Dragomán György: Rekord
Pont olyan vadul zuhogott az eső, mint azon a napon, amikor harmadszor is megpróbálkoztak a kitöréssel. Jacek csutkáig húzta a telefonján a hangerőt, olyan mélyen benyomta a fülébe a fejhallgató kicsi bogyóit, hogy belefájdultak a hallójáratai, de hiába zúgott az agya kellős közepén a harmonika, a hegedű meg a dob, akkor is hallotta, hogy ömlik a templomtoronyból zuhogva át a bádogcsövek végére hegesztett vízköpőkön át a szürke esővíz.
Majdnem egészen egyedül volt a templomban, csak elöl, az élők oldalán imádkozott egy fekete ruhás anyóka. Jacek pontosan tudta, hogy ilyen időben a világon senki se fog akarni felmenni a toronyba, de azért előírásszerűen a lift ajtaja elé támasztotta a székét a támlájára szerelt „Mindjárt jövök” felirattal, csak aztán ment oda a halottak oldalán lévő hátsó gyertyaautomatához.
Az automata olyan volt, mintha egy üvegezett múzeumi tárolót építettek volna valahogy egybe egy régi flipperrel, igazi gyertya egyáltalán nem is volt benne, állítólag azért, hogy a korom meg a füst ne feketíthesse be a freskókat, gyertyák helyett bergmancsőből, selyemből, villanykörtéből és sűrített levegőből csinált műgyertyák lobbantak fel, ahogy bedobta az ember a pénzt.
Jacek az automata oldalának támasztotta a géppisztolyát, a zsebéhez nyúlt, megtapogatta benne a kis toronyba rakott húsz darab ötöst, kivette a legfelsőt, indulás, suttogta maga elé, aztán kihúzta az automata oldalán a rugós fémsínt, beillesztette a vágatba a pénzt, betolta az automatába.
A szerkezet csattogva és kattogva nyelte el a pénzt, Jacek a zenén és az esőn keresztül is hallotta, az eligazítás jutott eszébe, az irdatlan nagy baromság, amit mindenki el akart hinni, hogy minél jobban zuhog, annál kevésbé pontosak a mesterlövészek, nem is annyira azért, mert nem látnak rendesen, hanem inkább azért, mert az esőcseppek bekavarnak a ballisztikának.
Jacek az automata szélére dőlt, a fakeretre támaszkodott, a gyertyákat nézte, kilenc sor, tizenegy oszlop, a pénzérmére akart gondolni, ahogy ott pattog a relék meg a sínek között az automata belsejében, úgy, mint az egyeurós abban a hülye kólareklámban, nem is volt rendes terv, nem is volt kijelölt útvonal, az eső volt az egyelten biztos pont, hogy ha rendesen zuhog hajnalban, akkor elindulnak, egyszerre az egész szakasz, a kettes hangárig kellett volna eljutni, légvonalban ezernégyszáz méter, kevesebb, mint másfél kilométer a távolság, az semmi, négy perc alatt le lehetne sprintelni, ezt ki is mondta, Keszeg vagy Radek, viccnek is rossz volt persze, Keszeg mindig a futással jött, univerziádé ezüstöt vagy bronzot nyert, néha azzal szórakozott, hogy felmondta fejből a rekordokat, sokszor a részidőket is mellé mondta, hogy azzal is teljen az idő.
Jacek megrázta a fejét, a zene idegesítően lelassult a fülében, egyszerre rántotta ki a két füléből a fülhallgató két bogyóját, hagyta, hogy az automata üveglapjára essenek, a szerkezet még egy utolsót kattant, aztán egy villanásnyi időre csend lett, Jacek sokszor elképzelte, hogy kipattan az automata mélyéből egy fémgolyó, mintha tényleg flipper volna, de tudta, hogy nem történik majd egyáltalán semmi ilyen látványos, hanem csak annyi lesz, hogy halkan sziszegve kinyílik majd valahol a gép belsejében egy szelep és felgyúl a hozzá tartozó kicsi zseblámpakörte, aminek a fényét a kristályprizma majd arra a lángformára vágott piros kis selyemdarabra fókuszálja, amit éppen akkor fújkálni kezd a sűrített levegő.
Jacek a műgyertyákat nézte, sose lehetett előre tudni, hogy melyik fog kigyulladni a kilencvenkilencből, Jaceket ez az elején még jobban idegesítette, mint az, hogy a gyertyák nem igaziak, nem baj, ha nem láng és nem viasz, de legalább hadd döntse el ő, hogy melyik fog kigyúlni, az első időkben még próbálta is valahogy szuggerálni a gépet, vagy legalább azt kitalálni, hogy melyik sorban vagy melyik oszlopban jelenik majd meg a fény, de soha, egyetlenegyszer se sikerült, most már nem is próbálkozott ilyesmivel, hanem egyszerre az összeset próbálta figyelni, hogy minél hamarabb észrevegye, ott is volt már, a jobb oldalon, a legszélső oszlopban a harmadik sorban, Joze, mondta, kirántotta a rugós fémsínt, betolta a gépbe a következő ötöst, az eső csak arra volt jó, hogy ne hallatszanak rendesen a dördülések, hogy még annyit se lehessen tudni, hogy melyik irányból lő melyik lövész, hogy még cikázni se legyen érdemes, ahogy kigyúlt a következő láng, kimondta a következő nevet, a negyedikig vagy az ötödikig számított a sorrend, addig még tartani tudták valahogy az alakzatot, úgy rohant az egész szakasz előre az esőben, de onnan, hogy Keszeg is elesett, már nem tudta, hogy ki ki után és ki előtt kapta meg a saját golyóját, csak az arcába csapódó víz szagára emlékezett, a felbukó testek hangjára, a kiabálásra, hogy üvöltve fut, és csak arra tud közben gondolni, hogy nincsen fedezék, nincs és nem volt és nem is lesz, az egész hosszú távon sehol.
Jacek az egyik ötöst a másik után dugta be a gépbe, tudta, az első gyertya pont hét percig fog égni, annyit kellett volna nagyjából kibírni, esőben, bakancsban, sárban és szétlőtt aszfalton annyi lehetett a reális idő, azt is tudta, hogy sokkal gyorsabban vége lesz, elfogy majd a pénz, kigyúl mind a tizenkilenc gyertya, utoljára majd a saját nevét fogja kimondani, mert ő jut majd a legmesszebb, és mindenki azt mondja majd utána, hogy ez volt a szerencséje, hogy utoljára maradt, mert addigra elfogytak a robbanó lövedékek, és őrá így már csak sima éleslőszerrel lőttek, ezért úszta meg az egészet egy tiszta, ártalmatlan és gyorsan gyógyuló combsebbel, a szakasz egyedüli túlélőjeként, és azt is tudta, hogy addig a három vagy négy percig, amíg mind a húsz gyertya egyszerre lángol, megint végig azon fog gondolkozni, hogy ez nem igaz, a lövésznek igenis volt még épp elég robbanógolyója, csak azért cserélt pont nála lőszert, mert azt akarta, hogy maradjon valaki, hogy legyen valaki, aki emlékszik majd a többiekre a szakaszból, és az ő nagyszerű, hibátlan teljesítményükre, amikor tizenkilencszer egymásután nem tudtak rontani, hiába zuhogott olyan nagyon az eső.
Wrocvlawban láttam egyszer egy templomot, sokáig készültem írni róla. Évekbe telt, aztán megírtam azt a novellaciklust, aminek ez a második darabja. Ez persze nem az a templom. Valahol Kelet-Európában vagyunk, valamikor egy polgárháború utáni felrobbant világában. Egy könyv is lesz egyszer majd ebből, aminek kivételesen a címét is tudom, Srapnel. Az írást az ÉS közölte.