A bőrdzsekis férfi épp a karjánál fogva ráncigálta kifele a terhes nőt a főhajóból, közben sziszegve győzködte valamiről.
Jacek nem akart odafigyelni, megigazította a vállán a géppisztoly hevederét, ment tovább az oldalhajó alkriptája és a kegytárgybolt felé, hogy segítsen átvinni Verának a sekrestye páncéljába a napi bevételt.
Az első időben még meglepték a szerelmesek meg a házaspárok suttogó összeszólalkozásai, sose gondolta volna, hogy ilyen gyakori a veszekedés a templomban, de aztán beleszokott. Vizin atya rögtön az elején megmagyarázta, hogy a félelem miatt van, a templomban magukba szállnak meg félnek egy kicsit az emberek, ez sokszor a legrosszabbat hozza ki belőlük, nem kell foglalkozni vele, arra vigyázzon egyedül, hogy ne avatkozzon közbe, senki se venné jó néven egy bicegő géppisztolyos biztonsági őrtől, ha csitítani próbálja, nem, az ilyesmit jobb az atyákra hagyni, azoknak meg se kell szólalni, elég ha csak elsietnek a békétlenek mellett, sokszor rájuk se kell nézzenek, nemhogy szólni, a legtöbben már a reverenda suhogástól befogják a szájukat.
Jacek tényleg nem akart odafigyelni, de a férfi valahogy a szokottnál is élesebben és hangosabban suttogott, azt magyarázta a nőnek, hogy higgye már el, nem fog visszajönni, ő már csak ismeri az édes öccsét, lelépett és kész, fogja már fel, vegye már tudomásul, hiába jön be ide minden nap, hiába imádkozik, meg gyújt gyertyát, akkor se fog visszajönni, értse már meg, hogy lelépett, utoljára Párizsból küldött esemest, azóta már Bolíviában lehet, vagy Indonéziában, jobb is, ha nem tudják, hogy hol, úgyhogy tényleg fölösleges minden nap azért könyörögni itt, hogy visszajöjjön, mert végleg lelépett, kész, vége, felejtse el, ne éljen már a múltban, hanem próbáljon inkább a jövőbe nézni, ha másért nem, hát a születendő gyerek miatt.
Onnan, hogy meghallotta azt, hogy Bolívia, Jacek már nem próbált nem odafigyelni, épp ellenkezőleg, egy csomó emberről pletykálták, hogy a tűzszünet után odaszöktek a nemzetközi körözés elől, majd hülyék lettek volna megvárni amíg elviszik őket Hágába.
A nő lerázta magáról a férfi karját, vissza fog jönni, sziszegte, igenis vissza fog jönni, a csontjaiban érzi, hogy vissza fog, a fia születésére biztosan.
A férfi erre csak megrázta a fejét, semmit se mondott, az arca egészen sötét volt a szomorúságtól és a haragtól, annyira, hogy Jacek egy pillanatra megsajnálta, és akkor a férfi megint megfogta a nő vállát, Jacek látta, hogy szarvasbőr sofőrkesztű van a férfi kezén, olyan lyukacsos fajta, ami az apjának is volt, és amit nem vett fel soha, és ettől valahogy még sokkal jobban sajnálta, mintha tényleg ismerte volna, a férfi végigsimított a nő fekete-kendős karján, most nem volt a mozdulatban egyáltalán semmi harag, hanem inkább csak valami óvatos kedvesség, és akkor a nő persze ezt is lerázta magáról, és a férfi arcába sziszegte, hogy hagyja békén, és a férfi arcán olyan mély bánat ömlött el, hogy Jacek legszívesebben rászólt volna a nőre, hogy vegye már észre, hogy ez a szerencsétlen mennyire szereti, süt róla, hogy rögtön elvenné gyerekestől mindenestől, de persze nem szólalt meg, és akkor a fickó a nő keze után kapott, és ahogy a nő elrántotta előle a sajátját, az egyik hosszú műkörme beleakadt a kesztyű lyukába, és a mozdulat olyan heves volt, hogy egészen lerántotta a kesztyűt a férfi kezéről, és akkor Jacek egyszerre úgy megszédült, mintha megint épp zuhant volna kifele a rögtön a felszállás után lelőtt helikopterből, mert meglátta a férfi kezén a tetoválásokat.
Majdnem elesett, az egyik pad szélébe kellett kapaszkodnia, úgy nézte a férfi ujjait, ahogy megfogják a nő fekete kendős vállát, a mutatóujja oldalára és a hüvelykujjára végig hegyes háromszögű cápafogak voltak tetoválva három vagy négy sorban, egész kitüremkedtek a bőrből, mintha igazi fogak volnának, fogak vagy pikkelyek, Jacek tudta, hogy a tetoválás a férfi kézfején is folyatódik, egy nagy vörös szemű szürke cápafej van rárajzolva, amikor megmarkol valamit, akkor olyan, mintha egy cápa harapna bele.
Jacek hátralépett, a nő fekete görögdinnye hasát nézte, a babára akart gondolni, arra az ártatlan életre, de persze nem tudott, csak a cápa harapására, arra, ahogy a pont ilyen fogakkal kitetovált pont ilyen ujjakat egészen közelről látja egy kés markolata köré kulcsolódni, arra, ahogy a kéz elhúzza a szeme előtt a fekete pengét, ő meg egyáltalán meg se tud mozdulni, mintha egy darab rongy lenne úgy fekszik a poros földön, a felrobbant hangár mögött a kráterben, zúg a feje a robbanás sokkjától, a teste olyan, mintha nem a sajátja lenne, közben mégis pontosan tudja, hogy a fekete ruhás maszkos zsoldos, aki mellette térdel és félkézzel a hajától fogva hátrarántja a fejét, arra készül, hogy körbevágja a haja vonalán a fejbőrét, mert le akarja tépni a haját, meg akarja skalpolni, meg akarja és meg is fogja, ő semmit nem tehet, csak fekszik ott, a másik a maszk mögött azt fogja üvölteni, hogy mi vagyunk az indiánok bazmeg, tanuljátok meg bazmeg, és le fogja tépni a fejbőrét, és hagyni fogja, hogy érezze egy kicsit a fájdalmat, csak azután vágja majd el a torkát is, ez fog történni és ő nem tehet semmit, és aztán hiába nem történik meg, hiába lövi szét egy helikopter géppuskasorozata az utolsó utáni pillanatban a zsoldos fejét, neki már mindegy lesz, nem számít, hogy sebesülés nélkül megússza, mert onnan kezdve nem lesz nap, hogy ne jusson eszébe.
A nő hasát nézte, közben az ujjai maguktól állították egyes lövésre a géppisztolyt, a karjai maguktól emelték fel a fegyvert, de célozni már ő maga célzott, oda egyenesen a férfi két fekete szeme közé, és mielőtt meghúzta volna a ravaszt, még a nőre nézett, és megmondta neki, hogy a fattya apja nem azért nem fog hazajönni, mert meglépett, hanem azért, mert a lehető legjobb pillanatban találta fejbe egy uránköpenyes lövedék.
A nő akkor persze sikoltozni kezdett, de Jacek már nem törődött ezzel, mert tudta, hogy úgyis el fogja nyomni a hangját a dörrenés, csak azt az egyet bánta, hogy a fickónak nem tudta megmondani, hogy mekkora balfasz, hogy beszeretett az öccse csajába, mekkora egy balfasz, hogy ezért a hülye picsáért végleg elbukta Bolíviát.

Wrocvlawban láttam egyszer egy templomot, sokáig készültem írni róla. Évekbe telt, aztán megírtam azt a novellaciklust, aminek ez a negyedik darabja. Ez persze nem az a templom. Valahol Kelet-Európában vagyunk, valamikor egy polgárháború utáni felrobbant világában. Egy könyv is lesz egyszer majd ebből, aminek kivételesen a címét is tudom, Srapnel. Az írást az ÉS közölte.