Olga a rekonstrukciós kísérlet napja óta nem ment át gyalog a hídon. Taxival se szívesen, még villamossal volt a legelviselhetőbb, a csukló melletti széken, ahol nem volt ablak, vagy magában a csuklóban állva.
Reggel, amikor megtudta, hogy megint megpróbálják majd felszedni az aknagránátok maradékait, és emiatt megint leáll majd a villamosforgalom, direkt úgy intézte a napját, hogy csak késő délután kelljen a túlpartra átmennie, de a forgalom még fél hétkor se indult el, és mire rászánta magát, hogy elinduljon, már taxit se talált, pedig egészen a virágpiacig elgyalogolt, ha máshol nem, hát ott mindig szoktak állni, de most egy se volt, nem is értette, hogy lehet, meg is kérdezte az egyik szalmavirágcsokrokat áruló anyókát, az meg persze úgy nézett rá, mint aki nyilvánvalóan nem normális, hát nem tudja, meccs van, kupavisszavágó, ilyenkor minden taxis ott a stadionnál, még szép, hogy nézik ők is a meccset, ennyi igazán kijár nekik, hogy egy héten egyszer jól kiüvöltsék magukat.
Olga bólintott, hogy is felejthettem el, mondta, mosolyogni próbált.
Az öregasszony erre feléje nyújtott egy csokor virágot, olcsón adom, mondta, Olga megint bólintott, pénzt adott neki, aztán a recsegő virágcsokrot lóbálva indult el a híd felé.
Már messziről látta, hogy a régi játszótéren még mindig ott vannak a ponyvával letakart, egymásra hányt próbababák. A ponyva mélyedéseiben megült az esővíz, itt-ott kilógtak a babák karjai, lábai.
A rekonstrukció napján nem itt voltak, hanem a hídfőnél, a villamossíneken, négyes sorokban, szépen lábra állítva, kicsik és nagyok, férfiak és nők vegyesen. Az önkéntesek cigarettázva álltak a bábuk körül, valaki viccből rátette a baseballsapkáját az egyikre, röhögtek.
Olga a babák mellé ért, azért se gyorsított vagy lassított a léptein, kényszerítette magát, hogy odanézzen, ettől olyan erősen kapart végig a torkán a cigarettafüst iránti vágy, hogy egészen kiszáradt tőle a szája, a láncdohányos ügyésznő sminkje jutott eszébe, az elkenődött rúzs, a szemhéjon a lila festék, az ügyésznő mentolos nikotinos szájszaga, ahogy ráüvölt, hogy de igen, erre igenis szükség van, meg kell állapítani a tényeket, és egyáltalán, az embereknek is látniuk kell, hogy történik valami kézzelfogható.
Ott álltak a híd lábánál, a büfé előtt itták az agyoncukrozott kávét, és ő még egyszer, legeslegutoljára megpróbálta elmagyarázni az ügyésznőnek, hogy erre az egészre semmi szükség, a tényeket, amennyire lehetett, már megállapították a vizsgálat során, ami egyáltalán tudható, azt már majdnem mindenki tudja, és hogy egész pontosan mi történt, azt ebből a bohóckodásból aztán biztos, hogy nem fogják tudni az eddigieknél jobban tisztázni.
Az egyik ponyva alól kinyúló kézbe valaki egy összetekert újságot dugott, az esővíztől elszürkült rajta az írás, Olga így is felismerte a fotót, ez volt a három közül az egyik, ami bejárta a teljes világsajtót: az önkéntesek próbabákat maguk előtt tartva elindulnak felfele a hídra.
Olga átlépett az újságon, az ügyésznő púderje alatt hullámzó, lekezelő mosoly jutott eszébe, ahogy finoman felhúzza a szemöldökét és azt mondja, most, hogy már megvan végre a politikai akarat, és sikerült az egészet nagy nehezen koordinálni, ráadásul úgy, hogy Hágából is el tudnak hozni nyolcat a kilenc közül, pont erre a napra, pont erre az alkalomra, akkor nyilván nem lesz olyan kis naiv szerencsétlen, hogy feltételezi, hogy most az egészet szépen lefújják, csak azért, mert a három fővizsgáló közül az egyiknek, ráadásul pont a pszichiáternek hirtelen aggályai támadtak. Attól, hogy Norvégiából, vagy honnan szalajtották ide, ne gondolja, hogy joga van mindenbe beleszólni, neki személy szerint már nagyon elege van ebből az egész skandináv óvatoskodó traumakezelő picsogásból. Finnországból, mondta erre ő, az ügyésznő csak annyit válaszolt, hogy ki nem szarja le, aztán sarkonfordult és a bokapántos magassarkúján kopogva elindult a híd közepe felé, Olga akkor azt gondolta, nem kéne utánamenni, persze tudta, hogy mégiscsak menni fog, mert ha megcsinálják, akkor azt neki látnia kell.
Ahogy a hídra vezető lépcsőhöz ért, megcsapta az orrát a folyó szaga, egész más volt, mint a tengerillat, épp csak annyira emlékeztetett rá, hogy idegesítő legyen, ammóniás formalinos gyógyszerízt hagyott a torokban. Most kéne visszafordulni, gondolta, tudta, hogy nem fog, most se, ahogy akkor se, mélyen beszívta a gyógyszerszagot.
A víz felett mindig fújt a szél, most is az arcába csapta a kendőjét, a selyem megtelt levegővel, úgy vágott az arcába, mint egy puhára sikeredett, az utolsó utáni másodperceben meggondolt pofon, odanyúlt, megigazította.
A híd üres volt, a korlát rácsaira csomózott nájlon- és műselyemszalagokat csattogtatta a szél, a rekonstrukció napjának hajnalán a összeset levágták, és ebből hatalmas felháborodás lett volna, ha aznap nem az történik, ami, így csak annyi lett, hogy a hozzátartozók többsége újra eljött, újabb nagy csokrokat vagy éppen koszorúkat dobtak a vízbe a hídról, aztán újra a rácsokra bogozták a virágokról gondosan levágott emlékszalagokat.
Olga belehajolt a szélbe, rámarkolt a csokorra, maga elé nyújtotta, ahogy a virágok szára megreccsent, az jutott eszébe, hogy egészen úgy fogja, mintha egy esernyő lenne, ezen majdnem elmosolyodott, leengedte a csokrot, a lába mellett lóbálva vitte tovább.
A híd közepén nagyon sokáig kellett aztán várni, már kezdte azt gondolni, hogy mégse fogják megtartani, mégiscsak neki lesz igaza. Az ügyésznő a rendőrfőnökkel beszélgetett, a békefenntartók parancsnoka és a helyettese a rendőrtisztek mellett állva walkitalkiztak egyre idegesebben, iskoláslánykák termoszokban forró kávét hoztak, hozzá apró édes süteményeket, ez még kétszer megismétlődött, aztán a walkitalkik vadul recsegni kezdtek, a rendőrfőnök összecsapta a bokáját, úgy szólt bele, igenis, mondta, igenis, áthajította a korláton a kávés poharát, és akkor, mintha parancsszóra tennék, a többiek is mind a rendőrfőnök pohara után dobták a sajátjukat. Olga csak a híd korlátjára tette az övét, odanézett, ahova a többiek, a terepszínű kétéltű-konvoj és mögöttük a fekete csapatszállító épp akkor hajtott fel a hídra, a korlát annyira rázkódott tőle, hogy a kávéspohár végigtáncolt rajta, és mire Olga utánakapott volna, már bele is esett a vízbe.
A kétéltűek álltak meg először, de senki se szállt ki, előbb meg kellett várni, amíg a csapatszállító elmanőverez mellettük, aztán abból kiszállt vagy háromszakasznyi fekete testpáncélos rohamrendőr, körbevették a kétéltűeket, és akkor végre kinyílt az egyik ajtaja, kimászott belőle két katona, utána pedig négy megbilincselt fogoly, aztán a másodikból is kiszálltak még négyen, a rohamrendőrök szépen sorban mindegyikről levették a bilincset, aztán egymás mellé állították őket a híd korlátja előtt.
Civil ruhában voltak, egykedvűen, hunyorogva, de ettől eltekintve rezzenéstelen arccal álltak, még a Tánctanár gúnynéven ismert egykori alezredes arca se rángatózott. Olga nézte őket, az első gondolta az volt, hogy a körözési plakátokhoz, meg a régi híradófelvételekhez képest egész kikerekedett az arcuk.
Közben a harmadik kétéltű ajtaja is kinyílt, a miniszterelnök-helyettes szállt ki belőle, és a foglyokon kívül egyszerre mindenki szalutált neki.
Olga az üres hidat nézte, ott, ahol a miniszterelnök-helyettes állhatott, széles nemzetiszínű szalagok lobogtak, persze, a koszorúról voltak ezek is, amit a miniszterelnök-helyettes kétéltűjéből vett elő két katona, hogy aztán odavigyék és letegyék a korlát mellé, és aztán félreléphessenek, hogy a miniszterelnök-helyettes ünnepélyesen odaléphessen, lehajtott fejjel elmormolhasson egy imát, kitörölhesse a könnyeket a szeméből, és elkészülhessen a megrendült államférfi méltósággal viselt fájdalmát illusztráló fotó.
– Politikai akarat – mondta ki Olga majdnem, és közben azt is tudta, hogy egészen az ügyésznő hangsúlyával mondta volna ki, és talán még a szemöldökét is felhúzta volna egy kicsit hozzá, és már tudta azt is, hogy azért se fogja bedobni a szalmavirágokat a vízbe, nem, ha egyszer leér erről a kurva hídról, hát bizonyisten fogja és bevágja a legelső kukába.
Onnan kezdve minden elég gyorsan történt. A rendőrfőnök beszólt a walkitalkijába, és a híd túloldaláról megindultak a próbababákkal az önkéntesek. Van, aki úgy emlékszik, hogy még énekeltek is közben, mert állítólag annak idején a foglyok is énekeltek, amikor azok kilencen, akik közül az egyik hirtelen szívrohamra hivatkozva mégsem utazott vissza a tett színhelyére Hágából, felhajtották őket a hídra a pályaudvar felé vezető úton.
Amikor az önkéntesek a bábukkal odaértek a híd közepéhez, ahol régi pénzbedobós távcsövek csonkjai jelezték, hogy onnan nyílik a városra a legszebb kilátás, a terv szerint elkezdték odaállítgatni mind a hetven, a hídra felterelt embereket jelképező próbababát a korlát mellé, és közben a kilenc kommandós, akiknek az eredeti terv szerint az lett volna a feladata, hogy először tüzet nyisson a babákra, utána pedig bedobálja őket a vízbe a hídról, felsorakozott, hogy nekilásson a rekonstrukció feladatának. Olga megint csak arra tudott gondolni, hogy ennek az egésznek semmi értelme. Ötszáz próbababát is szétlőhetnek és behajigálhatnak a vízbe, akkor se fog kiderülni, hogy azok kilencen akkor, négy és fél évvel azelőtt, előre megfontolt szándékkal, az egészet direkt így kitervelve nyitottak tüzet, vagy tényleg csak a szökést akarták megakadályozni, amikor a foglyok elkezdtek kiszökdösni a menetből és átugrálni a korláton, ahogy a kilencből öten egybehangzóan vallották, mert abba a pillanatba, amikor az első lövés eldördült, úgysem fognak tudni visszamenni.
Olga a lobogó szalagokat nézte. Minden nagyon gyorsan történt, minden nagyon lassan történt, az egyik kétéltű hátrahúzódott, a rendőrfőnök odament a próbabáktól pár méterre szintén a korlát mellé felsorakoztatott egykori elkövetőkhöz, és kérdezett tőlük valamit, és akkor a Tánctanárnak nevezett egykori alezredes szemöldöke vadul tikkelni kezdett, a rendőrfőnök ellépett tőle, és innen kezdve már nem lehetett tudni, hogy mi történt pontosan, hogy az elkövetők közül ketten is elkezdtek átmászni a híd korlátján, hogy a vízbe vessék magukat, és azután kezdtek rájuk lőni a kommandósok, vagy a kommandósok lövéseitől zuhantak ketten is át a korláton, mielőtt a többieket lekaszabolta volna a sortűz. A dörrenések olyan hangosak voltak, hogy szétszakadt tőlük az idő, a testpáncélos rendőrök közben mindenkit egyformán a földre löktek, az ügyésznőt, az önkénteseket, a rendőrfőnököt, de még a miniszterelnökhelyettest is, vagy azért, hogy a testükkel védjék meg őket az esetleg eltévedő lövésektől, vagy azért, hogy ne lássák pontosan, hogy mi is történik igazából.
Olga azért se állt meg, a vértócsa helyét se kerülte ki, egyáltalán nem látszott semmi az aszfalton, ő átgázolt a semmin, az utolsó, harmadik fotó is ott volt a szeme előtt, egymásra mászva, egymásba kapaszkodva feküdtek hatan a földön, és a Tánctanár, meg egy másik, a Vajdácska nevű, a korláton lógtak, Vajdácska félig mászott át, Tánctanár viszont egészen átesett rajta, csak a rácsok közé akadt bakancsai tartották, ahogy széttárt karokkal lógott a víz fölött.
Amikor a katonák feltámogatták, látnia kellett a többieket, még a miniszterelnökhelyettes többek egybehangzó állítása szerint diadalmasan mosolygó arcát is látnia kellett, de akárhogy is próbált visszagondolni a pillanatra, semmi mást nem tudott belőle felidézni, csakis az őt felsegítő, korábban őt a földre lökő kommandós arcszeszének erőteljes mandarin- és fahéjillatát.

Egyszer lesz egy könyvem, Shrapnel, ez a munkacíme. Ez abból egy fejezet. Az Alibi Pillanat számában közöltem.