Dragomán György: A bárányról
Báránylapockát hártyázok. Ahogy a húsra helyezem a keskeny pengét, és két ujjam közé fogom leheletvékonyságú hártyát, és lassan futtatni kezdem a hús felületén a kést, egyszercsak azt érzem, nem vagyok egyedül. Itt van velem tíz éve halott apám és húsz éve halott nagymamám, olyan erősen érzem a jelenlétüket, mintha velem együtt fognák ők is finoman az ujjaik közé a kés nyelét.
Hallom, ahogy Nagymamám levegőt vesz, és azt mondja, szinte szerelmes suttogással a hangjában, mintha élete titkát árulná el, hogy tudjam meg, neki a világon a legkedvesebb étele a töltött báránycomb, látom szemének szenvedélyesen sugárzó, valószínűtlenül élénk kékségét, az arca öreg, de a szeme fiatal, a szemhéja megrebben, úgy mesél a töltött bárányról, mintha az maga a fiatalság esszenciája volna. Jaj, milyen jó is volt az, felvenni a villára egy kis tárkonyos paszulyt, és mellé egy kicsi falatot a bárányhúsból és egy falatot a töltelékből. Nagymama megnyalja a száját, félig lehunyj a szemét, mélyen beszívja az emlék illatát, egészen kisimul az arca, úgy mondja, hogy soha de soha annál finomabbat, elhallgat, megrágja és lenyeli az emlékfalatot, aztán a töltelék receptje helyett váratlanul bálokról kezd mesélni, rózsaszínű muszlinról, összetört szívű udvarolókról, széttáncolt cipelőkről, a hullámosra sütött hajba kötött szalagos fejdíszről, aminek mindenki a csodájára járt, a receptig soha nem jutunk el, az már nem számít, az emlék számít, az elragadtatott nosztalgia.
Apám a bárányflekkenről mesél ugyanilyen vad szenvedéllyel, kívül ropogós, belül omlós, akik elrontják, ott rontják el, hogy túl vékonyra vágják a szeleteket és nem sütik elég ropogósra a szeletek mindkét oldalát, vagy roston kell sütni, olyan izzó szén fölött, amin akár patkót is lehetne hajlítani, vagy zsírban, de a zsírnak olyan forrónak kell lennie, hogy vibráljon fölötte a levegő, akkor a hús kívül piros lesz és belül rózsaszín marad, és nem veszti el azt a zamatos bárányízt, amitől olyan sokan félnek, pedig pont az a lényeg, a maga részéről fokhagymát se tesz hozzá, meg rozmaringot se, nem, csak egy kis sót és borsot, más nem kell, köret se kell, csak frissen sült fehér kenyérszeletek, meg egy korsó habos sör, ez az élet, nem a pártiskola, mondja apám, csettint hozzá. Egy pillanatra megint húsz éves, megint előtte az élet.
Fut a kés a húson, nincs már rajta hártya. Az első saját húsvéti báránysütésem jut eszembe, a felnövés és az önállóan vezetett konyha egyik fontos rituáléja volt, éppen összevesztünk valami apróságon az édesapámmal, dacos bátorsággal választottam lapockát, majd megmutatom én, hogy a bárány egyik legolcsóbb részéből is lehet jót csinálni. Egyszerre akartam megfelelni apámnak és túllépni rajta, azért persze aggódtam végig, amíg lassan sült a rozmaringgal és fokhagymával spékelt, fóliával letakart lapocka, ami köré negyedelt hagymát tettem, rá pedig tárkonyt és lecsorgatott felezett konzervparadicsomot. Öt órán át sütöttem, százharminc fokon, és a végére a csontokat ki lehetett húzni a húsból, mégse lett szétesően pépes, és a bárány íze is megmaradt, emlékszem apám arcára, ahogy aggodalommal nézte, hogy leveszem a tepsiről a fóliát, látom, ahogy kicsit gyanakodva megkóstolja, és azt is, ahogy aztán elömlik az arcán a mosoly, mohón rágni kezdi, egyszerre mindent megbocsátok neki, és ahogy rám néz, én is mindent megbocsátok őneki, ülünk az asztal körül, ott az egész család, esszük a bárányt, egy pillanatra minden a helyére került.
Ráhajtom a tepsire az alufóliát, beteszem a sütőbe, beállítom a hőfokot. Bevált recept ez, most már nincsen bennem kétség, biztosan finom lesz. Hiába üljük kevesebben körül az asztalt, az ízekben és az emlékekben mind együtt leszünk. Ez az igazi ünnep, az életé és a feltámadásé.
(Eredetileg goodfoodban közöltem. Kép a pixbayről, majd keresek egy sajátot.)