Brenner szeretett a völgyzáró gát korlátján üldögélni, órákon át bámulta a víz felszínét, és az elárasztott városra gondolt. A horgászbottal nem is nagyon törődött, hónapok óta horgot se tett már a zsinórra, ép csak egy nehezéket akasztott rá, hogy legyen valami súlya,

főleg csak azért vitte magával, mert ha nála volt, a turisták inkább békén hagyták, nem kérdezgették, hogy tényleg szoktak-e a gátra öngyilkosok járni, meg hogy miért nem működik az erőmű, meg azt se, hogy mi lesz a repedésekkel, és mit gondol, meddig fogja elbírnia ezt a rengeteg vizet az a vacak beton, és igaz-e, hogy voltak, akik nem mentek el a városból akkor se, mikor ráengedték a folyót.
Aznap hideg, felhős idő volt, turisták nem is jártak, Brenner be se dobta a vízbe a zsinórt, csak lefektette a korlát mellé hosszába a botot, úgy cigarettázott, a vizet nézte, az épületek meg az utcák jutottak eszébe, elképzelte, hogy a városban sétál, minden kapualjra, minden ablakra pontosan emlékezett, be se kellett hunynia a szemét, mégis látta maga előtt, hogy miként csillognának így délelőtt a főtéri vendéglő zománccserepei még ebben a borús időben is. Néha a vizet is próbálta elképzelni, hogy milyen lenne alulról látni a felszínt, egy-egy villanásra meg is jelent előtte, látta a harminc méterrel a házak teteje felett szürkén hullámzó eget, alatta az elferdült villanypóznák körül cikázó halrajokat, de a kép mindig gyorsan eltűnt, és Brenner nem is nagyon bánta, mert olyankor mindig megérezte a tüdején a víz súlyát is, és köhögnie kellett, hosszan, fájdalmasan.
A negyedik vagy az ötödik cigarettánál tartott már, elnyomta a korláton aztán a vízbe pöccintette a csikket, a nő akkor szólította meg, Brenner összerezzent a hangjától, annyira meglepődött, hogy majdnem beejtette a vízbe a cigaretta tárcáját, zavarában odakínálta a nőnek: – Bocsásson meg – mondta, – mit is kérdezett? Az előbb nem figyeltem, még azt se vettem észre, hogy itt van.
A nő intett, hogy nem kér cigarettát, aztán még egyszer megkérdezte: – Maga is odavalósi? – közben a víz felé bólintott, és ahogy a feje mozdult, Brenner látta, hogy nedvesen tapad a fejéhez a haja, félhosszú, fekete haja volt, a tincsek végéről csepegett a víz, Brenner nyelt egyet, érezte, hogy kiszárad a szája, azért kivett a tárcából egy cigarettát, a tárcát bekattintotta, zsebre tette. – Igen – mondta, – ott születtem. – Közben végignézett a nőn, látta, hogy a ruhája is vizes, a karcsúsított szürke kosztümből a varrások mentén csorgott több vékony sugárban a víz, végigfolyt a harisnyáján, le a lapos sarkú zöldesszürke körömcipőkig, tócsába gyűlt a nő lába körül, Brenner a szája sarkába tette a cigarettát, de nem gyújtotta meg, felnézett, a nő arcára és a nyakára, a vajszínű selyemblúz vizesen a nő bőréhez simult, a dekoltázs vágatában Brenner látta a bal melle görbületét, közben az jutott eszébe, hogy a tócsa mindjárt még jobban szétfolyik a repedezett aszfalton, mindjárt fekete folyadékcsápokat növeszt az ő irányába, aztán a víz befolyik a szandáljába, átnedvesíti a zokniját, szinte érezte is már, hogy felkúszik a lába szárán a hidege. – Ott születtem – mondta még egyszer, megnyalta a cigaretta végén a papír közé sodort keserű dohányt.
A nő bólintott – Gondoltam – mondta, felnyúlt, a füle mögé igazított egy vizes tincset. – Gondoltam, különben mért bámulná annyit a vizet.
Brenner a nő száját nézte, a halványrózsaszín rúzs kontúrtalanul, szinte átmenet nélkül veszett bele a nő arcának ránctalan, gyöngyházfehér bőrébe, ahogy a nő beszélt, megérezte leheletének hínáros, vízszagú illatát. – Mit akar tőlem? – kérdezte, hátrált egy lépést, érezte, hogy a háta nekimegy a korlátnak.
A nő elmosolyodott, finoman megrázta a fejét: – Ne féljen – mondta. – Csak hoztam magának valamit – ahogy kinyitotta hosszúkás, zöldesszürke retiküljét, kiömlött belőle vagy másfél csészényi víz, a nő belenyúlt, fél kézzel kiemelt valamit, Brenner felé nyújtotta: – Tessék – mondta. – Vegye el.
Brenner kinyúlt, megfogta, síkos volt, hideg, a kezére nézett, látta, hogy egy zsebkendőbe csomagolt kis csukát tart a kezében, ahogy önkéntelenül rámarkolt, a hal gerince megfeszült, vonaglott egyet, majdnem kicsúszott a kezéből, utánakapott, megszorította, a csuka félig kicsúszott a zsebkendőből, a tenyerén érezte a nyálkás halbőrt. Felnézett, a nő arcára, a nő biccentett, mosolygott: – Lentről küldik – mondta. – Azt üzenik magának, hogy menjen el innen. Ne bámulja többet a vizet. Nagyon idegesítő a nézése.

 

A Gát ciklus első darabja. Eredetileg a Népszabadságban jelent meg.