Brenner hacsak tehette elkerülte a turistákat, nem is nagyon értette, hogy mitől olyan kíváncsiak a völgyzáró gátra, a vízalatti várost úgyse lehetett sose látni. A turisták újabban eléggé elszemtelenedtek, a kempingen kívül is mindenfele elkezdték felverni a sátraikat, mindenütt tüzeket raktak, néha még énekeltek meg táncoltak is, Brenner ezt aztán végképp nem értette, egyszer még Csekics doktort is megkérdezte, hogy szerinte mért járnak ide, Csekics doktor azt mondta, hogy a látvány miatt, meg azért mert azt hiszik, hogy errefele könnyen lehet kísértetekkel találkozni, de az öngyilkosokat ő se tudta megmagyarázni, azt mondta, hogy szerinte a gát mögötti nagy víztömeg vonzhatja őket ide.
A sátrat a betonútról vette észre, ciklámen színű nájlon félgömb volt, lent a régi meder partján verték fel, a csigolyafűzek között, de még bőven az ártérben, a rádió már napok óta nagy esőket ígért, és Brenner tudta, hogy ha fent megnyitják az áteresztő zsilipeket, a sátor és a lakói egy szempillantás alatt olyan nyomtalanul eltűnnek majd a világból, mint a gát mögött az elárasztott vidék. Leszállt a biciklijéről, odafektette az út mellé, aztán felemelt a földről egy jó nagy követ, elhajította, még így, fájós vállal is elég jó volt az irányzéka, a kő igaz nem a sátor közepére esett, ahogy akarta, de azért jó nagyot csattant, szépen meghorpasztotta az egyik oldalát, Brenner oda is kiáltott: – Jöjjenek ki, nagyon rossz helyet választottak a táborozásra! – de a sátorban senki se mozdult, csak a kő gurult le lassan a oldaláról, Brenner lehajolt, felemelt egy másik, még nagyobb követ, de aztán sóhajtott egyet, ledobta, féloldalasan, két kezére támaszkodva elkezdett lefele mászni a meredek töltésen.
Csak egyszer csúszott, meg, a nedves fűcsomó amibe kapaszkodott gyökerestől kijött a földből, de Brenner nem esett el, meg tudott kapaszkodni, igaz egy kicsit meghorzsolta az alkarját egy vasbeton darabon, ezután kicsit lassabban mászott, fentről a töltés nem látszott ilyen magasnak, csak sokára ért le, kicsit kapkodta is a levegőt. de mire odaért a sátorhoz, már elmúlt a lihegés.
A ciklámen színű nájlon ilyen közelről szinte világított, Brenner kinyúlt, rátette a tenyerét, a ponyváról felszállt egy szitakötő, semmi más nem mozdult, Brenner érezte, hogy olyan sűrű körülötte a csend, mintha átlátszatlan szürke víz volna, sóhajtott egyet, még fel se húzta a cipzárt de már tudta, hogy mit fog a sátorban találni.
Az öngyilkosok egy hálózsákon feküdtek, amennyire Brenner ki tudta venni a rózsaszín derengésben mind a ketten pucérok voltak, ahogy Brenner körbefordította a fejét, látta, hogy szépen összehajtogatott ruháik egymásra voltak téve a bejárathoz, a bakancsok és a hátizsákok mellé: Féloldalasan feküdtek, egymást ölelték, a lány hosszú szőke haja elég jól betakarta őket. A fiú mellett a kidugaszolt pálinkásüveg még legalább negyedig volt, a gyógyszeres doboz be volt csukva. Lehunyt szemmel feküdtek, de a testükből úgy áradt Brenner felé a hideg, hogy pontosan tudta, amit lát, az nem alvás. Sóhajtott, végignézett rajtuk, nem mondott semmit, megállapodott a pillantása a lány két karcsú hosszúkás lábfején, a lábkörmei pirosra voltak lakkozva, az egyik talpa piszkos volt, mintha pucéron még egyszer feltérdelt volna valamiért. Brenner megpróbálta elképzelni a mozdulatot, odanézett ahová a lány nyúlhatott, az egyik hátizsák felső zsebéből kiállt a két kopott személyi igazolvány, az elszürkült szélű lapok kissé szétálltak, szamárfülesek voltak, Brenner arra gondolt, hogy meg kéne nézze legalább a nevüket, meg azt hogy hova valósiak, de aztán mégsem nyúlt oda, felállt, visszahúzta a cipzárt.
Az fűzbokrok hosszú ágait nem volt könnyű levágni, még eléggé nedvesek voltak a szövetek, nyiszitelni kellett, a háncson minduntalan megcsúszott Brenner bicskájának fűrészes pengéje, a ponyvát is nehezebb volt kilyukasztani mint ahogy először gondolta, de azért csak sikerült beletűzködni az ágakat a behorpasztott sátorba.
Eltette a kést, elfordult, elindult a töltés felé, megállt, ahogy felnézett a töltés tetejére, oda, ahol a biciklijét hagyta, látta, hogy az égen nagyon besötétültek már a sűrű felhők, tudta, sietni kell, mert most már bármelyik percben lezúdulhat az eső. Mielőtt elindult volna felfele még egyszer visszanézett, a sátrat elég jól eltakarták az ágak, de itt-ott azért kilátszott a levelek közül a nájlon. Brenner köszörült egyet a torkán, a földre köpött, – Ezért kár volt idáig eljönni – mondta, aztán mászni kezdett felfele a töltésen.

A Gát ciklus második darabja. Eredetileg a Népszabadságban jelent meg.