N. város, a Párizsban C. Ogilvy művésznéven befutott emigráns szobrász szülővárosa még annál is sokkal szürkébb és hatalmasabb volt, mint amilyennek Erika képzelte.
Mire a vonat a főpályaudvarra ért, Erika már azt gondolta, lehet, hogy mégis igaza volt a többi emigránsnak, amikor azért támadták, hogy anélkül írt monográfiát C. Ogilvy beton korszakáról, hogy előtte megnézte volna N.-t, és főleg azt a ma már életveszélyessé és lakhatatlanná nyilvánított lakótelepet, ahol C. Ogilvy élete első tizenegy évét töltötte.
Ahogy végighúzta kerekes bőröndjét a pályaudvar irdatlan várótermén, az jutott eszébe, hogy talán a mozgó betonlabirintusokat formázó csikorgó gépezeteket nem lett volna szabad olyan játékosan értelmeznie.
Amikor lecipelte a bőröndjét a pályaudvar főbejárata előtt lépcsőkön, szemerkélni kezdett az eső, megállt, felhajtotta a kabátja gallérját, az ernyőjét nem vette elő, körülnézett. A pályaudvar előtt rácsos ablakú buszok álltak, két oldalról lezárták a hatalmas teret, a buszok mellett fekete ruhás rohamrendőrök ültek kettes sorokban, hosszú bordázott gumibotokat fogtak, úgy bámultak egykedvűen maguk elé. Erika úgy látta, mintha kis padocskákon kuporogtak volna, de ahogy közelebb lépett, észrevette, hogy igazából a földre tett sisakokra helyezett, egymásnak fordított pajzsokon ülnek. Milyen praktikus – gondolta, félmosolyra húzódott az ajka, akkor megfogta a karját valaki, Erika odafordult.
Egy fiatal, szemüveges rendőr állt előtte, a mellkasát keresztező két fekete heveder zsebeiből antennák álltak ki, Erika nem számolta meg, de legalább hat adó-vevő volt nála, a rádiók meg-meg csippentek, néha felzúgtak, az egyikből érthetetlen, zörgő, halk beszéd hallatszott, a rendőr szavait sem értette, udvariasan, szinte kedvesen kérdezett pedig valamit, Erika vállat volna, megrázta a fejét, mosolygott – Taxi? – kérdezte aztán.
A rendőr erre bólintott – Taxi – mondta, a tér túlsó oldala felé lendítette a karját, olyan lendületesen, hogy Erika azt hitte, mindjárt oda is int egyet a csapzott koronájú nagy hársfák alatt várakozó autókból, de a nem, a rendőr csak az irányt mutatta, a fejével is arra intett, hogy menjen már, menjen már.
Az eső közben egyre jobban esett, ahogy Erika kihúzta a bőröndje fogantyúját, látta, hogy a rendőr szemüvege tele van esőcseppekkel, arra gondolt, nemsokára le kell majd vennie, meg kell majd törölnie. Elfordult, elindult a taxik felé a betonból öntött üres virágládák mellett.
Amikor odaért, az eső már zuhogott. Az első autóhoz lépett, és ahogy a taxis kinyitotta neki az ajtót, eszébe jutott az egyik leghíresebb C. Ogilvy-szobor, A rendszer és ellenségei – egy spirális megcsavart írógépszerű szerkezetben háromszáz kis játékkalapács püföl egy másfélszer másfél méteres itt-ott porladó és málladozó vasbetonkockát – Erika sose szerette ezt a szobrot, mindig túl közhelyesnek és egyszerűnek érezte, de most mégis tisztán és világosan felidéződött benne a sok kis játékkalapács koppanásának rendszertelen ritmusa, az emlék olyan intenzív volt, hogy még a porladó beton szagát is megérezte, látta maga előtt az egész szobrot, a legapróbb részletig, kocka felszínéből itt-ott kilátszó, bordázott vörösbarna rozsdával borított betonvasakat is, a kalapácsokat tartó ízelt fémkarok huzalozását, mindent, mindent.
A taxis közben már másodszor kérdezte, hogy hova lesz a fuvar, akcentussal, de azért érthetően beszélt franciául, Erika elővette a gyűrött faxot, azokkal az elmosódottságukban is hihetetlen fényképekkel a váratlanul előkerült korai C. Ogilvy művekről, megmutatta a taxisnak a galéria fejlécét
A taxis bólintott: – Dugó lesz arra, mert majdnem minden utca le van zárva a tüntetések miatt – lehalkította a hangját –, ezek megint el akarták csalni a választásokat – egész közel hajolt Erikához, szinte suttogva folytatta –, de most nem fogjuk hagyni.
Erika a taxis arcát nézte, a bőre egy pillanatig egészen szürkének tűnt, olyannak, mint a beton, Erika tudta, hogy képzelődik, hátradőlt – Igen, igen – mondta –, igazuk van, ne hagyják magukat. – Nem akart sértő lenni, de érezte, hogy mindjárt megint fájni fog a feje, egyáltalán semmi kedve sem volt hosszan politizálni, pár nappal korábban látott valami kis cikket a választásokról, de nem olvasta el, akkor persze még nem tudta, hogy ide kell majd utaznia.
Nemsokára beleszaladtak az első rendőrkordonba, a sugárút bedugult, még lépésben is alig lehetett haladni, a taxiban rettentő meleg volt, a vizes kabátból, amit Erika maga mellé tett az ülésre, gőzölögve áradt a nedves szövet savanyú kócszaga, a szemüvege is folyton bepárásodott, egy papírzsebkendővel próbálta megtörölni, de csak egyre jobban szétkente az üvegen az esőcseppeket, a port meg a párát. Eltette a szemüveget, hátradőlt, a tenyerével négyzetet törölt magának az ablakon, hunyorgott, kinézett. Hiába zuhogott az eső, a járdák tele voltak, az emberek hatalmas esernyőket tartottak ferdén maguk elé, beledőltek a szélbe, úgy próbálták kerülgeti a pocsolyákat, a járda szélén szürkén ömlött a víz a lefolyókba, Erika az órájára nézett, most már legalább öt perce nem mozdultak, Erika hallotta, hogy mögöttük valaki ütemesen nyomkodja a dudát, a taxis hirtelen hátrafordult: – Nem tudok mit csinálni, mondtam, hogy sokáig fog tartani.
Erika intett: – Nem maga tehet róla. – Kipattintotta a retiküljét, belekotort, előhúzott egy keskeny krómozott telefont, kettényitotta, a telefon nem kapcsolt be, Erika megrázta, akkor sem történt semmi, összecsukta, újra kettényitotta, a telefon akkor csippent egyet, a kijelző egy villanásnyira kivilágosodott, aztán újra elsötétült, Erika elkezdte nyomogatni a gombokat, hiába, káromkodott egyet az anyanyelvén, összecsukta, de nem tette el, az órájára nézett, már fél órája ott kellett volna lennie. Sóhajtott, hátradőlt, a hátsó ülés plüssborítású fejtámlájának döntötte a tarkóját, a hajcsat éle a fejbőrének nyomódott, odanyúlt, kipattintotta, megrázta a fejét, hagyta, hogy kibomoljon a kontya, megint hátradőlt, lehunyta a szemét.
Az autó időnként meglódult, de csak azért, hogy pár méter múlva újra megállhasson, az eső még vadabbul zuhogott, olyan hangosan verte a kocsi tetejét, hogy Erika úgy érezte, az esőcseppek valahol a szemürege mögött koppannak, egyenesen az agyában, tudta, mindjárt vissza fog térni az zúgó fejfájás, ami a vonaton is úgy megkínozta, felsóhajtott, előrehajolt, megint az órájára nézett. – Ez reménytelen – sóhajtotta, a taxis abban a pillanatban teli torokból elüvöltötte magát, két kézzel a dudára csapott, közben a gázra is ráléphetett, mert a kocsi előre lódult, Erika az első ülésnek esett, éppen hogy csak az arca elé tudta kapni a kezét, a támlába kapaszkodott, feltérdelt, ahogy a két ülés között előre nézett, látta, hogy egy kicsi, csuklyás, fekete esőkabátba bújt alak kapaszkodik a kocsi elejére, és rángatva próbálja letörni a Mercedes-jelet, az öntvény szára végre elpattant, az alak akkor felemelte a fejét és a szélvédőn át Erikára mosolygott, Erika látta, hogy egy gyerek, legfeljebb tízéves lehetett, a taxis abban a pillanatban üvöltve kicsapta a kocsi ajtaját, kiugrott az esőbe, de a fiú addigra már leugrott a kocsi elejéről, lehajtott fejjel, cikázva rohant az autók között, a taxis utána vetette magát, két vagy három autó-hossznyit is futott, aztán nyilván belátta, hogy nincs esélye, mert megállt, dühösen rácsapott az egyik kocsi motorházának tetejére, aztán megfordult, elindult vissza a saját taxija fele.
Mielőtt beült volna, megrázta magár, próbálta kirázni a kabátjából és a hajából a vizet, de az eső még mindig ugyanolyan vadul ömlött, a taxis beült a kocsiba, bevágta az ajtót, Erikára nézett: – Ne haragudjon – mondta, nedves hajából csíkokban folyt végig az arcán a víz, olyan volt, mint aki sír mérgében. Megpöckölt egy gombot, az utasteret betöltötte a taxisok pattogó, érthetetlen, visszhangosan zúgó beszéde, amit csak az adóvevők dallamtan csippenései tagoltak valamelyest, a taxis azonnal üvöltözni kezdett a rádióba, közben többször is rávágott ököllel a műszerfalra, Erika érezte, hogy kétoldalt lüktetni kezd a halántéka, tudta, mindjárt fojtogató, hányingerszerű fejfájás következik, a taxis vizes bőrkabátjából avas zsírszag áradt, a taxi fojtó, párás levegője egészen ránehezedett, a rádió hirtelen elhallgatott, a taxis akkor hátrafordult, áthajolt az ülés támlája felett, Erikára nézett, közben a kocsi eleje felé intett :– A kis rohadék, letörte a csillagot – mondta hangosan, szinte kiabálva.
Erika megérezte az arcán a taxis leheletét, és abban a pillanatban rátört a fejfájás, sápasztóan erős, lüktető fájdalom volt, felidézhetetlenül durva, Erika egészen beleszédült. – Elég – mondta, a hangja elmélyült és reszelős lett a fájdalomtól, fél kézzel felnyalábolta a táskáját meg a kabátját. – Kiszállok – mondta, a látása is szinte beletorzult a fájdalomba, a taxis arca újra valószínűtlenül szürkének látszott, a szeme meg sárgán villant, ahogy odanyúlt és megfogta Erika táskáját. – Tőlem – mondta. – De előbb fizessen.
Erika érezte, hogy felforrósodik az arca – Elnézést – mondta, benyúlt a táskájába, elővette a pénztárcáját, egy kicsit remegett a keze, de azért így is sikerült elsőre kinyitni, benyúlt, kivette az összes pénzt amit a pályaudvaron beváltott, a taxis felé kínálta az összehajtott szürkésbarna bankjegyeket. – Vegye le kérem, amennyi jár – mondta.
A taxis nyilvánvaló undorral nézett a pénzre. – Ez nem jó – mondta. – Eurót akarok – nyúlt is már a pénztárca fele.
Erika elrántotta előle, de már elkésett, a taxis már kihúzott egy húszast, ugyanazzal a mozdulattal hátranyúlt, kinyitotta az Erika ajtaját – Tessék – mondta. – Menjen, ha akar.
Az eső olyan volt, mint egy szürke üvegfal, tiszta hidege egyszerre volt vonzó és félelmetes, Erika tudta, hogy nagyon meg fogja bánni, mégis kilépett a taxiból, magához szorította a táskáját és a kabátját, és bevágta maga mögött az ajtót. Az eső pillanatok alatt lucskossá áztatta a ruháját és a haját, érezte, hogy végigfolyik a fejbőrén, az arcán, a nyakán, a két melle között, a blúza úgy tapadt a hátára, mint egy nedves nejlonzacskó, – tüdőgyulladás –, villant eszébe a szó, a járda felé lépett, a taxi akkor hirtelen dudálni kezdett mögötte, Erika megfordult, hátranézett, a vizes, párás üvegen keresztül látta, hogy a taxis a kocsi hátsó része felé mutogat, odanézett, egy dobbanással felpattant a csomagtartó fedele, Erika a taxisra nézett, le tudta olvasni a szájáról, hogy azt mondja – a bőröndje, itt hagyta a bőröndjét! – érezte, hogy elönti a szégyen, nem is értette, hogy felejthette el a bőröndöt. – Köszönöm – mondta, pedig tudta, hogy a taxis nem hallhatja a csukott ablakon keresztül, ahogy odament a csomagtartóhoz, belépett egy pocsolyába, a bal cipőjébe befolyt a hideg esővíz, a csomagtartó mély volt, alig tudta kiemelni belőle a táskát, két kézzel kellett alányúlnia, de aztán valahogy csak meglett, letette maga mellé, kihúzta a fülét, a kerekek nem forogtak, Erika azért is vonszolta maga után, úgy ment a járda felé, fellépett, a bőröndöt is maga után rántotta, megállt, a vállára terítette a vizes kabátot, aztán találomra elindult az egyik irányba, hallotta, hogy a taxi hosszan feldudál mögötte, de nem nézett hátra azért se, tudta, a víz szét fogja áztatni mindenét, a másik kosztümjét, a pulóverét, a jegyzeteit, a laptopját, a faxokat, a fényképeket, de nem érdekelte, közben tudta, hogy igenis érdekelnie kéne, de még ez sem érdekelte, úgy ment előre, az első mellékutca felé. Nem fázott, pedig tudta, hogy fáznia kéne, megnyalta a száját, a nyelve hegyén érezte az esővíz enyhén füstös ízét, fél kézzel hátrasimította hosszú, vizes haját, aztán odakínálta az arcát az esőnek, hagyta, hogy lemossa róla a sminket, amit még a vonat vécéjében rakott fel a homályos, repedt tükör előtt.
Úgy tíz percen át tartott a lendület, Erika szinte körül se nézett, úgy ment előre, meg-meg rántotta a bőröndjét, ha a kereke beakadt a járda göröngyös málladozó aszfaltjának egyenetlenségeibe, csak a nagyobb pocsolyákat kerülte ki, a kisebbekkel egyáltalán nem is törődött, érezte, hogy a testét átjárja a mozgás öröme, a fejfájás egy alig észrevehető lüktetés volt már csak a tarkójában.
Az utca enyhén emelkedhetett, Erika érezte, hogy a bőrönd súlyától nemsokára meg fog fájdulni a karja és a válla, tudta, mindjárt meg fog állni, körül fog nézni, és akkor elfogja majd a kétségbeesés, kiabálva szidja majd saját magát, hogy is lehetett ilyen hülye, hogy is viselkedhetett ilyen hisztisen, ilyen elviselhetetlenül. Erősen rászorította a tenyerét a bőrönd fogantyújára – Nem – gondolta –, azért sem –, mélyen beszívta az esőszagú levegőt, elhatározta, hogy nem, nem fog megállni, még elmegy a legközelebbi kereszteződésig, igen.
Ahogy a sarokhoz ért, a karja tényleg megfájdult, arra gondolt, hogy legalább egy pillanatra leülhetne a bőröndjére, körülnézhetne, kereshetne egy utcatáblát, elővehetné a térképet, de még csak nem is lassított, zökkenve lerántotta a bőröndjét a járda széléről, már félig átment az úttesten, amikor belevillant, hogy körül se nézett, mindjárt el fogják ütni, megállt, körbefordult. Az utca egészen üres volt, a sugárút ívesen lejtett, a távolban egy nagy fehér kupola látszott, Erika egyetlen járókelőt sem látott, autók sem parkoltak a járda szélén, kétoldalt a három-négy emeletes betonépületek ablakaiban sem mozdult senki. Erika egy pillanatig azt hitte, hogy csak képzeli az egészet, azt, hogy itt áll egy idegen város közepén, teljesen egyedül egy néptelen sugárúton, aztán meghallotta az éneklést, a fehér kupola irányából hallatszott, áradóan jajongó hangos ének volt, a beton épületek visszhangosan megtörték, a sűrűn szemerkélő eső megszűrte, szavakat egyáltalán nem is lehetett kivenni belőle, de az világosan hallatszott, hogy nagyon-nagyon sokan énekelhették, egyszerre volt magasztos és fenyegető, valami himnusz vagy induló lehetett, Erika érezte, hogy a dallam hidegen a húsába markol, fázni kezdett, hirtelen megérezte a testén csuromvizesre ázott ruhái súlyát. A dallam ritmusa gyorsult, hangosabb lett, áradóbb, akkor a másik irányból, valahonnan messziről, a sugárút végén túlról, a betonépületek közül mennydörgő, hangosan csattanó dobbanások hallatszottak, az éneknél sokkal lassabb ritmusban dübörögtek végig a városon, minden dobbanás külön felmorajlott, aztán néhány másodpercnyi csend következett, aztán újabb csattanó morajlás.
Az egyik mellékutcából egyszerre kirohant valaki, leszegett fejjel, nagyon gyorsan futott, elrohant Erika mellett, aztán tovább, végig a sugárúton, úgy rohant, hogy a fejénél is magasabbra csapott a pocsolyák vize. Erika maga mellé húzta a bőröndjét, a futó alak után nézett, nemsokára eltakarta előle a sugárút lejtésének íve. A mellékutcából közben újabb emberek rohantak ki, először csak ketten vagy hárman, aztán egyre többen.
Mind ugyanarra futottak, el Erika mellett, végig a sugárúton, férfiak és nők vegyesen, még egy-két nagyobb gyerek is, lihegve és kiabálva rohantak, Erika egy szót sem értett, de anélkül is nyilvánvaló volt, hogy nagyon félnek valamitől, Erika érezte, hogy mindjárt átragad rá is a rémületük, és akkor ő is velük fog rohanni, ugyanezzel a kétségbeesett, combfájdító, levegőért kapkodó futással, azt gondolta, félre kellene állni, el az útjukból, azt se tudta, hogy balra, vagy jobbra mozduljon, csak állt ott, az út közepén, egészen maga mellé húzta a bőröndjét, a rohanó embereket nézte, a megfakult neonszínű széldzsekiket, a kopott farmernadrágokat, az egyforma szürke konfekció öltönyöket, a nők barna ballonkabátjai alól kivillanó nyilvánvalóan kézzel kötött pulóvereket, a gyerekek sötétkék zakóit és nadrágjait, a gyerekek ruhája nagyon ismerős volt, C. Ogilvy egyetlen gyerekkori fényképe jutott eszébe, a személyigazolványába készült, valamikor tizenhárom éves kora tájékán, ugyanilyen iskolás egyenruhát viselt, és még egyáltalán nem volt C. Ogilvy, csak Iván Lakatos, de már pont olyan elszántan és égő szemekkel nézett a fényképezőgépbe, mint minden későbbi képén, Erikát mindig a ragadozó madarakéra emlékeztette a tekintete, elég volt egyszer látni, hogy ne felejtse el soha többé az ember – valaki nekiment, meglökte, pár lépésnyire magával sodorta, rohant tovább, Erika nem is látta, hogy ki volt az, a cipője sarka halkan hurrogva megcsúszott a nedves aszfalton, ahogy egyensúlyozni próbált – Le fog törni – gondolta, törpesarkú zöld csukott cipő volt, nagyon szerette, mert illett a szeméhez a színe, egy villanásnyi ideig biztos volt benne, hogy el fog esni, de nem, a cipő sarka kitartott, ő is visszanyerte az egyensúlyát, a bőröndje viszont eldőlt, keresztbe az úttesten, Erika odanézett, a kép egy pillanatra kiélesedett, látta visszatükröződni a kihúzott króm rudak végén a fekete műanyagból öntött, a tenyér formájához anatómiailag illeszkedő fogantyút egy pocsolya felszínén, aztán azt is látta, hogy valaki belebotlik, egy fiatal férfi volt, hatalmasat esett, Erika esés közben csak egy pillanatra látta borostás arcát, rémült barna szemét, a férfi átbukfencezett a vállán, leesett a fejéről a zöld baseball sapka, közben félig oldalra fordult, nyekkenve az oldalára esett, a nadrágja zsebéből fél maréknyi aprópénz gurult szét, Erika mondani akarta, hogy sajnálja, nem az ő hibája volt, azt gondolta, a férfi mindjárt felé fog fordulni, rá fog nézni, rá fog kiabálni, de nem, a férfi négykézlábra állt, aztán fél kézre támaszkodott, tenyerét az oldalára szorította, megüthette a bordáit, Erika hallotta, hogy nyögve és sziszegve mond valamit, egy káromkodás lehetett, felállt, kiemelte a sapkáját a pocsolyából, Erika látta, hogy az ellenző fölé egy fekete fogaskereket hímeztek, az jutott eszébe, hogy a fogaskerék N. címerében is benne van, még a vonatablakból látta, egy gyárépület oldalára volt felfestve. A férfi közben megfordult, féloldalasan, sántítva futni kezdett tovább a többiekkel, ahogy Erika utána nézett, érezte, hogy egyszerre szétárad benne valami fájdalmas nyugtalanság, nem, ez már nem hiszti volt, inkább félelem, összeszorította a száját, próbálta azt gondolni, hogy – nem – meg, hogy – nincs mitől –, az eső már majdnem egészen elállt, a lüktető dallamú éneklés még jobban felerősödött, a szavakat még mindig nem lehetett kiérteni belőle, Erika lehajolt, hogy megfogja a bőrönd fogóját, hogy újra felemelje, hogy visszamenjen a járdára, és akkor a pocsolya felszíne alatt, a férfi zsebéből kigurult pénzdarabok között meglátott valamit, egy recésre vágott szélű kis színes fénykép volt az, a férfiről és egy kisbabáról, a férfi a kisbaba arcát nézte, a baba viszont egyenesen a fényképezőgépbe bámult, egészen kicsi újszülött lehetett, pár napos, vagy legfeljebb pár hetes, ráncos öregember arca volt, látszott, hogy nagyon hasonlít az apjára, Erika úgy érezte, hogy a baba kinéz a képből, egyenesen őt nézi hatalmas, fekete szemével. A combjaiba éles fájdalom nyilallt, végig futott a testén, és átjárta, jobban mint a hideg, jobban mint a félelem, a melle sajdult bele, a karjai, a gerince, nem nyúlt a kép után, maradjon ott, ázzon szét, azt gondolta, úgy állt fel, mint aki valami súlyosat, valami nehezet emel fel, a morajló csattanások sorozata felgyorsult, úgy pattogott rézsútosan a betonfalak közt mint a mennydörgés, megint nagyon sokan futottak felé a sugárúton, messze mögöttük feketén közeledett valami. Erika egyszerre megértette, hogy mi történik, a rohamrendőrség jön, messze voltak, de Erika akkor is tudta, hogy mit csinálnak, gumibotokkal verik a pajzsaikat, hajtják a tömeget, a könnygáz íze jutott eszébe, soha-soha nem lehet elfelejteni… Nem szabad, nem szabad, nem szabad a tömeggel menni – villant bele, a félelem és a harag úgy öntötte el, mint a veríték, a bőröndjébe rúgott, elfordult, aztán futni kezdett ő is a többiekkel, a sugárút közepén, az elnyújtott, hangosan jajongó éneklés felé, tudta, mindjárt kinyílik a szája, mindjárt együtt üvölt majd ő is a tömeggel, végre kiüvölt magából mindent.

(Az Oroszlánkórus című kötetemből, eredetileg a Szabadság színes ceruzái című antológiában jelent meg 2014-ben, a litera.hu is közölte.)