Zeusz óvatosan beállt a fenyőfák közé a busszal, ahogy leállította a motort, rögtön meghallotta, hogy a hátsó részben a vasrácsra feszített ponyva mögött kaffognak és morognak az állatok, Zeusz a rácsba rúgott: – Kuss legyen, ronda dögök – mondta hangosan, nem is annyira az állatoknak, mert azok úgyse bírtak volna nyugton ülni az éhségtől meg az amfetamintól, inkább csak azért, hogy az ügyfelek felébredjenek végre, már vagy kétszáz kilométer óta aludtak mind a ketten, a férfi félrebicsaklott fejjel, félig a nő ölében, a nő meg oldalra dőlt, a műbőr ülésnek és az oldalsó farostlemeznek támaszkodott.
Zeusz mégegyszer rávágott a rácsra, hallatszott, hogy az állatok szomjasan tologatják ide-oda az üres zománclavórokat a szegecselt lemezpadlón, Zeusz újra az ügyfelekre nézett, a férfi tért először magához, kábán nézett körül, aztán lassan eszébe juthatott, hogy mi a helyzet, mert a nő vállára tette a kezét, megrázta, halkan mondott neki valamit, elég szép dallamos nyelv volt, Zeusz nem tudta kitalálni, hogy milyen, örmény vagy gagauz lehetett, annyira mondjuk nem is érdekelte, a nő persze rögtön tudta, hogy hol van, a régi Ikarusz baloldali üléseinek helyét kitöltő ipari mélyhűtőre nézett, aztán Zeuszra: – Ott vagyunk már? – kérdezte franciául, akcentussal beszélt, de azért jól lehetett érteni.
Zeusz bólintott. – Ötszáz méter – mondta -, legjobb lenne, ha most ideadnák szépen a pénz másik felét.
A nő odaszólt a férfinak, az benyúlt a zakója zsebébe, elővett egy borítékot, odanyújtotta Zeusznak. Zeusz elvette a pénzt, kinyitotta a hűtő egyik rekeszét, elővette a régi fagylaltosdobozt, odaadta a nőnek: – Vetkőzzenek pucérra, aztán jó alaposan kenjék be magukat – mondta -, addig én megszámolom a pénzt.
A nő megfogta a dobozt, mondott valamit a férfinak, aztán vetkőzni kezdett, a férfi is levette az ingét meg a nadrágját, aztán kibontotta a dobozt, a sárga, olajos kenőcsre nézett, kérdezett valamit a nőtől, a nő erre úgy, ahogy volt, meztelenül, Zeuszhoz fordult: – Mi ez? – kérdezte -, a férjem tudni akarja.
Zeusz intett: – Hogyhogy mi, medvezsír – mondta -, de több kérdés ne legyen, megegyeztünk, hogy senki se kérdez semmit, tetőtől talpig kenjék be magukat, a hajukat se hagyják ki, ne törődjenek vele, hogy büdös, mire befejezik, addigra én is végzek.
Zeusz a sofőrülés mellől a vaskazettából, a többi pénz mellől, elővette a kis UV-lámpát, egyenként végigsimított mindegyik bankjegyen, külön-külön mindegyikre rávilágított, volt, amelyiket meg is szagolt, látta, hogy a férfi nézi, – Mit bámulsz – mordult rá, magyarul, hogy még véletlenül se értse, aztán hosszasan forgatta, gyűrögette a pénzeket a lilás fényben, az ember nem lehet elég óvatos, csak az hiszi el, hogy ezeket az új eurosokat nem lehet hamísítani, aki nem látott még rendes moldáv vagy koreai minőségi munkát, azok ott Brüsszelben annyira hisznek az elektronikában, itt a határon is amit művelnek, mindenhol lézeres mozgásérzékelők meg infrakamerák meg mágneses lépésdetektorok, azt mondják, hogy a hollandok már megcsinálták a déeneskövető robotkutya prototípusát, annak állítólag egy molekula elég lesz, és olyan szervomotort építettek a lánctalpai fölé, hogy majdnem hangsebességre fel tud gyorsulni hattized másodperc alatt, ha azt elkezdik szériába gyártani, akkor lehet, hogy tényleg vége lesz ennek az egész szakmának, már most így, ezzel a módszerrel is egy vagyon, annyi minden kell hozzá, szinte alig akad, aki meg tudja fizetni, havonta ha ketten átmennek, bezzeg azelőtt, amíg még az aknazár volt fenn, addig naponta százan-kétszázan nekivágtak, abból a fele legalább átjutott, igen, a régi szép időkben, amikor még nem kellett ez a kurva csúcstechnológia. Zeusz arca grimaszba rándult, kikapcsolta az UV-lámpát, összegumizta és eltette a pénzt. – Pontosan megvan – mondta franciául -, nagyon örülök – kinyitotta a mélyhűtő legnagyobb rekeszét, elővette a két pár jegesre hűtött gumicsizmát meg a két csuklyás neoprén ruhát, az egyiket a férfinek adta, a másikat a nőnek. – Jól van – mondta -, vegyék fel, a medvezsír megvédi magukat a ruha hidegétől, legfeljebb a bőrük hámlik le pár tenyérnyi helyen, de így biztosan nem látja meg magukat a hőkamera, ami kis melegük a neoprénen átmegy, azt meg elfedi a medvék testhője.
A férfi akkor megfogta a ruhát, összerándult, ahogy megsütötte a tenyerét a hideg, felszisszent, aztán kérdezett valamit a nőtől, a nő Zeuszra nézett: – Hogyhogy a medvék testhője? – kérdezte. Zeusz erre a vasrácshoz ment, lerántotta róla a ponyvát: – Medveháton fognak menni -, mondta, a rácson át látszott, hogy a két nagy barnamedve a lavórokat pofozgatja, Zeusz hallotta, hogy az ügyfelei hőkölve szívják a levegőt. – Öltözzenek, öltözzenek – szólt rájuk -, nem kell megijedni, a medvék szelídek, én idomítottam őket, ez az egyetlen biztos módszer, ezzel eddig még mindenki átjutott, a barnamedve az Unióban védett állat, arra nem lőhetnek, a grinpiszesek le is szednék a határőrök fejét, ha megpróbálnák, a medve szabadon bóklászhat, amerre akar, még örülnek ha átmegy a határon, legalább frissül az állomány – Zeusz elhallgatott, az ügyfelekre nézett, ott álltak, már rajtuk volt a ruha, gőzölgött róluk a hideg, a férfi mondott valamit a nőnek, a nő nem fordította le, hanem ő is beszélni kezdett, úgy tűnt, vitatkoznak, aztán a nő újra franciául szólalt meg: – Nem ezt ígérte – mondta. Zeusz erre elmosolyodott: – Dehogynem, azt mondtam átvitetem magukat a határon, és az vagy így megy, vagy sehogy, de ha nem tetszik, úgy is jó, ha akarják, visszaviszem magukat a legközelebbi városig, de a pénzt sajnos nem tudom visszaadni, döntsék el, beszéljék meg – elhallgatott, a medvéket nézte. A férfi nagyon hangosan mondott valamit, a nő erre elkezdett kiabálni, de a férfi csak mondta tovább a magáét, a nő akkor hirtelen lekent neki egy pofont, a férfi akkor egyszerre elhallgatott, Zeusz a csattanásra odanézett, látta, hogy lassan kékülni kezd az arca, inkább a hidegtől, mint az ütéstől, a nő akkor halkan mondott neki valamit, a férfi bólintott, a nő Zeuszra nézett: – Rendben van – mondta – megpróbáljuk.
Zeusz intett: – Helyes – mondta, megint benyúlt a hűtőbe, odadobta nekik a zöld katonai oldalzsákot – ebbe pakolhatnak, aztán jöjjenek, hátramegyünk, ott kinyitom az ajtót, bemegyünk a medvékhez, a lényeg, hogy lassan mozogjanak, és ha felültek, erősen tartsák a hevedert. Az állatok csak akkor indulnak, ha füttyentek, a vízszagra mennek, a patak a határ túlsó oldalán van, odáig maguktól tudják a járást, ha odaértek, rögtön elkezdenek majd inni, akkor azonnal szálljanak le a hátukról, mert a medvék így begyógyszerezve elég gyorsak, nehogy még visszahozzák magukat, a patakmederben gyalogoljanak folyásirányba az első hídig, onnan már az országúton vannak, a gumicsizmákat megtarthatják, de a ruhákat hagyják ott a híd alatt.
Zeusz megvárta amíg bepakolnak, aztán kiszálltak a buszból, a férfi vitte a zsákot, sötét volt, ahogy a busz hátsó részéhez mentek, cuppogott a bokájuk körül a sár, a férfi gumicsizmája egy kicsit nagy lehetett, egyszer majdnem elesett, de a nő elkapta a karját. Zeusz a lánccal leengedte a deszkákra szegezett nyikorgó tetőbádogból készített rámpát, aztán egy kurblival kinyitotta a busz hátsó ajtaját. A ketrecből kiszűrődő halvány fényben megállt, az ügyfelekre nézett, elővette a két borítékot az iratokkal, odaadta nekik. – Az átjutással nem lesz baj – mondta -, de vigyázzanak, a határon belül ötven kilométerig kérhetik a papírjaikat, ezekkel a kazah diplomata útlevelekkel nem jutnak messzire, épp csak arra jók, hogy egy kis időt nyerjenek, ha biztosra akarnak menni, legjobb lesz, ha azt mondják, hogy édszesek, akkor automatikusan kapnak betegjogi menekültstátuszt, de ahhoz vírus is kell, szerencséjük, hogy ilyen öreg profit választottak, még plusz húsz százalékért ezt is el tudom intézni maguknak – ahogy ezt mondta, már elő is vette a zsebéből a két előkészített fecskendőt, a nő felé kínálta, az mondott valamit a férfinak, a férfi hevesen megrázta a fejét – Nincs több pénzünk – szólalt meg a nő.
Zeusz vállat vont, eltette a fecskendőket. – Mindegy, maguk tudják – mondta -, akkor most kinyitom a ketrec ajtaját, és bemegyünk az állatokhoz. Szép lassan jöjjenek utánam, bent már nem akarok egy szót se szólni, és magunknak se tanácsolom, úgyhogy inkább most búcsúznék el, jó utat, sok boldogságot, sok szerencsét.

Egy régi novellám, még 2004-ben írtam a Litera Euroviziós kötetébe, azóta nagyot változott a világ.