Károlyi Csaba a karácsonyi Élet és Irodalomba (LII. évfolyam 51-52. szám, 2008. december 19.) készített velem interjút.

A fehér király, Dragomán György második regénye világszerte szép sikert arat. Egyszerre jelent meg angolul és németül, utána tucatnyi nyelven, és még több nyelvre most készül a fordítása. Miközben első regénye, A pusztítás könyve egyelőre csak a magyar olvasókra számíthat, bár legalább olyan érdekes. Az író 1973-ban született Marosvásárhelyen. Most a harmadik regényén dolgozik.


– Minden eddig megírt munkádban, a két regényedben, a novellákban, a Nihil és a Kalucsni című drámádban is azt érzékelhetjük, hogy azokban egyfajta korlátozott szabadsággal rendelkező világ jelenik meg. Az olvasó ilyenkor könnyen gondol a létezett kelet-európai diktatúrákra, esetedben nyilván a romániaira. A szereplők neve után gyakran még az elvtárs szó is ott van. Első regényed 2002-ben, a második 2005-ben jelent meg. Ha az olvasó megnézi az életrajzodat, láthatja, hogy tizenöt éves korodban, 1988-ban települtél át a családoddal Magyarországra. Nagykorúvá válásod előtt megtörtént a rendszerváltozás. Miért van az, hogy egy író jó évtizeddel ezután úgy kezdi a pályáját, hogy a művei rendre rendszerváltás előtti környezetben játszódnak? Egyáltalán igaz-e a kérdésben foglalt állítás?

– A kérdésben foglalt állítás egyrészt igaz, másrészt meg nem teljesen. Én A pusztítás könyvét nem gondolom a kommunizmus idején játszódó könyvnek. Inkább háborús regénynek gondolom, nyugodtan játszódhatna olyan időben, ami nem történt meg. Pontosabban posztháborús regény, amely egy rendszer összeomlása után, egy polgárháború után történik. Fiktív térben játszódik, egy diktatórikus rendszer romjain. De semmiképpen nem tudnám azt mondani, hogy ez a 70-es vagy a 80-as években játszódna itt vagy ott, se az időt, se a teret nem tudom pontosan meghatározni. Ennyiben nem igaz, amit állítasz, de gyakorlatilag mégis igaz, mert ettől eltekintve mindig a szabadság hiányáról írok, a szabadság kérdése, valahogy éppen a hiányán keresztül, benne van mindenben, amit csinálok, még akkor is, ha olyan dolgokat írok, amik most játszódnak. Vannak olyan novelláim, melyek a jelen időben játszódnak, és azok is a kiszolgáltatottságról szólnak. Az biztos, hogy számomra a szabadság fogalma meghatározó. Mikor írni kezdtem, nem gondoltam, hogy ez így lesz. Filozófus akartam lenni, nagyjából 10-12 éves koromtól kezdve. Apám elég jó könyveket adott a kezembe, Platónt, Pascalt. Ezeket együtt olvastam a szépirodalommal. Azt gondoltam, hogy etikával fogok foglalkozni, megpróbálok válaszolni a klasszikus metafizikai kérdésre, hogy van-e szabadság, és ha igen, az milyen. Egyetemen filozófiát kezdtem tanulni. Egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy engem nem az elmélet érdekel. Azt kezdtem érezni, hogy a fogalmak nem fedik a valóságot. Kamaszkoromban megpróbáltam fogalmakat konstruálni, hogy leírjam a valóságot, és naivan azt hittem, hogy én rendszert fogok építeni. Egyre inkább rájöttem, hogy a fogalmak, amelyeket én a szabadságról próbálok konstruálni, nem működnek. Hanem inkább emberi helyzetek vannak és emberi történetek. A filozófia a klisékről szól. Azt gondoltam, ezeket el kéne kerülni. És akkor kezdtem el regényt írni. Mert rájöttem, hogy én a skót etika nyomdokain nem fogok tudni minderről tanulmányokat írni.

– Amikor viszont már inkább irodalommal foglalkoztál, akkor megtaláltad magadnak Beckettet. Az első regényed és az első drámád inkább egy általános világhelyzetet ír le, egy meghatározhatatlan abszurd világban játszódik. Ellenben a második regényed és a második drámád jobban helyhez köthető. Ezek kapcsolódnak erdélyi helyszínekhez, figurákhoz. Az általános felől a konkrét irányába haladna, amit írsz?

– Orwell volt még nagy hatással rám. Az 1984 kísérlete szerint igenis meg lehet fosztani az embert a múlttól és mindenfajta történelmi tudástól. Az első regényemben nincs semmiféle múlt, mert az ott megszűnt. Meg van szüntetve. Az első drámámban is talán ez van benne. Amikor ezen túlestem, nagy kérdés volt, hogyan tovább. Nagyon szerettem Faulknert és egyáltalán azokat az írókat, akik ugyanazt csinálják egész életükben. Az első regényem után aztán eléggé megijedtem attól, hogy nekem majd egész életemben ebben a világban kell tevékenykedni, hogy mindig erről a romos és elpusztult helyszínről fogok ezután írni. Tudtam, hogy ezt nem szeretném. Mindenképpen olyasmit akartam hát csinálni, ami az első könyvhöz így nem köthető. Valami megfoghatóbbra volt szükségem, különben mindig vissza fognak jönni ezek a lidérces figurák, mint a kormányzó vagy Ghiárfás, Fábián és a többiek.

– A fehér király egészen másmilyen, mint A pusztítás könyve. Alig lehet felismerni, hogy ugyanaz az író írta.

– Pont ezt szerettem volna. Az első regény mondatszerkezete, világlátása is elég sajátos. A végére érve úgy éreztem, nem tudok még egy ilyen mondatot leírni, mert ha igen, nem fogok tőle soha életemben szabadulni. Öt-hat évig írtam az első könyvemet. Az objektív leírás akkor nagyon érdekelt. Utána aztán nagyon mást akartam. Nem akartam többé azt leírni, hogy milyenek a dolgok, hanem azt akartam már leírni, hogy valaki milyennek látja a dolgokat. Addig féltem attól, hogy egy szubjektív szemet használjak. Mert attól féltem, hogy a látó szem torzít. Korábban megpróbáltam valami kameraszerű objektivitást létrehozni. Nagyképű dolog, de azt gondoltam, hogy egy olyan világban, ahol tulajdonképpen nincsen igazság, az egyetlen dolog, ami valóban és tisztán létezhet, az az érzékelés. Ami a szubjektivitás teljes kizárásával működhet csak. Igenis valahogy a kanti alapon kellene működnie a valóságnak, azt gondoltam.

– Na de az objektív ugyanúgy torzít. Az első regény külső nézőpontja, a harmadik személyű, objektív narrátor ugyanúgy torzítva láttatja a világot, mint a második regény szubjektív, első személyű gyerek-beszélője.

– Igen, hát pont erre jöttem rá a végén. Hogy az objektív mesélő figuráját is kezdtem megismerni, kiismerni, az is kezdett valamilyen lenni, és megijedtem attól, hogy én ezzel az emberrel össze leszek zárva egész életemben. Ezért határoztam el, hogy monológot fogok írni, és ezért gondoltam úgy, hogy gyerekhangon.

– Szóba került már néhány író, aki fontos számodra. Rajtuk kívül gyakran fölmerül Kafka, Bernhard, Hemingway, Joyce, a magyarok közül mindenekelőtt Bodor Ádám vagy A nyugati hadtestet író Székely János, Nádas és Kertész. Tibor Fischer meg a Guardianben Hašekhez hasonlított. Mennyire kötődsz ezekhez a szerzőkhöz?

– Mindet ismerem és szeretem. Nádas Egy családregény vége című művét viszont később olvastam, miután A fehér királyt befejeztem. Beckettnek a prózáját jobban szerettem mindig, mint a drámáit. Bodor Ádámot apám korán a kezembe adta. Aztán a Sinistra körzet meghatározóan fontos volt nekem, ugyanúgy, mint a Sorstalanság.

– A pusztítás könyve számomra leginkább Bodor prózájával tart kapcsolatot. Viszont van egy sajátossága, mely Nádassal rokonítja irodalmunkban. Az, hogy a figurák testi működése, érzékelése erősen jelen van. Ha bejön egy szereplő, az nem egyszerűen leül, hanem arról olvashatunk, hogyan nyomódik a gerince a háttámlához, hogyan működik a karja, a lába, izzad-e, milyen szagokat érez. A második regényedben aztán ez az erőteljes testérzékelés nincsen jelen. Miért?

– Egyszerűen nem volt neki hely. Amikor egy jeleneten dolgozom, világosan látom, mi történik valakinek a kezével, a lábával. Eleinte A fehér királyban is le akartam írni részletesen ilyen dolgokat. Rájöttem, hogy ez nem működhet, mivel ezek nem fontosak a narrátor számára. Itt egy gyerek lát, egy gyerek beszél, és ő nem láthat ilyen intenzitással. Voltak szövegrészek, ahol ezt megpróbáltam, de kiderült, hogy akkor ez a gyerek koravén lesz, és úgy fog látni, mint egy autista. Gyorsan rájöttem, és kidobtam ezeket a változatokat. Néha megtörténik itt is, hogy nagyon intenzíven érzékeli saját magát a gyerek, mikor néha lelassul az idő, verekedés van vagy csatajelenet. Az első könyvben minden egyformán intenzív. Az asztalhoz való leülés is ugyanolyan jelentőséget kap, mint a legdurvább harcos leszámolás. Ott azt gondoltam, hogy nem választhatok. Mindent, amit látok, pontosan le kell írnom.

– Ha viszont egy 11-12 éves kisfiú a narrátor, akkor csak az lehetséges, amit ő lát. Hogy letörik az anyja cipőjének a sarka, azt észreveszi, de hogy mi játszódik le az anyában testileg és lelkileg éppen, azt nem nagyon tudhatja.

– Nehéz is volt ez. Nagyon erősen vigyázni kellett arra, hogy ne írjak le mindent, amit látok. Illetve csak azt írjam le ebből, ami látható egy gyerek szemével is. Majdnem többet nem írtam, mint írtam, mert a nem írás abból állt, hogy koncentráljak arra, nehogy mindent leírjak.

– Sok filmet nézel?

– Igen.

– Korábban írtál is filmekről vagy tíz éven át kritikákat. A pusztítás könyve teljesen filmszerű, tele akciójelenetekkel. A fehér király meg nem olyan. Nehéz volt megállni, hogy amit már tudsz, és egyszer működött, azt még egyszer elővedd?

– Igen, az első regényben abszolút filmszerű időkezelés van, snittek vannak. Ott mindig azt is tudtam, milyen nézőpontból látom a jelenetet, majdnemhogy a kamerát is tudtam mozgatni. A második regényben ezt el kellett kerülni. Mert megvolt a veszélye annak, hogy kiesem a nézőpontból. Nem gondoltam volna, hogy a narrátor figurája ilyen erősen meghatároz mindent a regényben. Nagyon más egy hang, mint egy látvány.

– Amikor A pusztítás könyvét írtad, milyen helyszíneket láttál magad előtt? Láttál-e konkrét helyszíneket?

– Hogy érted azt, hogy konkrét helyszíneket?

– Tényleg létező helyeket, tájakat, városokat vagy akár filmekben látott helyszíneket.

– Nem, de azért azt tudtam, hogy egy kép honnan indul. Mondjuk az öregasszony házának leírása például, ahol a főhős, Fábián lakik, az az angoltanárnőm kapualjából indult, ahol mindig krumpliszag terjengett, meg zöld volt az ajtó. Nem képzeltem azt, hogy az első regényem olyan térben fog játszódni, amelyet én ismernék. Meglepett, amikor elkezdtek bejönni azok az utcák meg terek a regénybe, melyeket én gyerekkoromból ismertem. Valószínűleg ez a honvággyal függhet össze. Nagyon sokáig búcsúztam Vásárhelytől a kivándorlás előtt. Három évig búcsúztam, körülbelül mindennap. Mert nem tudtuk, hogy mikor jövünk el. Féltem attól, hogy elfelejtem a tárgyakat meg a szagokat meg mindent. Külön képeztem magam arra, hogy ne így legyen. Nem éreztem magam akkor szabadnak, mert nem is voltunk azok. Valahogy ez a szabadsághiány összekapcsolódott az akkori látványokkal és szagokkal.

– Akkor mégiscsak gyerekkorod díszletei voltak a leírások mögött.

– Itt például igen, de nem mindig. Például a kormányzó palotája egy olyan épület, amelyet sose láttam. Nagyapám Vásárhelyen a természettudományi múzeum igazgatója volt, mindig beszéltek erről otthon, de én sokáig nem mentem oda el. Nagy, mitikus dolog volt ez nekem. Mikor aztán elmentem oda, teljes csalódás volt. Kisebb volt, mint képzeltem, és azok a dolgok, melyekről apám mesélt, nem voltak ott. A regénybeli palota aztán arra az épületre hasonlít, melyet gyerekkoromban elképzeltem, de meglátni végül sose láthattam meg. Vagy például a Német nevű hős tanyáját a hegy tetején úgy írtam le, hogy arra gondoltam, milyen lenne a vásárhelyi állatkert egy háború után.

– A fehér király esetében még inkább felmerül a helyszínek beazonosíthatósága. Sokan felismerni vélik a vásárhelyi kulisszákat. Mennyire önéletrajzi a történet? Az egyik angol kritika azt írta: „Ha a Dzsátával történteknek csak a fele megesett Dragománnal, a szerző örvendezhet, hogy még itt van közöttünk, és mindezt el tudta mesélni nekünk”.

– Hál’ istennek nekem nem volt ilyen kemény életem. Nem is nagyon verekedtem. Azért verekedtem, de nem ennyit. Apámat sose vitték el a Duna-csatornához. Egyszer-kétszer azért kihallgatták. A regénybeli fiú az a gyerek, aki, féltem, hogy én leszek. Félős gyerek voltam, és amikor apámat elvitték, féltem, hogy sose hozzák haza. Mikor házkutatás volt nálunk, féltem, hogy mindent elvisznek. Az összes félelmem benne van ebben a regényben. Szerencsére nagyon kevés dolog történt meg így a valóságban velünk. A regény ahhoz az elképzelt világhoz kapcsolódik, amelyben éltem kiskamasz koromban.

– Az első regényedet „Apámnak” ajánlással láttad el. A második ajánlása: „anyának”. Mikor egyszer a Litera arra kért, hogy írj naplót, emlegetted is őket. Bennem különösen megmaradt annak a töltött káposztának a leírása, amit édesanyád főzött. Csomborral kell fűszerezni, nem paprikával, és fehérborban kell főzni. Nemrég írtál Váli Dezső képeiről, és ott elárulod, hogy apád vitt el először vásárhelyi festők műtermébe. Árulj el most kicsit többet a szüleidről!

– Édesapám fogorvos volt és egyetemi tanár. Dr. Dragomán Pál. Fogpótlástant tanított a vásárhelyi egyetemen. De nem ez volt a lényeg. Nekem elég korán elmagyarázta, hogy azért kell orvosnak lenni, mert az ember akkor szabad lehet nagyjából még ebben az országban is. Az erdélyi orvosok mindig külön kasztot képeztek. A mesterségüket is jól csinálták, de közben általánosan műveltek voltak, festettek vagy írtak is titokban. Apám például elég sokat írt. Meg is jelentek a novellái a mai Látó folyóirat elődjében, az Igaz Szóban. Édesanyám magyartanár, magyar-francia-román szakos volt, Váradról származott. Apai ágon örmények vagyunk, dédnagyapám még tudott is örményül, azóta senki. Nagyapám a református kollégiumban volt földrajztanár meg ugye múzeumigazgató. Anyai ágon zsidó vagyok, nagyanyám masamód, vagyis kalapos volt. Ő árvaházban nőtt fel. Amikor kicsi voltam, még énekelt nekem jiddisül, de a nyelvet már nem beszélte.

– Mi volt az oka annak, hogy átjöttetek?

– Édesanyám mindig el akart jönni, neki már az anyja is megmondta, hogy innen el kell menni, mert itt nem lehet normálisan élni. Nagyanyám életét eléggé meghatározta, hogy a váradi gettóból kellett megszöknie, úgy, hogy közben édesanyámmal terhes volt, azt mondta mindig, ahol diktatúra van, ott előbb-utóbb pogromok lesznek. Apám viszont sose akart elmenni. Utolsó lesz, aki elmegy. Így volt ez egészen addig, amíg lett apámnak egy csúnya balhéja. A vásárhelyi egyetemen magyarul is tanított meg románul is, kétnyelvű egyetem volt. Egyszer valaki 85-ben kiszámolta, hogy a román diákjainak a jegyei átlagban rosszabbak, mint a magyar diákjaié. Mélységesen igazságtalan volt ez, mert nem is egyedül vizsgáztatott, hanem másokkal együtt egy bizottságban. A román főnökei is kiálltak mellette, hogy ez abszolút nevetséges. De ez senkit nem érdekelt. Már korábban is voltak neki ügyei, most aztán elkezdték megint cseszegetni módszeresen. Kihallgatások jöttek, és azt akarták, hogy gyakoroljon önkritikát. Kirúgták az állásából. Többet nem taníthatott. Nagyon szeretett tanítani. Azt mondta, ha nem taníthat, akkor neki majdnem mindegy, és akkor jöjjünk át. Ha egyébként a rendszer egy évvel előbb dől össze, akkor biztos, hogy maradunk. Majdnem három évig tartott, amíg aztán átjöhettünk 88-ban. Ezt elég alaposan megbeszélték akkor velem, hogy el kell mennünk.

– Az írásaid szerinted mennyire tartoznak bele az erdélyi magyar irodalomba? Van-e számodra egyáltalán ilyen kategória?

– Elég korán eldöntöttem, hogy nincs ilyen. Nem szeretem ezt a skatulyázgatást. Pont az a szép, hogy magyarul írunk, és kész. Mindegy, hol él a szerző. Nem éreztem markáns különbséget magyarul és magyarul író szerző közt ilyen alapon. Mikor Gion Nándort olvastam, nekem nem volt olyan szempontom, hogy ő vajdasági magyar író lenne. Egységes magyar irodalom van. Attól, hogy valaki mondjuk Marosvásárhelyen él, nem feltétlenül fog az erdélyi világról írni.

– Azért mégis akadnak olyan írók, akik, ha Budapesten alkotnak is, alapélményeiket onnan hozzák, mondjuk Csiki László, Bodor Ádám, Bartis Attila vagy te is.

– Ebbe a hagyományba mindenképpen beletartozom, és nem is tudnék nem beletartozni. Na de erdélyi író vagyok-e vagy nem? Nyilván nem, mert nem ott élek.

– Ugyanakkor A fehér király története is erdélyi történet, a „forradalom” előttről. És az erdélyi magyar köznyelven íródott a regény. Csak az első oldalon a következő kifejezések szerepelnek: jálézár, blokk, csorgó, pohárszék, óracsergés. Ezek egyértelműen behatárolnak egy regionális nyelvet.

– Ez igaz. De én ezt se éreztem annyira meghatározónak. Én mindig nagyon várom azt, hogy valaki írjon egy csángó regényt. Egy író, aki egyébként nem csángó. Aki el akarja játszani, hogy ezt a nyelvet működteti. Ha megnézzük az amerikai irodalmat, egy szerző, aki mondjuk ír egy Délen játszódó regényt, nem biztos, hogy Délen is él. El tudom azt képzelni, hogy megtanuljak egy nyelvet, ami nem az enyém, csak azért, mert érdekes, és azon írjak. Valaki írhat sportnyelven is egy regényt, de nem biztos, hogy volt köze a sporthoz egyébként.

– Azért a honlapodra mégiscsak föltetted egy jálézár fényképét, hogy lássák, mi az.

– Igen, mert annyian kérdezték. A regényfordításokkal is összefügg ez, A fehér király fordítói és külföldi olvasói is kérdezték, és akkor ez fontossá vált a könyv további élete szempontjából.

– Egyébként azt még az ÉS-beli kritikájában Csuhai István is megkérdezte, hogy mi az a jálézár. Ő írta azt is, hogy míg az első könyved tulajdonképpen egy novellaterjedelmű anyag expanziója, addig a második ennek a fordítottja: egy novellák sorából összeálló regény. A honlapodon is olvasható újabb szövegegyüttes a Mesék a Palotából címet viseli. Ott megint valami más dolog lesz kitalálva? Jól gondolom, hogy ezek az írások a harmadik könyved alapjául szolgálnak?

– Igen. De a struktúra megint valami más lesz. Mindig a struktúra a fő kérdés. A publikált darabjai alapján nem lehet még érteni, hogyan fog ez a könyv felépülni. Most még kisebb gyerek fog beszélni. Tizennyolc kicsi rész jelent meg, de a többit nem fogom publikálni, mert nem akarok törekedni arra, hogy kis kerek mozaikokat csináljak. Nem mozaikregény lesz. Torzulna a valóság, ha mindent le akarnék kerekíteni. Az első könyvemből tudatosan nem publikáltam előre semmit, mert nagyon féltem, hogy akkor nem tudom befejezni. A második regény részeit publikáltam, azok önállóan is megálltak a lábukon, és akkor már nem féltem. Nekem az első könyvem volt a döntő. Akkor tényleg féltem. Ebben nyilván erősen közrejátszott az, hogy apám nem írta meg soha azt a regényt, amit meg akart írni. Úgy gondoltam, annak, hogy én meg tudjam írni a regényemet, az az ára, hogy titokban kell tartanom.

– Mért adsz furcsa, szokatlan neveket a figuráidnak? Az első regényben szerepel például Ghiárfás és Bebe. A másodikban a főhőst csak a becenevén ismerjük: Dzsátá. A Mesék a Palotából szereplője például Dr. Pisztrujátu vagy Mosumircsa.

– Általában kerülöm azt, hogy arról írjak, a román-magyar viszony hogyan is van. De az nagyon érdekelt, ahogy a két nyelv egymásra hatása működik. Ezt én gyerekkoromban leginkább a neveken figyeltem meg. Még ha elszigetelt is egymástól a két kultúra, ami persze nem egészen így van, még akkor is látszik jól a neveken, hogy ezek a kultúrák mennyire együttműködnek egymással. Elrománosodott magyar nevek, elmagyarosodott román nevek. Ezekkel játszom. Ezért egy kicsit sajnálom, hogy A fehér király román kiadásában fonetikusan maradt a Dzsátá. Tehát úgy van leírva a név a román szövegben is, ahogy a magyarban, pedig az egy román szótöredék, és ott románul kellett volna írva legyen, úgy, hogy Geata. És például a Ghiárfás, az a Gyárfás név, fonetikusan úgy leírva, ahogy ezt egy román ejtené. A Bebe pedig nem az Ottlik-féle Bébé, hanem románul „öcsi”.

– Volt olyan célod, hogy írj a kelet-európai hatalmi viszonyokról? Szijj Ferenc írta az első regényedről, hogy az „valamiféle természetrajz a hatalomról”, amely eltorzítja azt is, aki szembeszáll vele.

– Általában a hatalomról akartam írni. Persze ezt a régiót ismerem belülről. De azt gondolom, hogy Chiléről is írhatnék nyugodtan. Az ember lehet annyira szabad, hogy általános érvénnyel írhat. Nemrég olvastam egy amerikai író, Nathan Englander második regényét, az például Argentínában játszódik, pedig az író nem élt ott. Igazából nem érdekes a helyszín, csak akkor, ha történelmi regényt akarsz írni. Csak az a baj, hogy én nem nagyon hiszek a történelemben. Jobban hiszek a fikcióban, az erősebb. Ezért az első regényemnél egyáltalán nem érdekelt az, hogy egy valós történelmet működtessek. A fehér királynál meg az volt a baj a történelmi hitelességgel, hogy nekem fontosabb volt a fikció, mint a valóság. Még akkor is, ha most sok erdélyi ismerősöm úgy olvassa, hogy ez a mi korábbi életünkről szól.

– Van-e kapcsolatod a saját nemzedéked íróival? Gács Anna írta, hogy mennyire másképp írsz, mint a nemzedéktársaid. Van-e generációs érzésed?

– Azt hiszem, ma mindenki nagyon maga csinálja a dolgait. A feleségemmel tartozunk össze, olvassuk egymást. Nekem az kimaradt, hogy korombeli prózaírókkal elolvassuk egymás kéziratait. A feleségem költő barátainak a körébe sokáig eljártam, de inkább mint férj, mert ott főleg versekről volt szó. Azért olvasom a nemzedéktársaim könyveit. Érzékelem, hogy mást csinálok.

– Mikor indultál az írói pályán, ki segített neked? Tudjuk, hogy az első regényed borítószövegét Závada Pál írta. És az első kritikát talán Takács Ferenctől kaptad.

– Az első regényt titokban írtam. A Láthatatlan Kollégium tagja voltam, ott az ember azt tanult, amit akart, csodálatos volt. Kitaláltam, hogy én a regényről akarok tanulni Takácsnál. Az első kérdése az volt, hogy regényt akarok-e írni? Mondtam, hogy nem. Vele mint tutorommal nagyjából végigolvastuk a XX. századi angol és amerikai regényirodalmat, nagyon sokat tanultam tőle a regényről. Közben írtam, a végén aztán be is vallottam ezt neki, elnézően mosolygott. Mikor aztán kész lett a könyv, nem tudtam, hogy mi lesz, aztán Várady Szabolcson keresztül a szöveg eljutott Závadához, aki elolvasta, és tetszett neki. Ajánlotta a Magvetőnek, de nekik akkor nem kellett, így került a Balassihoz. A pusztítás könyve megkapta a legjobb első regénynek kiírt Bródy-díjat, én meg nagyon szerettem volna a feleségemmel egy kiadónál lenni, úgyhogy amikor kész lett A fehér király, megint tettem egy próbát a Magvetővel. Nekem anyám kiskoromban azt mondta: ha kidobnak az ajtón, menj vissza az ablakon. Visszamentem. Nagyon kedvesen fogadtak.

– Újabban meséket is írsz.

– Soha annyi örömöt nem kaptam, mint a meséktől, mert azonnal látni a gyerekeken a hatást. És aztán többször hallottam, hogy dicsérik a meséimet a hátam mögött a barátaiknak. Meg vannak különböző kívánságaik is, és én igyekszem ezeket teljesíteni.

– Mostanában írtál egy novellát Hevimetál címmel. Ez egészen más jellegű, mint a korábbiak. Neked mindig mást kell csinálnod?

– Igen, ez másmilyen, de már A fehér király fejezeteivel párhuzamosan is írtam egészen másfajta dolgokat, van egypár többrészes novellám, ezek kicsi, tárcaméretű darabokból épülnek, és remélem, egyszer majd összeállnak egy könyvvé. Lesz talán egy zene-sorozat, bokszolós novella-sorozatot is tervezek, érdekelnek a küzdősportok, három évig aikidóztam is. Aztán festményekhez és fotókhoz kapcsolódó novellákon is dolgozom, a Műcsarnokban volt egy Luc Tuymans-kiállítás, ahhoz írtam egy novellát, nemrég meg Váli Dezső kiállítását nyitottam meg egy sci-fi-szerű írással. Szeretek egyszerre több mindent csinálni.

– A fehér királynak fantasztikus sikere lett külföldön. Elmondtad már, hogy ez hogyan történt, és hogyan éled ezt meg, de nem kerülhetjük meg a témát. A regény eddig tizennégy nyelven jelent meg, és nagyjából harminc nyelven készülnek kiadni. Hogyan történt mindez?

– Olchváry Pál, aki maga is ír, de angolul, és közben fordít angolra magyar irodalmat, olvasta a kötet darabjait, már mikor megjelentek a Holmiban, a Jelenkorban, a Mozgó Világban. Neki nagyon tetszettek. Lefordította az afrika című darabot egy edinburghi antológiába. Aztán még más részeket is lefordított, és elküldtük a nagy lapoknak. Az öt legnagyobb amerikai folyóiratnak küldtünk novellát. Nem tudtuk pontosan, hogy ott ez hogyan van. Négy nem is válaszolt. A The Paris Rewiew című, egyébként New York‑i lap viszont igen. Ők közöltek először Beckett-prózát, és ezért nekem ez nagyon sorsszerű volt. Ezek negyedéves, de nagyon befolyásos lapok, amit közölnek, azt utána a kiadók is kezükbe veszik. Húszezer kéziratot kapnak egy évben, és abból közölnek nyolcat. Ha ezt tudtam volna, el se küldtem volna. De közölték az ugrás című novellát, ami aztán a regény második fejezete lett. Közben a Surhkamphoz már elküldte a Magvető az anyagot. Az a tény, hogy egymástól függetlenül megindult a dolog Amerikában és Németországban, hihetetlenül meggyorsította a kiadásokat. Hirtelen úgy kezdték kezelni a könyvet, mintha egy amerikai regény lenne. Az angol kiadás jelent meg legelőbb, 2008 januárjában. A németnek kellett volna előbb jönnie, de csak idén márciusban jött. Az amerikai kiadás pedig áprilisban.

– Ezt követték aztán a további kiadások, a hollandtól a lengyelen, norvégon át a románig. Látom, a honlapodon próbálod követni a fordításokat is.

– Igen, a honlapomat én csináltam, és ha kapok anyagot, akkor minden nyelven fölteszek mindent rá, ami van.

– A külföldi kiadásokat követték a külföldi kritikák. Ebben az évben az ÉS-ben három összeállítást is készítettünk ezekből, az angol, az amerikai és a német anyagból. Egyöntetű a siker. Hogy lehet ezt felfogni, hogy ilyen dicsérően írnak rólad a nagy német és angolszász lapok?

– Örültem, nyilván. Ez annyira valószínűtlen, hogy csak úgy lehet felfogni, az nem is én vagyok. Furcsa volt látni a fényképemet a Timesban. Nem gondoltam volna, hogy valaha is ott lesz az arcom. Majdnemhogy szürreális, tehát egyrészt nagyon örülök neki, másrészt azt gondolom, hogy ez nem velem történik meg, a könyvemmel történik, a könyvem meg nem én vagyok. Mikor egyszer a repülőgépen kivettem csak úgy egy Neue Zürcher Zeitungot olvasni, éppen volt benne egy kritika a könyvemről. Ajándékszerű volt ez. Úgy fogom fel, hogy az utóbbi két évben sok ajándékot kaptam.

– Voltak-e meglepő kritikák, amelyek máshogy beszéltek a könyvről, mint azt elgondoltad volna?

– Inkább az volt a furcsa, hogy az angoloknak mennyire nagyon fontos a történelem. Hogy mennyire intenzíven történelmi regényként próbálják kezelni ezt a könyvet. Amerikában nem ennyire. De Angliában meghatározó volt az, hogy valóban voltak ilyen dolgok, amelyekről a regény beszél. Nekik sokkal fontosabb volt, hogy mindez történelmi alapokon nyugszik, mint bárki másnak. Azt tudtam, hogy Angliában mindig is a történelmi regények voltak a legsikeresebbek. Érdekes volt látni, hogy ezt a szisztémát az én könyvem kapcsán is megpróbálják működtetni. Mikor elolvasok egy kritikát, mindig úgy olvasom, mintha nem az én könyvemről szólna. Mindig annak örülök, ha több annál, minthogy elmeséli a tartalmát. Az viszont mindig bosszantani szokott, ha a fordításról nem írnak. Pedig anélkül nem lenne előttük a kötet. Érdekes volt, hogy az amerikaiak például Huckleberry Finn-nel vontak párhuzamot.

– Meg a Zabhegyezővel meg A legyek urával.

– Igen, az nagyon furcsa volt, hogy a könyv egyből kikerült a magyar hagyományból. Ez jó is meg bántott is az, hogy mondjuk nem tudják, ki az a Bodor Ádám, és ezért rá nem fognak hivatkozni, azt szerettem volna, ha tudják, hogy ki ő.

– Ahhoz tudják kötni, ami ott ismert. A Sorstalanság Köves Gyurijához kötötték is Dzsátát meg Nádas Családregényéhez. De a Frankfurter Allgemeine Zeitung recenzense Kubrick, Lynch filmjeire is asszociált, és Ian McEwan A cementkert című pubertás-regényére. A The New York Sun szemlézője meg például Murakami Haruki, Jenny Erpenbeck, César Aira műveire.

– Furcsa volt látni, mennyire magányossá válik egy könyv abban a pillanatban, hogy kikerül a saját hagyományrendszeréből. Azonnal besorolódik abba a másik hagyományrendszerbe, amely arra a másik kultúrára jellemző. Ezt persze jó is volt látni, mert eszerint mégiscsak érthető.

– Ha összeveted a rólad szóló magyar kritikákat a külföldiekkel, érzékelsz‑e valami lényeges különbséget?

– Nem látom ezt elég tisztán. Azt látom, hogy a német és angolszász világban sokkal erősebb a napilapkritika. Magyarországon A fehér királyra egyetlen napilapkritikát kaptam, a Népszabadságban, Reményi József Tamástól. Angliában tizenkét napilap írt a regényemről. Ebből az is következik, hogy ezek a napilapkritikák nem olyan mélyek, nem olyan alaposak, sokszor inkább csak ajánlások. A magyar folyóirat-kritika részletezőbb, elemzőbb, és nem célja az, hogy eladja a könyvet. Az angol és német kritikák inkább arról szólnak, hogy az az ember, aki a könyvet elolvasta, milyennek látta, milyen nyomokat hagyott benne, és tudja-e ajánlani vagy nem. Igazából én a mai napig nem értem, hogy Magyarországon miért nincs napilapkritika. Nem tudom felfogni, amikor azt mondják nálunk, hogy nincs hely egy napilapban a kritikára. Akkor mire van hely? A politikára van hely? Ha mondjuk valaki öt év múlva elővesz egy Magyar Hírlapot, mit néz majd meg benne? A politika már nem lesz érdekes. De ha írtak volna mondjuk az akkori Závada-regényről, az öt év múlva is érdekes maradna. Ez inkább maradandó, mint az, hogy az aktuális pénzügyminiszternek mi volt az aktuális problémája. Itthon az van, hogy az újságokban az irodalom és a kultúra csak mellékesen lehet érdekes. Közben azt látom, hogy mondjuk a bázeli lap képes arra, hogy egyoldalas kritikát közöljön az én regényemről, és minden más, számára érdekes regényről is. Nagyon sok könyvről közölnek naponta kritikákat a nyugati lapok. A Népszabadságban meg hetente összesen két rövid könyvkritika van. Miért nem lehet mindennap? És minden lapban? Ezt nem bírom megérteni.

– Jól tudsz angolul is, németül is, sőt románul is. Együtt dolgoztál a fordítóiddal?

– Általában kérték a segítségemet. Sok dologra akkor figyeltem fel, mikor a fordító rákérdezett. Nagyon elégedett voltam az angol, a német és a román fordítással is. De az is kiderült, hogy az én nyelvtudásom nem elég ahhoz, hogy ezeket a regényfordításokat alaposan megítéljem. Furcsa volt idegen nyelven korrektúrát olvasni, mert az ember egy regény megírása után már nem szokta újraolvasni, amit írt. És jó volt, hogy a német és angol olvasók sok mindent kérdeztek a könyvbemutatók után, ez itthon nemigen szokás.

– Feleséged Szabó T. Anna költő. Sokszor föl lehet fedezni a lényedet a verseiben, erotikusabb verseiben is. Milyen érzés az, mikor magadra ismersz? Mikor a saját lábujjadra ismersz a versben?

– Mikor azt a verset hallom, nem arra gondolok, hogy az ott én vagyok, mert ez nem volna helyes. Ő is megjelenik az én írásaimban, de nem biztos, hogy felismerhető. Olyan is volt már, hogy közös felolvasásunk volt, tehát egymás mellett ültünk, és úgy olvasott fel Anna egy verset, hogy abban én mint egy tárgy, A nézés tárgya szerepeltem, na az például furcsa volt. Előtte beszélgettünk, az emberek nyilván tudták, hogy a vers rólam szól, de azért nem zavart. Örültem annak, hogy Anna akkor azt fel tudta olvasni. Ha nem bírta volna felolvasni, az rosszabb lett volna, mint így. Hogy jönnék én ahhoz, hogy ebbe belezavarjak? Én eléggé magánélet-mániás vagyok. Attól viszont, hogy írunk, valamilyen szinten nyilvános lesz az életünk. Ha elkerülnénk azt, hogy írunk egymásról, az sokkal nagyobb teher lenne, mint amekkora szabadságot az ad, hogy írunk egymásról. Szabadabbak vagyunk, ha nem törekszünk rá, hogy elkerüljük ezt.