Dragomán György: Vér
Senki sem tudta, hogy a vérmedvék és a húsevő vaddisznók háborúja hogyan is kezdődött. A vaddisznók szerint a medvék kezdték, a medvék szerint a vaddisznók. A vérmedvék azt mesélték, egy nagyon hideg télen, amikor olyan mély volt a hó, hogy a vaddisznók nem tudtak már a gyökerekig leásni, az éhség és a hideg behajtotta őket egy barlangba, ahol egy alvó medvére találtak, és felfalták. A húsevő vaddisznók azt mesélték, hogy egy tavasszal, amikor a medvék éhesen kijöttek a barlangból, egy csapat csíkos vadmalacra találtak, és megkívánták a gyenge húsukat, és szétszaggatták, és megették őket, és ettől olyan éhség vett erőt rajtuk, amit nem csillapíthatott többé semmi más, csak az eleven hús.
A többi állat közül sem tudta senki az igazságot. A nyulak között volt, aki úgy tudta, hogy a medvék eredetileg a mézen vesztek össze, az egyik harc közben torkon harapott egy másikat, aztán megijedt a vértől és egy vadkanra fogta, a rókák között meg egyesek azt mesélték, hogy éppen fordítva, egy öreg gonosz vadkan falta fel a saját fiait, és aztán bekente egy alvó medve pofáját a vérrel.
Akárhogy is, az állatoknak nem sok idejük és lehetőségük maradt a pletykálkodásra, mert bujkálniuk és menekülniük kellett. A háború egészen feldúlta az erdőt, a vérmedvék törzsei a húsevő disznók nyomát kutatva portyáztak, a disznók falkái pedig csörtetve keresték a medvéket, és egyik csapatnak sem volt tanácsos az útjába kerülni, mert a medvéknek és a disznóknak gyanús volt mindenki, aki pedig gyanús volt nekik, azt szétszaggatták és megették, már csak azért is, mert kellett nekik az erő a portyázáshoz és a csörtetéshez.
A medvék figyelmeztetésül a fák törzsére szegezték a lenyúzott állatbőröket, a disznók elrettentésül a bokrok ágaira akasztották a madártollakat, a rókafarkakat és a nyúlfüleket, ezzel próbáltak üzenni egymásnak.
Így tartott a háború sokáig, hol a vérmedvék kerekedtek felül, hol a vaddisznók. Aztán egy napon minden megváltozott.
Valakik megszerezték a tüzet.
Erről egyvalamit lehetett csak biztosan tudni: azt, hogy az erdő közepén álló ezeréves tölgyfa egy éjjel lángra lobbant. Voltak, akik azt mondták, hogy villám csapott bele, mások szerint a tűz mindig is ott parázslott az ezeréves tölgy odvaiban, lent, mélyen a gyökerei között, mert a tölgy gyökerei leérnek egészen a föld tüzes magváig.
A vaddisznók azt mondták, egy szakadár medvecsapat tartott először száraz ágakat a tűzbe, ők csináltak először fáklyákat. A medvék úgy tudták, egy öreg vadkan öklelt neki a fa törzsének, és ő vette az agyarai közé a fáról leszakadt hatalmas tüzes ágat, hogy aztán megpróbálja a medvékre gyújtani a száraz málna- és kökénybokrokat.
Az erdő égett. A bükkök és a tölgyek és a fenyők is mind lángra kaptak, a tűz ropogása elnyomta a vérmedvék harci kaffogását és a disznók diadalittas röffenéseit, a lángoló bundával egymásra rontó hatalmas alakokról messziről már nem lehetett megállapítani, hogy karmuk van-e vagy agyaruk.
Az égő szárnyakkal és megperzselt farktollakkal menekülő baglyok pedig azt huhogták, hogy ők hallották, hogy a tűz beszél. A lángok a hamuvá égett erdőről énekelnek, az elszenesedett medve- és vaddisznótetemek szépségéről, a füstté vált hús finom szagáról, de baglyok huhogását már nem hallotta senki, csak a tűz: hosszú lángkarokat növesztve, hadonászva próbált utánuk nyúlni, hogy elkaphassa és leszedhesse őket az égről.
Fabula, 2009-ből.