Forrás: A Hét új folyam 3/29 2005. július 19

Dragomán György új könyvét akár ünnepelhetnéd is, ha nem lenne annyi szomorú történet benne, ha a kisfiú naiv és szókimondó elbeszélése nem vetne annyi keserű eseményt a felszínre. De felvet. Az elbeszélő viszont nem gyerek, hanem felnőtt, egy felnőtt bújik gyerekruhába, ezt rögtön láthatod, ilyen történésekkel csak felnőtt lehetsz, bár erről szó sem esik a könyvben. Hogy ez egy visszaemlékezés lenne. De tudjuk, hogy az. Másrészt ilyen dolgokat csakis gyerekként tudsz megélni, mert különben az lesz veled, ami az anyával, a nagyapával, a nagyanyával, ami mindenkivel lesz, mert ez a könyv arról szól, hogyan válik általánossá az egész szar, az egész nagy nyomor, ami a nyolcvanas években ott lebegett az ember feje fölött Romániában, az az egész nagy szar, amiből egyesek csakis úgy tudtak kilábalni, ha nagyapára hallgattak, és fogták magukat, és megléptek, el ebből az országból. Különben kit érdekelne ez a könyv?! Hogy ki milyen erkölcsi nyomorban fetrengett, az ugyan miért számítana, ha nem döbbennénk rá általánosságára?! Hogy ki milyen erkölcsi tartással vészelt át mindent, az ugyan mit számítana, ha…

Azért mondtam, hogy ünnepelni is lehet, mert ebben a könyvben az ünneplésről sok szó esik. Van benne szülők házassági évfordulója, gyerek születésnapja, nagyapa és gyerek névnapja, minden olyan alkalom benne van, amikor ki lehet használni, hogy nem szürkeség van, hanem ünnep, de hogy lehet olyankor ünnepelni, amikor apa a Duna-csatornában van átnevelőn, akkor hogyan lehet ünnepelni, azt elmondja ez a könyv. Hogy milyen réseket találhatsz, milyen alagutakat kell ásnod, hogy az ünneppel együtt apa is itt legyen, pedig nincs itt, mert a Duna-csatornán dolgozik, arra is választ kapsz. Sehogy nem lehet ünnepelni, mert apa ott van, és nem itt, és a berögzült mozdulatok, amik az ünnepet képviselik máskor, most furcsává lesznek, mindig belenő valami plusz, ami a hiányról kiabál. Vagy behelyettesítő mozdulatok születnek, a gyerek szed tulipánt anyának apa helyett, és egészen beleéli magát abba, ahogy apa szedi minden egyes alkalommal, amikor anyának kell a virág a házassági évfordulóra, mintha ő lenne hivatott évfordulót ünnepelni, mintha ő mostmár az apa lenne. Mondom, hogy az elbeszélő felnőtt. Különben nehezen venné észre, bele sem tudná lopni azt a megérzést, hogy a kényszermunkáról szabadult, sebhelyes arcú Csákány az arcával nem csak a saját arcát veszítette el, hanem szinte mindenkinek az arca lassan odalett, ahogy felnőtt, és főként: résztvett ebben a rendszerben, és az igazolványkép, a személyi azonosság bizonyítéka a kisfiú-elbeszélő zsebeibe vándorol, mert csakis egy kisfiú képes ekkora titkot megőrizni, hogy Valakinek már nincs arca. És ez a kisfiú nem akarja rekonstruálni, mi történt a nagykövet és az anya között, amíg ő az automata sakkgéppel játszott szobákkal arrébb, hogy anya megalázkodása apa érdekében milyen lehetett, hogy csak azt könyveli el, amit lát, azonban anya vérző orrát látja, és ebből tudja, ahogy gyorsan számbavesz minden jelet, hogy anya mégsem hagyta magát, és a kezében az ellopott fehér király egyben a győzelem szimbóluma, mert a nagykövet szerint a tolvajoknak kiszúrják a szemét, ő pedig sértetlenül távozik, mert tudja „hogy senki se fog legyőzni a háborús játékban, mert ehhez a vezérhez képest még a legszebben festett ólomkatona is csak picsafüst.” (175.) Mit gondolsz, milyen ólomkatonái lehetnek a többieknek, mit jelenthet ilyen vezérrel játszani, és apának miért van annyira fehér arca, amikor nagyapa temetéséről elvonszolják, hogy a kisfiú-elbeszélő elfelejti kidolgozni a hasonlatot, hogy olyan, mint a fehér király, hanem csak azt mondja: „és akkor a hátsó ajtó rácsai mögött megláttam az apa csontfehér arcát…” (301.) Mit jelent az, hogy apa csontfehér arca, mi ez a jelkép már megint azon a valószínűtlen, nem evilági temetésen, ahol elképzelhető, nem is nagyapa miatt gyűlnek össze az emberek, hanem hogy csak meghalni láthassák apát. És mi az, hogy az apa?

Mint tudhatod, a könyv arról szól, hogyan várakozik a kisfiú-elbeszélő az apjára, egy szó sincs arról, milyen konkrétan az a Duna-csatorna, csak annyit lehet tudni róla, ami a kisfiú-elbeszélőig eljut és ütközik azzal a tudással, amit a felnőtt tudhat, amit nagyon jól ismerhetsz, ha különböző nem-irodalmi, harmadrangú, kicsit talán hatásvadász leírásokat olvasol a Duna-csatorna munkatelepeinek szörnyűségeiről, de a kisfiú nem olvas ilyeneket, ő azt a valóságot éli, amit a felnőtt elbeszélő kitalál neki, azokat a mindennapokat, amiben apa hiányáról beszél játszás és minden közben. Közben észrevétlenül nagyon mélyre ás a kisfiú-elbeszélő, nem csak a kiváltságosaknak vetíthető film-kollekciót találja meg az elrejtett moziteremben, ahogy a sötétben egyre előbbre kúszik, és egyre szűkebb az alagút, azt is pontosan tudja már, mi az, amitől távolodik, hogy a nyilvános moziteremben a pionírdalokat éneklő iskolát hagyja ott, igaz, ideiglenesen, szürke színt színesért. És így már nyugodtan lehet célba lőni is, ezzel a tudással az se számít, hogy letagadják, meghamisítják a tökéletesre vett céltáblát. És hogy egyáltalán: az a felsőbb hatalom, ami iskolának nevezi magát, kénye-kedve szerint ütheti, rúghatja tanítványait, mert úgysem számít, senki sem fog róla beszélni, még egy kisfiú-elbeszélő sem, mert ez a világ örökké tart, hát nem igaz?

Tegyük fel, eldöntöd, ismerős a könyv világa, hogy Dragomán Györgyön túl még van benne valami olyasmi, ami nem Dragomán György, hanem te, hogy van egy olyan valóság (a sajátod) is benne, ami kívül van az elbeszélésen, és leszarod, hogy azt mondják, nincs, nincs. Te, aki a nyolcvanas években nőttél fel, el tudod könnyen képzelni, mi lehet kívül ezen az elbeszélésen, és hát így válsz a részévé. Tegyük fel, ha eldöntöd.

Addig is olyan ez a könyv, mint elsőre nyomasztó, nagy távolságúra tördelt sorközei: mutatóujjal követhetőek a szavak, nem takar el sem rejtett jelentést, sem következő sort. Olyan, hogy félsz közben, de azért tisztán átlátod, mi történik körülötted.