Forrás: Litera

Első regényed, a Pusztítás könyve után (2002) Bródy-díjat, idén októberben, miután a Könyvhétre jelent meg A fehér király című köteted, Déry-díjat kaptál. Mit jelent számodra ez a két elismerés, és mennyiben tekinted őket másnak?

Díjat kapni nagyon jó, a díjakon keresztül ki lehet lépni egy kicsit az írás magányából. Én ráadásul mindig egy kicsit limbóban vagyok két könyv között, ilyenkor díjat kapni külön ajándék, enyhül némileg a depresszió.
A Bródy-díj abból a szempontból különleges, hogy egyszer lehet megkapni, ha az ember az első könyvére nem kapja meg, akkor többé nincs rá esélye. Amikor megjelenik az ember első könyve, az amúgy is bizonytalan helyzet, nagy kérdés, hogy egyáltalán észreveszik-e. Nálam ez még duplán kérdéses volt, hiszen előtte egyáltalán nem publikáltam, nem jártam végig a megszokott „előbb novellák, aztán novelláskötet, aztán majd egy regény” utat, így nem volt honnan ismerni a nevem. Amikor Márton László felhívott, hogy elmondja, éppen ketten voltunk csak otthon az egyéves kisfiammal, pont a karomban volt, amikor felvettem a telefont, és azonnal megérezte az örömöm, mert mindjárt kurjongatni kezdett, nagyon boldog pillanat volt.
A Déry-díj meg azért fontos, mert a második könyvem után kaptam, és a második könyvet bizonyos szempontból nehezebb megírni, mint az elsőt, különösen így, ha annak viszonylag jó a fogadtatása, ráadásul a második könyvem nagyon más, mint az első. Úgy látszik, van, akinek fontos, amit írok, és ez erőt ad, lehet küzdeni tovább.

A fehér királyban egy tizenéves kamasz szemszögéből meséled a történetet, akinek az apját egyik pillanatról a másikra munkatáborba hurcolják, így egyszeriben szembesülnie kell a felnőtté válás terheivel, mégis képes rá, hogy játékosan és könnyed-mitikusan lássa és látassa az olvasóval a kemény, brutális hétköznapokat. Mennyire fontos neked a játék és a könnyedség a mindennapokban, illetve az írásban?

Természetemtől fogva is roppant játékos ember vagyok, de az utóbbi időben ez még fokozódott, Gábor fiamnak köszönhetően. Napjaim jelentős hányada telik azzal, hogy reszelősre mélyített hangon olyanokat üvöltözöm, hogy „Te buta ostoba fiú, hát mért nem szórtál mustáros aszfaltot a spagettire?!” Azt játszom ugyanis, hogy én vagyok Harapó, az óriás, akinek büféje van az Örs vezér téren. De ez csak egy a rengeteg szerep közül, amelyek között ide-oda csapongunk folyton. Néha elég fárasztó, főleg azért, mert meg szokott fájdulni a torkom, de többnyire igen nagy élvezet is, bár mondjuk Miss Mici annyira nem szeretek lenni, mert vékony hangon tényleg nagyon nehéz hosszasan beszélni, de néha muszáj.
Az írásban már jóval kevésbé vagyok játékos alkat, eléggé nehezen írok, akkor pedig az a cél, hogy a lehető legpontosabban rögzítsem, amit látok. A különböző nézőpontváltások persze visznek némi játékot ebbe, mert az, hogy éppen milyen figura szemén keresztül látom a világot, nyilván meghatározza a nyelvet is.

Miért pont egy tizenéves fiú szemszögéből meséled a történetet? Van ennek valami különös jelentősége?

Eleinte azt hittem, hogy véletlen, egyszerűen jól esett a gyerekhang, jól esett visszatérni a monológokhoz (még az első könyvem előtt írtam ilyeneket, de abból az anyagból semmit sem adtam ki); aztán, amikor rájöttem, hogy miről is szól a könyvem, megértettem, hogy azért jó a gyerekfigura, mert onnan alulról nagyon pontosan látszik a diktatúra felépítése és működése. Másrészt azzal, hogy egy gyerek a maga hadaró, szinte lélegzetet sem vevő módján meséli el ezeket a néha elég szörnyű történeteket, igazából mesét csinál az egészből, ráadásul olyan mesét, amiben a házkutatások és a megalázó helyzetek mellé azért beférnek a kongói boszorkányok meg a lipován vodoo meg a partizánlegendák, és azt lehet gondolni valahogy, hogy hátha ez az egész nem is igaz, hátha nem is úgy volt.

Az egyes fejezetek, bár egészében összefüggő, külön-külön is olvasható, kerek történetek. Mi volt a szándékod ezzel a láthatóan irányított tagoltsággal?

Azt hiszem, csak élveztem, hogy így is lehet írni. Mármint úgy, hogy látom a végét annak, amin éppen dolgozom. A pusztítás könyvénél ugyanis szó sem volt ilyesmiről, ott öt év kemény munka kellett ahhoz, hogy végre kiadhassam a kezemből a szöveget. Azt szerettem volna, hogy a második könyvem nagyon másféle legyen, már csak azért is, mert tudtam, hogy az a szenvtelenül empirista realizmus, amire ott törekedtem, tovább nem tartható, ráadásul ott a szerkezet is egyetlen nagy ívet alkotott – valami egészen mást akartam. És akkor kitaláltam a monológot, és rájöttem, hogy ezt a kisebb-darabokból-nagyobb szerkezetet fogom használni. Amúgy is nagyon szerettem a novellaregényt, Babelt, Hemingwayt meg Faulknert, és persze Bodor Ádám Sinistráját, ami nekem mindig is egyfajta sarkcsillagom volt és lesz.
Egyébként nagyon ravasz szerkezet ez, elég nagy fegyelmet követel, hiszen azzal, hogy írás közben megjelentettem a darabokat, némileg lemondtam az utólagos szerkesztés lehetőségéről. Ráadásul nem is kronologikus sorrendben írtam a részeket, úgyhogy egyszerre kellett látnom a nagy szerkezetet és azt a szöveget, amin éppen dolgoztam. Persze regényírás közben ideális esetben amúgy is ez történik, de itt tudatosan is láthattam, hogy miként zajlik bennem ez a folyamat. Nagyon tanulságos kísérlet volt, különösen az az egy hónap, amíg a végén összeállt a kronológia, és kiderült, hogy valóban működik ez a fajta szerkezet.

Úgy tudom, a közeljövőben fog megjelenni egy Beckett fordításod. Melyik kiadó programjában, és mikortól lesz megtalálható a boltokban?

A Palatinusnál jelenik meg Beckett utolsó magyarul még nem elérhető regénye, az igen mulatságos és jelentős kísérleti próza, a Watt. Jövő héten jön ki a nyomdából, gondolom, nemsokára kapni is lehet majd. Decemberben lesz majd könyvbemutató is, de erről még konkrétumot nem tudok.

Becketthez fűződő „kapcsolatod” nem újkeletű, ha jól tudom, régóta foglalkozol vele, számos tanulmány és fordítás született már meg a te tolladból. Miért kezdtél el vele foglalkozni? Milyen hatással vannak Beckett művei a te írásaidra?

Angol szakos voltam az ELTÉN, mellette meg Láthatatlan Kollégista, és az LK-ban volt a tutorom Takács Ferenc. Azzal mentem oda hozzá, hogy regényeket szeretnék olvasni, végig az egész modern angolszász regényirodalmat. Ezt is csináltuk vagy három éven át, minden héten hosszú órákig elemeztük az aktuális regényt, és ez nagyon sokat segített nekem abban, hogy a saját gyakorlati használatomra megtanuljam, mi a regény. Így került a kezembe a Murphy, meg a Watt, meg egyáltalán a Beckett próza, és rengeteget tanultam belőle. Nyilván tartalmi szempontból is, mert Kafka mellett minden bizonnyal Beckett tudta a legtöbbet az kiszolgáltatottság és elesettség természetéről, de számomra a becketti próza igazai személyes jelentősége abban rejlik, hogy ezen keresztül tanulhattam meg, mi is az a kísérleti regény, vagy egyáltalán a kísérleti írás. Nem valami egyszerű kis játék, ahol mondjuk, kipróbáljuk, hogy lehet-e telefonkönyv-szerkezetet használni a regényre, hanem azt jelenti, hogy bizonyos axiómákat állítunk fel az írást illetően, aztán ezekhez mindenáron próbáljuk tartani magunkat, és reméljük a legjobbakat. Ez pedig nem játék, vagy ha játék, akkor vérre megy.

„Ebben a könyvben (A fehér király – a szerk.) semmi nem igaz. Írónak lenni azt jelenti, hogy az ember jól hazudik. Én ezt próbálom” – mondtad egy nyári Magvető-esten, a Radnóti színpadán. Most mivel „próbálkozol”?

Ez most átmeneti időszak, nagyon rövid kis novellácskákból álló összefüggő novellafüzéreket próbálok írni. A fehér királynál szilánkosabb szerkezet lesz, másfajta nézőpontokat használ, kisebb kísérletekkel; főleg az érdekel, hogy az egészen kis terekkel mit lehet kezdeni. Persze abból a szempontból itt is csalok, hogy reménykedem, ebből is kijön valami mozaikosabb, nagyobb szerkezet – én csak úgy gondolok rá magamban, hogy „szilánkregény”. Ezenkívül még igazi rendes meséket is szeretnék írni, meg közben két másik regényen is dolgozom, de azokról egyelőre nem tudok érdemben beszélni.

Gaál Tekla

2005. 11. 17.