forrás: 168óra . 2006.04.21., 2006. évfolyam, 16. szám

Elsõ regényét, A pusztítás könyvét Bródy-díjjal jutalmazták. A fehér király című második kötetéért Déry-, nemrég pedig Márai-díjat kapott, s több nyelvre is lefordítják. Az erdélyi származású író most Berlinben lehet ösztöndíjas. Mindkét műve arról szól, hogyan lehet a diktatúrában is megőrizni a belső szabadságot és az emberséget.

A Márai-díjat – többek között – Nádas Péterrel együtt kapta meg. Milyen az, amikor az élő klasszikus és a pályakezdő ugyanarra a „dobogóra” áll?

Rendkívüli megtiszteltetés. Jól emlékszem: amikor Nádas Péter ’89-ben Évkönyv című kötetének megjelenése kapcsán Szombathelyen járt – ott voltam gimnazista –, én is dedikáltattam vele. Annyira meg voltam illetődve, hogy azt mondtam: elég, ha a nevét írja le, ajánló szöveg nem is kell. Nagyon sokat jelent számomra, hogy most együtt tüntettek ki minket.

Azt nyilatkozta, a díjazásban az a legjobb, hogy kiragadja az írás magányából és a depresszióból. Ennyire szomorú írónak lenni?

Hát nem túl vidám mesterség. Kemény munka. Az ember élete azzal telik, hogy ül egy fotelban, s tépelődik, mit csinálnak a kitalált szereplői. Elég abszurd. És nem biztos, hogy van értelme az ücsörgésnek. Különösen az első regényemmel, A pusztítás könyvével éltem át ezt: öt évig dolgoztam rajta, s nem tudtam, képes leszek-e egyáltalán befejezni. Az írás kicsit hasonló a kártyavárépítéshez: rakosgatom a lapokat, aztán lehet, hogy összedől az egész.

Mondta azt is, az írást gyakran belső képek, látomások kényszerítik. A fehér király történeteit mi „sugallta”?

Valamikor 2002-ben láttam egy interjút a tévében Helmuth Duckadammal, a bukaresti Steaua legendás kapusával. Arról beszélt, mit javasoltak a belügyi szervek emberei a csernobili katasztrófa után: „Nekünk, kapusoknak azt tanácsolták, kerüljük a kapcsolatot a labdával, mert az összeszedi a fűből a radioaktivitást.” Ezt a végtelenül abszurd mondatot gyerekhangon hallottam, és szinte szó szerint bekerült a könyv Világvége fejezetébe. A „hang”, amelyre így rátaláltam, olyan erős volt, hogy tizennyolc novellafejezeten át kitartott, s regénnyé állt össze. Ehhez persze kellettek az olyan „látomásos” képek, mint az égő búzamező, amelyből a Háború című rész lett, vagy a füstölő emberi sakkautomata, amelyből meg az Alku.

A regény története egy erdélyi fiúról szól, akinek apját kényszermunkára hurcolja el a politikai rendőrség. A fiú szemével látjuk a diktatúra, az erőszak mindennapjait. Ön is erdélyi. Talán önéletrajzot írt?

Nem. Könyvem világa valamivel keményebb annál, mint amilyen a valóságban volt a nyolcvanas évek Erdélye. 1973-ban születtem, Marosvásárhelyen éltünk, nem történtek velünk olyan tragédiák, mint a könyvbeli családdal, például édesapámat nem hurcolták a Duna-csatornához. Elvinni persze elvitték, aztán estére hazajött. Házkutatás is volt nálunk, néhány, találomra kiválasztott könyvet elkoboztak, Illyés Gyula, Cs. Szabó László köteteit. Végig úgy éltünk, hogy tudtuk: bármikor bármi megeshet. Édesapám tudatosan felkészített arra, hogyan kell viselkednem, ha megpróbálnak beszervezni. Tudtuk: tizennyolc éves korom után ez nagy valószínűséggel bekövetkezik. Apám világosan elmagyarázta: nem szabad hinni a szerv fenyegetéseinek, és semmilyen információt se adjak. Mert ha csak annyit mondok, milyen színű az ég – már azzal is behódoltam. Azt mondta, értésükre kell adnom: semmiképp nem vagyok hajlandó együttműködni velük, s végső esetben inkább az öngyilkosságot választom. Ettől félnek a beszervező tisztek, és békén hagynak. Úgy alakult, hogy a „gyakorlatban” mindezt nem kellett kipróbálnom. Azért elég borzalmas belegondolni, milyen világ az, ahol egy apának ilyen tanácsokkal kell ellátnia kamasz gyerekét. Egyébként édesapám nem akart kivándorolni. Sokakkal
össze is veszett, amikor kiderült: el akarnak jönni.

Aztán önök sem maradtak ott.

Mert apámat feljelentették, hogy „etnikai alapon osztályoz”. A fogorvosi egyetemen tanított, s véletlenül a magyar diákok átlaga jobb lett a románokénál. Közölték vele: vagy önkritikát gyakorol, és aláírja, hogy többé nem fordul elő ilyesmi, vagy nem taníthat tovább. Apám nem volt hajlandó aláírni, azt mondta, inkább elmegy az országból. Miután beadtuk kivándorlási kérelmünket, anyámat is elbocsátották: kivándorló személy nem dolgozhatott az oktatásban. Nehéz volt megélni. Ausztriából hozatott meg onnan csempészett olcsó kvarcórákkal üzleteltünk. Öcsémmel egyszer még mi is csempésztünk át órákat a határon, meg kellett vesztegetni a vámost, hogy „ne vegye észre”. Aztán jóformán minden fölösleges és kevésbé fölösleges tárgyat eladtunk az ócskapiacon.

Nem úgy beszél erről, mint egy tragédiáról.

Nem is annak éltük meg. Abszurd volt ez is. Csak nevettünk rajta. A szüleimtől tanultam: a belső szabadság a legfontosabb. Diktatúrában sem válhatunk kiszolgáltatottakká, ha megőrizzük az emberségünket. Romantikus időszak volt, nagyon össze-hozta a családot. A mozikban már nem mentek nézhető filmek, virágzott a videofilmek feketekereskedelme. Rengeteg időnk volt, nagy családi filmnézéseket tartottunk. Több ezer filmet láttunk. Talán ennek is köszönhetem, hogy erőteljesen képi a látásmódom. A rendszer irracionalitásához az is hozzátartozott: akadt, aki egy hónap alatt megkapta a kiutazási engedélyt, más csak nagyon sokára. Nem lehetett tudni, min múlik. Nekünk két és fél évig kellett várnunk: 1988. szeptember 17-én jöhettünk el Erdélyből. Boldogok voltunk: már több mint egy éve bőröndökön, ládákon ültünk otthon. Az a hír járta: ha valaki megkapja a papírokat, s nem költözik el két napon belül, mindenét Romániában kell hagynia.

A rendszerváltást már Magyarországon élte meg. Könnyű volt beilleszkedni az „új világba”?

Szombathelyen telepedtünk le. Szerencsém volt, mert a gimnáziumban mindenki kedvesen fogadott. Tudták, mit jelent Erdélyből jönni, és soha senki sem nevezett románnak. Marosvásárhelyen élni olyasmit jelentett, mint itt az ötvenes években. Amikor idejöttem, hirtelen belecsöppentem a szabadságba. Nekem már az is fantasztikusnak tűnt, hogy az iskolában nem kell egyenruhát viselni, vigyázzba vágni magam, ha a tanár kérdez. A rendszerváltás számomra újdonsült szabadságom természetes következménye volt. Ugyanakkor fájdalmas honvágy gyötört. Talán emiatt kezdtem el újra írni.

Említette, már tizenhárom évesen írónak készült.

Igen. Nagyon „intenzív” képeket kezdtem látni teljesen váratlanul, s egy idő után rájöttem: csak úgy tudok megszabadulni tőlük, ha leírom őket. Szombathelyen ismerkedtem meg későbbi feleségemmel, Szabó T. Anna költővel, aki Kolozsvárról származott oda. Novellákat írtam neki, ő meg nekem verseket. Kritizáltuk egymás szövegeit, könyvekről vitatkoztunk. Összeszövődött a szerelem és az irodalom. Mindketten Budapestre kerültünk a bölcsészkarra, angol szakot végeztünk. Már egyetemistaként belevágtam az első regényembe. Ha előre tudom, hogy öt évig tart, biztosan nem kezdem el. Titokban írtam: attól féltem, ha bárkinek megmutatom, nem leszek képes befejezni. Csak a feleségem tudott róla. Amikor elkészültem, Anna már publikáló költő volt, sok irodalmárt ismertünk. Várady Szabolcsot kérdeztem meg, kinek adhatnám oda a regényemet. Závada Pált javasolta, aki ismeretlenül is elolvasta a kéziratomat. Aztán kedves és alapos e-mailt írt. Igazán jó érzés volt.

Könyvéért a legjobb első kötetes szerzőnek járó Bródy-díjat kapta 2003-ban.

Amikor Márton László felhívott, hogy ezt elmondja, egyéves kisfiam épp a karomban volt: megérezhette a jó hírt, mert rögtön kurjongatni kezdett. Különben a siker miatt talán még nehezebb volt a második könyvet megírni. Nagyobb lett a tét.

Pedig a második „akadályt” még jobban vette. A Márai-díjon kívül Déry-díjat is kapott, valamint készül A fehér király német és lengyel fordítása is. Nemzetközi karrier küszöbén áll?

Nem tudom. Idén három hónapos berlini ösztöndíjat kaptunk Annával. Nemrég pedig megszületett a kisebbik fiam. Úgy érzem, életem egyik legboldogabb időszaka ez.

Mondják, A fehér király „apakönyv” is. Édesapja még olvashatta a kéziratot.

Első regényemet neki ajánlottam. Valahol ez az ő története. Az a regény, amelyet ő nem írt meg. Író volt ő is, rengeteg novellát publikált. Miután elolvasta a könyvemet, megkérdezte: „Honnan tudsz te ezekről, hiszen nem élhetted át?” Emlékszem, Márai Sándor halálhíre hallatán felállt, és fejből elmondta a Halotti beszédet. Nagyon büszke lenne rám a díj miatt. A fehér király kéziratát még végigolvashatta, s azt is tudta: a regényt elfogadta a Magvető. A könyv utolsó fejezete temetésről szól, a főhős ott látja viszont az apját. Amikor az első korrektúrát megkaptam, már nem élt az édesapám. Emiatt érzem úgy, hogy „véren vett” könyv ez