forrás: Magyar Hírlap, 2005 augusztus 27 hétvégi melléklet

Dragomán György könyve, A fehér király a nem is olyan régmúltba, a nyolcvanas évek fiktív Erdélyébe kalauzolja olvasóját. A fiatal író azonban tagadja, hogy önéletrajzi regényt írt volna, szerinte Erdély „nem volt ennyire durva”. Aparegény, novellafüzér, korrajz, tisztelgés – és még hosszan sorolhatnánk bizonytalan jelzőinket, egy azonban biztos: A fehér király bravúros könyvmutatvány.

Mézes Gergely

Tényleg ilyen szörnyű volt kamasznak lenni Erdélyben a nyolcvanas években, mint ahogy azt a könyvében írja?
Mindenki azt hiszi, hogy A fehér király önéletrajzi könyv. Körülbelül húsz százaléka igaz, mert azért nekem is voltak szörnyű élményeim, de még Erdély sem volt ennyire durva. Például gyakran utalok egy bizonyos polgárháborúra, mintha a jugoszláv háború a nyolcvanas évek elején zajlott volna Erdélyben.
Ez a hangulat – úgy érzem – nagyon közel áll egy szintén erdélyi író, Bodor Ádám novelláinak, regényeinek fiktív Erdélyéhez
Az első regényem, A pusztítás könyve még ennél is inkább hasonlított Bodor Sinistra körzetéhez, A fehér király pedig szerkezetében köszönhet neki sokat. Meg persze az angolszászoknak, akik kitalálták a novellaregényt.
Ismeri Bodor Ádámot? Mesterének tekinti?
Találkoztunk már az első regényem megjelenése után. Apámmal nagyon jóban voltak, összejártak, de mi nem vagyunk napi kapcsolatban.
Miért van eltűnőben ez a mester-tanítvány kapcsolat az írók, költők között?
Szerintem azért akad néhány, persze a prózaírás magányos mesterség. Az első regényemet is magányosan írtam, babonából titokban.
Babonából?
Azt gondoltam, nem tudom befejezni, ha elmondom valakinek. Nem is beszéltem róla, míg kész nem lett.
A másodikat már nem lehetett elhallgatni. ..
Nem is kellett. A második könyvről eleinte nem gondoltam, hogy regény lesz, a szerkezete is azért ilyen, mert már az írás közben lehetett publikálni. Összehasonlíthatatlan az érzés a között, hogy írok valamit öt évig, és nem tudom, hogy van-e értelme, meg a között, hogy megírok egy fejezetet, és két hét múlva megjelenik valamelyik folyóiratban.
Erősen filmszerűek lettek a fejezetek. Mi köze van önnek a filmekhez?
Filmszerűen látok. Mielőtt kivándoroltunk volna Erdélyből, nagymamám valahonnan szerzett egy videót. Akkoriban nehéz volt megélni, mert egy törvény értelmében – hogy a kivándorolni szándékozók nehogy megrontsák a román állampolgárokat – szüleim elvesztették tanári állásukat. Csak úgy tudtunk megélni, hogy sefteltünk. Mivel a mozik akkor semmit sem játszottak, komoly kalózélet fejlődött ki Marosvásárhelyen. Máig vágyom az élményre: kapok egy cím nélküli kazettát, azt sem tudom, milyen nyelvű, de tolmácsolom a családnak meg azoknak, akik csak úgy beestek videózni. Két év alatt megnéztem vagy háromezer filmet, teljesen vegyesen, Kubrick Ragyogása után jött az Annihilátor. Ma filmkritikusként is dolgozom.
Miért nem ír forgatókönyvet?
Talán, ha felkérnek rá.
És hogyan viszonyul Bohumil Hrabalhoz? Mintha az ő kötetlen narrációja lenne érezhető a könyvében.
Abszolút. Nagyon szerettem az Őfelsége pincére voltam-ot. Mindegyik művét olvastam, bennem van az ő hangja is.
Nem fogja el az irigység, hogy egyes könyveket, novellákat magának kellett volna megírnia?
Ilyen nincs. Néha a gyorsaságot irigylem, például Hrabaltól, aki két hét alatt megírt egy regényt.
Miért, ön ezt mennyi idő alatt írta?
Viszonylag gyorsan… három év alatt.
Ha nem ‘kellene mással is foglalkoznia, gyorsabban menne?
Szabadúszó vagyok, cikkeket írok, fordítok, honlapot tervezek,’ de ezek csak annyiban kavarnak be, hogy megakasztanak az írásban. Az írás kezdeti szakaszában nem kell egész nap írni, elég napi négy-öt óra. A vége felé azonban éjjel-nappal írnék. Az írás olyan, mint a sport: ha kihagysz egy edzést, háromnapi pluszmunka, hogy visszatérj.
Felesége, Szabó T. Anna szintén ír, sőt nagyszerű költő. Inspirálják egymást? Vagy ellenkezőleg: nem mennek egymásagyára?
Tizenhat évesen ismertük meg egymást. Úgy udvaroltam neki, hogy naponta írtam egy novellát, ő meg egy verset. Aztán megbeszéltük, keményen bíráltuk egymást. Egyszer – ezt nagyon szégyellem – összegyűrtem egy kéziratát. Ez borzasztó nagy arrogancia. Amúgy sokat segítünk egymásnak. Persze sok feszültséggel is jár, mert ha az emberre rájön az írhatnék, és éppen akkor a másikra is… na, ezt nehéz megoldani. Főleg így, hogy az embernek gyereke van. Napirendet kell összeállítani.
A gyerek mennyiben változtatta meg az életét, illetve az íráshoz való viszonyát?
Mikor megszületett, azt hittem, hogy ha az első könyvem írása közben jött volna a világra, nem tudtam volna ennyire sötétre írni a végét. De a második könyv se lett sokkal vidámabb, úgyhogy csak technikailag változott meg az életem: rendszeresebben kell élnem. Meg biztos sok mesét fogok írni.
Jó lehet egy író gyerekének lenni…
Furcsa meséket találok ki. Az egyiknek például egy Harapó nevű óriás a hőse, akinek van egy büféje az Örs vezér terénél, és szörnyű dolgokat főz, a „köjál” be akarja zárni a boltot. A fiam mindig kérdezi, hogy ez most igaz vagy nem. Korábban féltem attól, hogy skizofrén gyereket nevelek, hogy azt hiszi, én vagyok a Harapó, de aztán a fiam megnyugtatott, hogy tudja, csak játszom.
És ön milyen gyerek volt? Balhés?
Nem volt nuncsakum, de szerettem volna. Sokat verekedtünk. A iskolába felerészben románok, felerészben magyarok jártak. Furcsa szegregáció volt, az iskola egyik felében ők, a másikban mi, az osztályok sem egymás mellett voltak. Nem csoda hát, hogy a szünetekben verekedtünk. Senki sem halt bele, de egyszer eltört a karom.
Ezek etnikai alapú konfliktusok voltak?
A karomat egy magyar fiú törte el. Azt hiszem, a gyerekeké a legdurvább hierarchia. Az óvodától kezdve a gyerekek folyamatosan hatalmi helyzetekkel kerülnek szembe. Ha találkoztam valakivel, egyből azt kellett mérlegelnem, meg tudom-e verni vagy sem. A regény azonban alapvetően fikció, hiszen nem volt kapuskínzó gép, nem vertük téglával a másikat. A belügyesekről azonban vannak személyes tapasztalataim, apámnak komoly konfliktusai voltak velük. Volt, hogy elvitték, pár óra múlva hazajöhetett. Tudom, milyen egy házkutatás, milyen, ha jön egy rendőr, hogy megkérdezze, milyen ember az apám…
Tudatosan kerüli az etnikai jellegű konfliktusok ábrázolását a regényben?
Azért kerülöm, mert ez a szembenállás csak akkor élesedett ki, ha nem ismertük egymást. Például a tömbházban, amelyben laktam, vegyesen éltek románok, magyarok. Ez sokkal erősebb kötelék volt: a mi tömbházunk román és magyar gyerekei sokkal gyakrabban verték meg a szomszéd tömbház lakóit, mint egymást. Mikor eltörték a karom, a tömbház román gyerekei álltak bosszút értem. A könyvben olyan társadalomról írtam, amelyben nem az a fontos, hogy magyar vagy román, hanem az, hogy a hatalom mindenütt nagyon erősen jelen van. Erre a gyerekek nagyon érzékenyek. Ha folyamatosan félni kell, megtanulsz félni és félelmet okozni. Nálunk az első kérdés mindig az volt, ha találkoztál egy idegennel, hogy „mit feszítsz”. Ez azt jelentette, hogy megpróbállak megverni. Erre válaszolhatta azt, hogy semmit, de azt is, hogy „és te mit feszítsz”. Akkor kezdődött a verekedés.
Azt mondják, egyszer mindenki szentel egy művet az apjának. Mennyire tekinthető aparegénynek A fehér király?
Erősen. Nálunk gyakori vendégek voltak az írók, apámnak is megjelent néhány novellája a Látóban, sőt egy regényt is tervezett, de sosem fejezte be. Apám még olvasta ennek a könyvnek a végső változatát, aztán idén februárban meghalt. A kész könyvet nem láthatta. Ezért ez az övé is. A fehér király végül is az apa megtestesülése.
Ön szerint mi különbözteti meg az erdélyi írót az anyaországitól?
Hogy mit írok és hogyan. Mondani szokták, hogy minden írónak látnia kel! egy háborút, hogy beérjen; nekem Erdély volt a háború. Meg persze a kitelepülés. Erdély mindig ott lesz minden mögött. Furcsa érzés, hogy Erdélyt hívom otthonnak. De nem is Erdély a fontos, hanem a bennem élő fiktív Erdély, ami nincs, és nem is volt – és mégis megvan.