Az első telepesekkel érkeztem ide a Marsra még kétezerharmickettőben. Azok után, hogy huszonötben három másodperccel az indulás után felrobbant a hordozórakéta, és mindenki meghalt némileg lecsökkent a jelentkezők száma, lehet, hogy ez volt a szerencsém, ezért kerültem be a végső körbe.
Azt, hogy pontosan miért is jelentkeztem, ma már nem tudnám megmondani, lehet, hogy igazából még akkor se tudtam. Gyerekkoromban Kőrősi Csoma és Amundsen voltak a legnagyobb hőseim, biztosan azért.
Nem érdekelt, hogy nincsen visszaút, mielőtt aláírtam volna a szerződést végigpörgettem a Föld legnagyobb felbontású térképét a tablatemen, néztem a szinte egymásba érő városok civilizált betonsivatagait, a mindent behálózó utakat, és azt éreztem, hogy számomra semmit nem tartogat ez a bolygó.
Tudtam, hogy fájni fog, amikor bevállaltam a műtéteket, a teljes csomagot megkaptam, nanokevlarháló a csontjaimon, szuperkorallstrukturák a tüdőm belsejében, inteligens biomechaszivatyúk és pumák a vénáimban és artériáimban, valamit a májammal és vesémmel is csináltak, az anyagcserém húsz százalékkal lassabb de negyven százalékkal hatékonyabb, a cápaporcra épített csecsemőmirigy-implantátumom folyamatosan termeli a növekedési hormont, és akkor még csak a főbb dolgokat soroltam fel, a nyolchónapos út épp elég volt ahhoz, hogy megszokjam ezt az új testet, hogy azt érezzem, hogy ez én vagyok, ez vagyok én igazából, ez, és nem az, aki régen voltam.
Hogy is mondjam el, hogy milyen volt megérkezni, milyen volt először kilépni a homokra? Tizenötéves voltam, amikor először átrepültem az óceánt, a bátyám esküvőjére utaztunk New Yorkba. Nagyon készültem arra, hogy egy másik kontinens, ott majd minden más lesz, aztán amikor kiértünk végre a repülőtérről hatalmas csalódás volt, hogy minden ugyanolyan, az ég a föld a levegő, egy dézsában valami csenevész fa nőtt, végig azt néztem amíg a taxit vártuk, átlagos kis satnya fácska volt, szilfa, vagy ujjas juhar, a tövében elnyomott cigarettacsikkek kis kupacban, végig az jár a fejemben, hogy ez? ennyi az új világ?
Végig az a csalódás volt bennem, hogy nehogy ez is ilyen legyen, nehogy itt is ugyanaz legyen. Aztán kinyílt a zsilip és kimentünk, és már a sisakon keresztül is látszott, hogy ez az, az az amit kerestem, a homok és a sziklák és az ég színe mind egészen másmilyen volt, nem akarom azt mondani, hogy leírhatatlan, pedig az, elképzelhetetlenül más volt, olyan mintha a kétszer kettőről egyszerre csak csalhatatlanul kiderült volna, hogy valójában öt, mind egészen beleszédültünk ebbe, úgy álltunk ott a ragyogásban, közben hallgattuk, hogy a rendszer egymás után kipipálja az biztonsági ellenőrzés pontjait és alpontjait, és akkor engedtek a nyaki mágneszárak, és a résen elkezdett sziszegve beáramlani a ritka marsi levegő, amit a terraformáló moszatok termeltek akkor már több mint hét éve, és levettem a sisakot, és éreztem, hogy a tüdőmben dolgozni kezdenek a korallimplantok, bizsergő, érdes fájdalom volt, de nem érdekelt, mert arra gondoltam, hogy az elsők között szippanthatom be egy másik világ levegőjét, sós volt, és enyhén fahéjillatú, az evolució jutott eszembe, az a tüdőshal, amelyik először kivonszolta magát a szárazföldre, soha nem fogom elfelejteni azt a percet, tudtam, hogy olyan mint az újjászületés, meglendítettem a karom és elhajítottam a sisakom, mert tudtam, hogy nem lesz már rá szükségem soha többet, a sisak pörögve repült fel a sárga ég felé, feljebb és egyre feljebb, úgy mintha a fizika szabályai is mások volnának, visszatükrözte és szétszórta a napfényt, olyan volt, mintha egy második napot dobtam volna fel az égre, hiába számoltam ki korábban százszor is, hogy mit jelent a harmincnyolcszázalékos gravitáció, érezni egész más volt, széttárt karokkal, hatméteres ugrásokkal rohanni kezdtem, előre, fel, a Naprendszer legmagasabb hegyének, az Olümposznak a csúcsa felé, tudtam, hogy meg fogom mászni, mert végtelen az erőm, és most már mindenre, de tényleg mindenre képes vagyok.

Pár éve az ELLE magazin megkért, próbáljam elképzelni, milyen lesz a Marsra érkezés. Megpróbáltam.