Így tanítsuk angolul gyermekeinket videojátékokkal
Sose értettem, hogy miért nincsenek olyan rendes AAA kategóriájú videojátékok, amiknek elsődleges célja a nyelvtanulás. Még mindig reménykedve várom, hogy lesz egyszer egy olyan szerep vagy kaland vagy akciójáték, ami játék közben megtanít japánul. Tudom, hogy vannak nyelvtanuló szoftverek, sokat használtam is, de szerintem ez egy kihagyott lehetőség. (Drága magyar játékfejlesztők, itt egy gyönyörű nagy piaci rés!)
Ezért amikor lett egy Nintendo Wii játékkonzolom, elhatároztam, hogy megpróbálom a segítségével megtanítani angolul a fiaimat. (Hat és kilenc évesek voltak.) Az volt a terv, hogy a játékfüggőség okozta motivációt és lelkesedést átirányítom a nyelvtanulás irányába.
Elkezdtem keresgélni a játékok között, olyanra volt szükség, ahol sokat beszélnek, nagy a szókincs, és az elhangzott szöveget addig tudom a képernyőn tartani amíg csak akarom. (és persze az is fontos volt, hogy hat meg kilenc éves gyerekek számár ne legyen ijesztő). Biztos sok ilyen játék van, én kettőt találtam ami megfelel a célnak, az egyik a Zelda Twilight Princess (azóta a Skywardswordot és a Windwalkert is végig játszottuk) a másik az Okami. Mind a kettő nagyon szépen magába szívja a játékost, változatos és izgalmas környezetben játszódnak, negyven-ötven óra legalább kell a végigjátszásukig, és rengeteget beszélnek bennük. (Az Okami forgatókönyvét sikerült megtalálnom a neten, 300000 szó.)
Aztán elkezdtem játszani, és amikor fiaim meglátták, hogy épp vadul kardozok az erdei manókkal és könyörögni kezdek, hogy hadd kardoznak már ők is, közöltem velük, hogy nem, ehhez még túl kicsik, és kardoztam tovább, viszont azt mondtam, hogy ha jól viselkednek akkor nézhetik, ahogy játszom. Tíz perc múlva már rettenetesen szerettek volna játszani, de én még vártam egy kicsit. Legyőztem még pár emberevő virágot, aztán jött egy párbeszéd. Ezt felolvastam angolul, aztán lefordítottam. És elkezdtem magyarázni a különböző szavakat. Aztán azt mondtam, hogyha hoznak egy lapot és felírják a szavakat, akkor esetleg kipróbálhatják a kardozást. Hoztak. Felírták. Kipróbálhatták.
Innen kezdve nekem már többet nem lehetett kardozni, viszont ott ültem velük, és mindig ha párbeszéd jött felolvastuk lefordítottuk és kiírtuk a szavakat. (nem az összeset, alkalmanként tizenötöt, húszat, és előfordult, hogy voltak olyan játékszakaszok, ahol nem beszéltek, vagy nem voltak új szavak, ilyen alkalmakkor nem írtunk fel semmit).
Arra vigyáztam, hogy sose nagyon játszunk többet egy óránál egyszerre, és minden játék előtt kikérdeztem a legutóbbi szavakat. Ha nem tudták őket, akkor hajthatatlan voltam, nem volt játék aznap.
Egy idő után bevezettem az is, hogy miután én felolvastam az angol szöveget, nekik is fel kellett olvasniuk, és aztán nem én fordítottam le, hanem ők. Ha nem ment segítettem, meg rákérdeztem az ismeretlen szavakra, meg néha a szavak a szövegben nemszereplő ellentétpárját is felírattam velük, vagy esetleg kapcsolódó kifejezéseket is.
Ezt csak ritkán fogták fel kínzásként, persze ha nagyon izgalmas volt a játék, akkor próbáltak tiltakozni, de ilyenkor még több szót írattam fel velük, ha a helyzet fokozódni kezdett, akkor egyszerűen kikapcsoltam a tévét. De erre összesen egyszer vagy kétszer volt csak szükség, megtanulták, hogy ezeket a játékokat csakis így lehet játszani és kész.
A szavakat nemcsak a füzetbe írtuk fel, szókártyákat is csináltam belőlük, a kártyákkal könnyebb volt tanulni, és olyan alkalmakkor, amikor nem voltak kikérdezni való friss szavak az összes szókártyát használva kérdezhettem a régiekből is, ilyenkor tulajdonképpen ismételtünk.
Az IPA- ábécét nem tanítottam meg nekik, az elején fonetikusan is felírtuk a szavakat.
A mondatok fordítása közben elmagyaráztam a ragozást meg az igeidőket, ezekre néha csak úgy is visszatértünk, séta vagy más játék közben elő-elő fordul, hogy végigragozzunk egy-egy izgalmasabb mondatot.
Mindemellett persze rengeteg angol könyvet meg képregényt tettünk a kezük ügyébe, Anna is felolvasott nekik sokmindent amit fordított, és bele-bele kérdezett a szavakba.
Közben még angol nyelvű rajzfilmeket is néztünk, aztán a netflixre is előfizettem (bár ezt Magyarországról nem volt könnyű megoldani), lehet remek gyerekprofilokat csinálni, ahol nem látják a nem nekik való tartalmakat, onnan tetszés szerint választhattak filmeket.
A módszer nekünk bevált, már mind a ketten tudnak alap/középszinten angolul, és elég bátran merik is használni. Amikor Chicagoban a Wallgreensben hosszan elbeszélgettek az unatkozó eladóval, akkor eszembe jutott a sok idő amit a konzol előtt töltöttem velük, és azt gondoltam, megérte.
Most kezdem kicsit elveszíteni a kontrollt felettük, mert már maguknak keresnek mindenféle gyerkfilmeket az angol netflixen meg gamer videokat a youtube-on, és azokból is elég sokat tanulnak, úgyhogy egész meglepőfordulatok állnak be néha a szókincsükben.
A módszer hátránya (előnye), hogy nemcsak angolul tanultak meg, hanem ügyes kicsi geekek is lettek közben, olyanok, mint én.
Azért meséltem ezt most el, mart a nagyobbik fiam Gábor közben lefordított egy egész könyvet, és többen kérték, hogy mondjam el, hogy is zajlott ez a videojátékos tanítás.
Itt egy libreoffice üres szókártya fájl, arra az esetre, ha valaki esetleg szeretné kipróbálni.