Ez is a márciusi Mozgóban jelent meg.

Azelőtt nem nagyon csináltam fekvőtámaszokat, nekünk kicsi elsősöknek az iskolában nem kellett, és először nem is tudtam, hogy mit jelentett, amikor Doktor Piszrtujátú megállt előttünk a folyosón, és elkiáltotta magát, hogy az egész banda hasra, de azért lefeküdtem én is a többiekkel a betonra, és láttam, hogy Doktor Pisztrujátú a fülétől fogva tartja az egyik kisfiút, a nevét nem tudtam pontosan, úgy emlékeztem, mintha Pujunak hívták volna, nem volt sokkal nagyobb nálam, pedig ő már nyolc éves is elmúlt, mondta amikor reggel mögé álltam a tornasorban, és azt is mondta, hogy ha nagyon feszítek megver, de most nem mondott semmi ilyesmit, hanem lábujjhegyen állt, és tiszta piros volt az arca és hangosan sziszegett a fájdalomtól, ahogy Doktor Pisztrujátú felfele húzta a fülét, és két kézzel fogta Doktor Pisztrujátúnak a csuklóját, és Doktor Pisztrujátú olyan erősen húzta a fülét, hogy majdnem felemelte, aztán azt kiáltotta, hogy hasakat fel, és akkor mindenki felemelte a hasát, és a két tenyerén meg a lábán támaszkodott, Doktor Pisztrujátú meg vitte Pújút a folyosó végén a csigalépcső felé, és közben azt mondta, hogy -, egy! -, és akkor mindenki leengedte magát, de mellettem Nika odasúgta, hogy nehogy lefeküdjek, hanem tartsam magam, és láttam, hogy mindenki ott tartja magát pár centivel a beton fölött, és közben Doktor Pisztrujátú azt mondta, hogy nem érti, nem érti, hogy mért van az, hogy őneki mindent százszor el kell mondani nekünk, nem érti, hogy mért nem tudjuk felfogni ezeket az egyszerű regulákat, amik itt vannak, nem érti, hogy mi szükség van erre az egész cirkuszra minden alkalommal -, kettő! -, és akkor amikor azt mondta, hogy kettő, mindenki felemelkedett, és éreztem, hogy kezd elfáradni a két karom meg a hasam is elkezdett fájni, és Doktor Pisztrujátú azt mondta, hogy hiába olyan egyszerűek itt a regulák, a gyerekek köztársaságába, ebbe a csodálatos szabad Republikába amit a Tábornok Elvtárs nekünk olyan önfeláldozóan megteremtett -, egy! -, és akkor megint lementünk, és egy másodpercig jól is esett, hogy nem feszül olyan nagyon a könyököm és a derekam, de aztán éreztem, hogy most már még jobban fáj a hasam és a vállam, közben Doktor Pisztrujátú azt mondta, hogy mi mégis mindig elfelejtjük ezeket a szabályokat, és mégis mindig az eszünkbe kell juttassa, és elkezdte felfele emelni a kezét, úgyhogy Pujúnak fel kellett lépnie az első csigalépcsőre -, kettő! -, és ahogy felemelkedtünk éreztem, hogy elkezd melegen bizseregni a vállam meg a hasam, olyan volt, mintha elkezdett volna lassan megtelni érdes, meleg homokkal, Doktor Pisztrujátú közben még magasabbra emelte a kezét, és úgy mondta, hogy tudjuk meg, hogy az, hogy nem tartjuk be a regulákat, nemcsak vele szemben tiszteletlenség, hanem a Tábornok Elvtárssal is, az ha neki nem tisztelgünk olyan mintha a Tábornok Elvtársnak nem tisztelegnénk -, egy! -, és még feljebb emelte a kezét, úgyhogy Pujúnak még feljebb kellett menni a csigalépcsőn, már a harmadik vagy a negyedik fokon állhatott, nem láttam rendesen, mert a nyakam is elkezdett fájni, mert nagyon nehéz volt felemelve tartani a fejem, hogy Doktor Pisztrujátut nézzem, úgy, ahogy a többiek, és éreztem, hogy egy csepp izzadtság végigfolyik az arcomon, le egész az álamig -, kettő -, és el se tudjuk képzelni, hogy ő ezt az égeszet mennyire unja, ezt a bűntetősdit, azt, hogy mindent végtelen sokszor el kell mondani nekünk, azt hogy a legegyszerűbb dolgokat is negyvenezerszer el kell mondja, mert egyszerűen képtelenek vagyunk felfogni -, egy! -, és akkor már egészen magasra nyújtotta a kezét, és Pújú már az ötödik lépcsőfokon állt, és én nem tudtam tovább felemelve tartani a fejem, hanem le kellett nézzek a tarka cementre, és a vállam meg a hasam már annyira tele volt forró homokkal, hogy azt gondoltam, hogy mindjárt le fogok esni a földre, úgy mint egy homokszák, és akkor Doktor Pisztrujátú azt kiáltotta, hogy jól van, akkor most a szabályokat akarja hallani -, kettő! egy! kettő! egy! kettő! -, és akkor körülöttem a fiúk elkezdték kiabálni a szabályokat, és én is velük kiabáltam, de nem is tudtam, hogy mit kiabálok, és közben leereszkedtem, és felnyomtam magam és megint leereszkedtem és felnyomtam magam, és éreztem, hogy az izzadságtól már csúszik a cementem a tenyerem, és mindjárt le fogok esni, és muszáj volt lihegjek és a többiek is lihegtek körülöttem, de azért kiabáltak, hogy – magunk választotta elöljárók – tiszteletet megadjuk – életünk árán is ha kell – kijelölt terültet nem hagyjuk el – feltétlen engedelmesség – bátor hazaszeretet – egy csomó szót egyáltalán nem is értettem, olyanokat, hogy csinszte, meg datorie, és közben Doktor Pisztrujátú végig számolt, és akkor egyszer csak abbahagyta, és én már alig bírtam tartani magam, és akkor Doktor Pisztrujátú megrántotta szegény Pujúnak a fülét, úgyhogy Pujúnk le kellett ugrani a csigalépcsőről, és utána leesett és két kézzel a fülét fogta és úgy feküdt a cementen, és akkor Doktor Pisztrujátú azt mondta, hogy pihenj, és akkor már ott feküdtem én is cementen, és az egész testem olyan forró volt, mintha homokból lett volna, és folyt rólam a víz, és körülöttem a többiek is ott feküdtek, és akkor Doktor Pisztrujátú azt mondta, hogy jól van, látja hogy szépen tudjuk a szabályokat, és Pujúra nézett, és azt mondta, hogy reméli, hogy ha majd legközelebb találkozik vele, akkor Pujú szépen szalutálni fog, és Pujú két kézzel fogta a fülét, de azért félig feltérdelt és úgy mondta, hogy igenis, és akkor Doktor Pisztrujátú azt mondta, hogy felállhatunk, és a többiek lassan el is kezdtek feltápászkodni, de én annyira el voltam fáradva, hogy még mindig úgy éreztem, hogy a folyosó cementje egyáltalán nem is hideg, hanem olyan meleg mint a forró homok.