Régi teraszos netnaplóm, trinaplóm. Nem vagyok napóíró tipus, de amikor irni kell, azért élvezem.

Az ablakból pont rálátni az épülő Budapest Sportcsarnokra, ami egyébként épp úgy néz ki, mint egy nagy dög ufó, és ha nem vagyok lusta és előveszem a távcsövet, akkor azt is megfigyelhetem, hogy a művezető brigádgyűlést tart a tetején levő acéllemez közepén állva, aztán mikor befejezi, mindenki lázas szegecselésbe kezd. Dolgoznak, én meg látcsövezem őket, körbe a tető szélén háló feszül, ha valaki rosszul lépne, mégse zuhanjon a földig. Meg kéne egyszer lesni, hogy esőben mit csinálnak, gondolom semmit, félnek, nehogy beléjük csapjon a villám.
Délelőtt hívott a kiadótól a szerkesztő, és mondta, hogy sikerült elintézni, és egyazon időpontban dedikálhatunk majd Annával a Vörösmarty téren. Jól van, majd Gábrist is kivisszük, igazi családi és irodalmi megmozdulás lesz.
Megjött emilen a könyvem borítója is, szép barbár maszk, egész megszerettem, délután szórakoztam is vele egy kicsit, csináltam belőle egy animált gif-et, csak nem tudom eldöntetni, hogy elég félelmetes-e, ahogy hirtelen elővillan a sötétéből a szeme, majd még vacakolok egy kicsit a dinamikájával, állítgatom az animáció sebességét. Gyakorlatilag végtelen időt eltölthet a számítógépe előtt az ember, ha ilyenekkel hajlandó pepecselni. Elfog a kísértés, hogy kiszámoljam, mennyi időt is töltök valójában monitor előtt, aztán erőt veszek magamon. Az ilyen statisztikákkal nem árt vigyázni, mert különben minden szemhunyáskor végtelen grafikonokat és kördiagramokat vizionálunk, amelyeken százalékokra bontva látható az élet. A naplóírás vékonyka kis szeletecske lenne. Nem vastagítom tovább.