Az írás a Magyar Narancs 2005. 38. számában jelent meg.

Prózai életünk örvendetes eseménye volt a közelmúltban, hogy Bodor Ádám köpenyéből legalább három prózaíró bújt elő: Dragomán György, Papp Sándor Zsigmond és Vida Gábor. Mindhármat közös jegyek fűzik a mesterhez: az erdélyi háttér, az elbeszélés visszavívott öröme, a kegyetlenség és elnyomás visszafogott ábrázolása, a roppant kidolgozott, nyomatékos stílus, s végül álta-lában bizonyos lidérces, dermesztően tárgyilagos, mégis látomásos ábrázolás.
Dragomán György (1973) Marosvásárhelyen született, a nyolcvanas években települt át Magyarországra, azóta itt él. A fehér király a második könyve, regénye. Regény? Alcíme szerint mindenképpen. Valójában elbeszélések laza füzére ez, egy vásott, tizenéves kamasz szemével láttatott eseménysorozat, gyermekkori csínyek tablója. A főhős fejlődésregénye azzal indul, hogy édesapját – homályos okból, bizonytalan időre – kényszermunkára hurcolják a Duna-csatornához. Ketten maradnak otthon az édesanyával. A gyerek évente kétszer, születés- és nevenapján, látogatást tesz a rendszerhűnek rémlő, „titkár elvtársnak” szólítandó nagyapánál, aki az egyik ilyen alkalommal rosszcsont unokáját azzal ajándékozza meg, hogy agyonlőheti a kertben a szükségét végző macskát.
A mű tizennyolc elbeszélést fog át. Ezekben a főhős elmeséli egy-egy élményét: az iskolában az egyik lányon hirtelen megérezte a „nagylányszagot”; édesanyjával meglátogatnak egy „nagykövetet” annak reményében, hogy az elősegíthetné az apa szabadulását, illetve mondhatna valamit a sorsáról; a gyereket egy sárga, fortyogó viaszra emlékeztető, a fekete himlőtől eltorzult arcú ember megajándékozza arcképével abból az életkorából, amelyben még felismerhető volt. Találomra említek itt témákat, így is sejthető: az elbeszélt történetek önmagukban félelmetesek, megrázzák és tarkón ütik az olvasót. Dra-gomán György nagyszerű írói minőségét több erény együttesen jelzi: kiválóan exponál, leleményesen bonyolít, szemfülesen adagolja a jellegzetes részleteket az egyszeri dolgokra éhes emlékezetnek, és legtöbbször még csattanóval is szolgál az egyes történetek, és a mű végén. Egy fél oldal elég, és tudjuk, miről van szó, mi az elbeszélői érdek. Tehetsége főleg a gyermeki kíméletlenség, a felnőtti brutalitás, a nélkülözés, a különböző gyökerű félelmek és a nagy általá-nos, minden önkényuralomra jellemző rettegések ábrázolásában remekel, de fe-lejthetetlen a megvesztegetés, az apára vágyakozó kamaszmegindulások, és a látomássá fokozódó történetláncok leírásában is. Mondandója ugyanakkor nagy darabokban, testes bekezdésekben, hadarva tolul, ömlik elénk, sodor, sodor, örvénylő erővel magába ránt, és egyszer csak vége szakad. És mégis: egy pillanatra sem veszítjük el a fonalat, sőt a bonyolítás minden egyes pontján úgy érezzük, hogy a történet magjában vagyunk, és most történik valami szörnyű, valami kínos vagy jóvátehetetlen fordulat. A mondatok végig múltidőben jelennek meg, s ez úgy tünteti fel a könyvet, mintha a kamasz visszaemlékezne. Ugyanakkor világos, pontos leírásról van szó, egy súlyos gyermekkori megpróbáltatás írói elemzéséről és elmélyítéséről.
Dragomán prózája a vesszőkkel összefűzött, pontokkal el nem választott, a bekezdés technikáit elhanyagoló lendület sikere. Művészi erejének egyéb elemeit csak érinthetem itt: folytonosan adagolt kis történetek a nagyobb történeten belül, a lélektani motiválás rendkívül árnyalt, idejében ecsetelt, nem túlrészletezett kezelése, az igék döntő szerepe, az elvont állítások mérsékelt je-lenléte. Az író csak elvétve fogalmaz meg tanulságot, azt is inkább szándékta-lanul, mellesleg, csaknem észrevétlenül. De az az egy-kettő odavetett könnyed-ségével is érvényes, emlékezetes. A két kamasz-tábor mezei csetepatéjában, amely egy futball-kabda birtoklásáért folyik, egy Molnár Ferenchez méltó jelenetsorban váratlanul felbukkan ez a betét: „és akkor még azt is mondtam, hogy ez csalás, mert arról volt szó, hogy a labda itt lesz, és ez így nem becsületes dolog, de Frunza Romulusz erre azt mondta, hogy vegyem tudomásul, hogy a háború, az soha nem becsületes dolog, mert a győzelemről szól, és nem a becsületről…”. Igen, ezt a kis „elszólást” soha többé nem felejtjük el. És még mit nem?
Dragomán, marosvásárhelyi illetőségű lévén, román neveket is használ, román figurákat is jócskán mozgat könyvében. Hatáselemeinek egyik kiadós forrásvidékén járunk. Az apróban bemutatott természeti és társadalmi környezet egy idegenszerű, de mégis megbízhatóan ismert nagykörnyezet jelenlétét, terhét, nyomasztó elvárásait, értékrendjét, és fojtogató aktivitását sugallja. A regény klasszikus értelemben nem fejlődésregény, a hangsúly itt nem a kamasz változásán, hanem állapotának bemutatásán van. A történetek egyenként nem léptetik előre a cselekményt, nem az idő munkáját iparkodnak megragadni, hanem abban találják, alapozzák meg az elbeszélés selymességét, hogy érdekes, meghökkentő eseményeket mutatnak be a gyerek életéből. Minden egyes történet egyenrangú, technikai és hatás-alkati szempontból is. Az idegen nagykörnyezet lidérceit nemcsak a romániai hátteret megidéző utalásrendszer közvetíti, hanem – számomra legalábbis – némely nyelvhasználati jegy. Dragomán finoman röppent fel szövegében sajátos erdélyi nyelvi fordulatokat, talán ezzel is utalva arra, hogy műve egy másik világ nyersanyagából táplálkozik, noha egyetemes érvényű. Találomra említek néhányat: “nem értem, hogy mért meséltem el egy ezeridegennek”, „menjen a brantba”, „a csorgónál alig volt valaki, csak négyen álltak vízért”, „a szobrot egyszerre csak egy murvaszemcsével volt szabad megdobni”, “odadugom a lázmérő végét a kaloriferhez”. Azt hiszem, mindet kigyűjtöttem.
A könyv hibái? Sokáig gondolkodtam ezen. Talán annyit mondhatnék hosszas töprengés után: sem technikailag, sem stilárisan, sem üzeneteit tekintve nem találok itt elégtelenséget. Nem kétlem, hogy a fiatal író később talán az élet nagy, indokolhatatlan rendellenességeit, vetemedéseit, aránytalanságait, traumáit mélyebb markolással, a történetek mögött zajló történet sugalmazásával ábrázolja majd. De ebből a mostani, korai érettségből lehetetlen azt elővételezni és számon kérni.
Dragomán György második műve első rangon áll. Fegyelmezett, sokrétű, keserűen édes könyv. Szerzőjének kijár a mesterlevél.