Dragomán György: Galamb
Apám ágya fölött a falon egy ágon ülő kitömött galamb, megérintem a tollait, porosak. Borsónyi fekete üvegszeme van, csúnya.
Apám ágya magas és keskeny, kényelmetlennek látszik. Soha nem feküdtem még benne. A barna bársonyborítású matracon hosszú bemélyedés, apám hátának emléke.
Leveszem a cipőm, lehúzom a nadrágom, felmászom az ágyra. Nyikorog a súlyom alatt.
Az ágy kényelmetlen, a matracon keresztül is érzem a derekamon a deszkáit. Oldalra fordulok, felhúzom a lábam, a fejem alá gyűröm a kispárnát.
Felülök, felemelem az ágy lábvégénél lévő összehajtott gyapjúpokrócot, belém villan, hogy ezt még apám fogta össze, megrázom, a takaró kibomlik, magamra húzom, visszafekszem.
A takaró meleg, savanykás gyapjúszag szivárog belőle.
Lehunyom a szemem.
Apám mindig égő kislámpával aludt. Nappal is, éjszaka is. Úgy, hogy a lámpa az arcába világított.
Csukott szemmel kinyúlok, megkeresem a kislámpa drótját. Megfogom, az ujjaim felkúsznak rajta, megkeresem a kapcsolót.
Felkapcsolom a lámpát.
A szemhéjam mögött narancsszínű, vörös, zöld fények lobbannak.
Nem mozdulok, a szemhéjamon érzem a lámpa melegét.
Apám délutánonként mindig savanyúcukrot szopogatva aludt.
Benyúlok a kispárna alá, megkeresem a barna papírzacskót.
Beletúrok, a cukrok összetapadtak, két ujjal leválasztok egyet a többiről.
A számba teszem, szopogatni kezdem, a cukor a fogaimnak koccan, érzem, hogy ragadós érdessége kemény simasággá olvad a nyelvemen.
Málnaízű, émelyítően édes.
Fekszem, megmozdulok, az egyik talpam az ágy lábvégének nyomódik, az ágy nyikorogva és recsegve meginog, attól félek, mindjárt szétesik alattam.
Arra gondolok, hogy apám minden délután és minden éjjel így aludt.
Lehetetlen így aludni.
Még erősebben lehunyom a szemem. Fekszem, nem mozdulok.
Nem tudom menni idő telhetett el.
Felnyúlok, leoltom a lámpát. Kinyitom a szemem, felnézek.
Fölöttem a galamb, a galamb fölött a plafonon színes fények vibrálnak, halványulnak, kékülnek, szürkülnek. Olyan a plafon, mintha felhős ég lenne, mintha a galamb otthona lenne. Nézem, próbálok nem hunyorogni, ahogy a szemem elfutja a könny, az égen a felhők lassan megindulnak, úsznak, mintha finoman fújná őket a szél.
(A kép Hegedüs 2 László – Tél B című alkotása (akril, fa 65 x 60 cm 2000) – a szöveggel H2L egy kiállítását nyitottam meg, később aztán az Oroszlánkórus része lett.)