Sűrű fekete felhőben repültem, át a fekete égen, rázkódott és zúgott alattam a gép. Az ablaknál ültem, a hideg műanyagnak nyomtam a homlokom, úgy néztem bele a kavargó sötétségbe. A feketeségre gondoltam, apámra, arra, hogy nem látom most már soha többet. Tíz napja halt meg akkor, két nappal voltunk a temetése után, végig az járt a fejemben, hogy le kellett volna mondani az utat.
A vihar is azért van, mert nem maradtam otthon, minek is szállt fel a gép, én vagyok a hibás mindenért, ez járt a fejemben, haragudtam magamra, az egész világra, a viharra, a pilótára, de még apámra is, minek kellett meghalnia, minek pont most kellett meghalni, hogy képzeli ezt.
Az egész testem megfeszült a haragtól, a biztonsági öv a derekamba vágott, ahogy még jobban az ablak felé fordultam, az arcom mellé nyomtam a két tenyerem. A gép rázkódott, bennem meg forrt a harag a tehetetlenségtől, a két tenyeremben éreztem a vihar sötét erejét, dobjon csak, rázzon csak, forgasson csak, azt kívántam, közben ott veszekedtem a fejemben apámmal,miért-miért, minek-minek, szinte a hangját is hallottam, aztán eszembe jutott a sztori, amit mindig mesélt, hogy megmondta egyszer a főnökének, hogy úriember, az ősszel vagy tavasszal hal meg, mert akkor nem szúr ki azokkal a szerencsétlenekkel, akiknek el kell majd menni a temetésére a nagy melegben vagy a nagy hidegben.
Apám szeretett mesélni, jóízűen tudta poénra futtatni a sztorikat, hallottam is a hangját, azt, ahogy nevetni kezd a poénon, és az jutott eszembe,hogy nyilván azt is viccesnek kéne találni, hogy ő akkor most a legcsikorgóbb februári hidegben hagyott itt minket, és akkor egyszer csak kibukkant a felhőkből a gép, a vakítónál is élesebb ragyogással sütött bele a szemembe a délelőtti nap, az ég valószínűtlenül kék volt, ott visszhangzott a fülemben apám nevetésének képzelt emléke, az jutott eszembe, hogy mennyire szimbolikusan és banálisan egyszerű minden, élet és halál, és az is, hogy én éppen itt a felhők fölött érzem végre a megkönnyebbülést.
A kék eget néztem, az egyre lejjebb gomolygó felhőket, és azt éreztem, hogy minden úgy van mégiscsak, ahogy lennie kellett, elvesztettem az apámat, igen, váratlanul, igen, de mégiscsak el tudtam búcsúzni tőle, mert egy pár évvel korábbi betegsége ráébresztett arra, hogy egyszer mindennek vége lesz, és onnan kezdve minden alkalmat kihasználtam, hogy a lehető leghosszabban és részletesebben beszéljek vele az életéről, kérdeztem és hallgattam, és rákérdeztem és visszakérdeztem, és ha kellett, én is meséltem, igyekeztem, amennyire csak lehetséges, mélyen és tudatosan megismerni őt, mert azt éreztem, hogy anélkül, hogy megpróbáljam megtudni róla, hogy kicsoda is ő voltaképpen, magamról se fogom igazán megtudni, hogy én ki vagyok.
Tíz év telt el azóta, a veszteség érzése nem csökkent, apám hangja velem maradt, látom néha a mozdulataimban a mozdulatait, hallom a hangsúlyait a saját mondataim ritmusában. Hogy pontosan ki volt, azt persze nem tudom, azt talán saját magamról se fogom megtudni soha. De ha nincsenek azok a fájdalmas beszélgetések, talán még mindig ott ülnék az üvegnek támasztott homlokkal, a fekete felhő mélyén.

Ez az írás a HVG Pszichológia Extra különszámában jelent meg. Édesapám, Dr. Dragomán Pál 2005 február másodikának éjszakáján, a hatvankettedik születésnapján hallt meg.