Sokáig nem nyúlok apám szekreteréhez. Már egy hónappal túl vagyok a temetésen, de még mindig nem. Aztán egyszer csak nem bírom tovább. Bemegyek a szobájába, kiveszem a kulcsot onnan, ahol mindig is tartotta, a kispárnája alól. Simán elfordul a zárban, a szekreter ajtaja sem nyikorog. Három polc van, a legalsó üres, a középsőn egy törött fülű, narancsvirágokkal festett kínai porcelán teáscsésze, az aljába beleszáradt tealevelek. A legalsó polcon egy papírzacskó. Kibontom, tele van lapos medvecukor-tekercsekkel. Össze vannak ragadva, de kiveszek egyet. A számba veszem, poros és keserű, végighúzom a nyelvem a recés felületen. A szájpadlásomhoz nyomom a cukrot, a torkomba folyik az íze. Öklendeznem kell, a tenyerembe köpöm. Fekete, csillogó tekercs, rámarkolnék, elhajítanám. Elképzelem, hogy síkosan átpréselődne az ujjaim között. Nem markolok rá. Magam elé tartom a tenyerem, mintha egy tálca lenne, kiviszem a medvecukrot a fürdőszobába, hosszan szárítom a hajszárítóval, oldalról fújom, a bőröm kipirosodik, átforrósodik, fáj. A medvecukor lassan visszamattul, megkeményszik. Megvárom, hogy kihűljön, visszaviszem a szobába, visszateszem a zacskóba, a zacskót vissza a polcra. A szekretert becsukom, visszazárom, a kulcsot a helyére teszem. Kimegyek a szobából, a tenyerem a nadrágomhoz dörzsölöm, apám megbontott kézkrémes tégelye jut eszembe, a kupak alatt a visszahajtott védőfólia, alatta a fehér krém.

Ez az “apámtitkai” ciklus egy darabja, az Oroszlánkórus része. Fájdalmas, rövid, már-már a vers határát súroló szövegek ezek a gyászról, arról, hogy mennyire kevéssé ismerjük is azokat akiket szerettünk. (A tárgyak fiktívek, az elbeszélő nem azonos velem, a gyász valódi.)