Csináljatok őszi ratatouille-t. (Én eddig ezt francia nagyzolásnak tartottam. De ez az őszies verzió annyira de annyira finom lett, hogy mindjárt csinálok megint.) Három fej hagymát vágjatok apróra, fonnyasszátok meg olívaolajon, adjatok hozzá két apró kockára vágott répát (nekem murok, és most szólok, ebben a receptben majdnem mindent apró kockákra fogunk vágni), egy negyed apró kockára vágott zellergumót, öt kisebb (apró kockákra vágott) zöldpaprikát, egy negyed szép birsalmát, öt szép nagy, kockákra vágott és meghámozott paradicsomot (vagy egy-két jobbfajta paradicsomkonzervet), egy fél fej szétzúzott fokhagymát (a fej másik fele is kell majd, de azt ne zúzzátok, csak vágjátok apró kockákra), sózzátok meg, őröljetek rá borsot, szórjatok rá kakukkfüvet és egy kevés római köményt, dobjatok hozzá egy babérlevelet, hagyjátok, hogy összerotyogjon. (Ha van kéznél, önthettek rá egy deci fehérbort.) Amíg rotyog, szeleteljetek kisujjnyi vastag karikára két szép nagy padlizsánt. Ha nincs olyan szerencsétek, mint nekem a képen látható fedeles, de nem túl mély vaslábossal, akkor kanalazzátok az egészet egy hőálló tálba (alkalmas tepsibe, jénaiba, kinek mije van), aztán rendezzétek a tetejére cseréptető vagy pikkely elv szerint a padlizsánszeleteket. Ha van szép húsos paradicsomotok, azt is tehettek a szeletek közé (nekem csak egy fél ökörszív paradicsomom maradt, így csak a belső kör szeletei közé jutott). Locsoljátok meg gazdagon olívaolajjal, és szórjátok rá a maradék fokhagymát. Fedjétek le (ha nincs fedő, akkor alufóliával), tegyétek két órára százötven fokos sütőbe. (Vagy százharminc fokosba három órára – nem kell megijedni a hosszú időtől, itt tulajdonképpen padlizsánt brezírozunk ragu alapon – minél lassabban tesszük, annál finomabb lesz, mert jobban összeérnek az ízek.) Ha az idő letelt, vegyétek le a fedőt, szórjatok pár kocka vajat a tetejére, húzzátok fel a sütőt kétszázhúsz fokosra, süssétek pirosra a tetejét úgy negyedóra alatt. Ekkorra már olyan illat lesz a konyhába, ami elnyomja bennetek a kételyt, tényleg megérte-e ez a sok macera egy ilyen flancos franciás ételért. Tegyétek az asztalra, üljétek körül, szívjátok be az illatát. Szedjetek belőle a tányérotokra. Kóstoljátok meg. Ámuljatok. Egyétek meg.
(Köretnek bulgurt, kuszkuszt, vagy rizst lehet hozzá adni, vagy ez lehet a hirtelensültek körete. Hidegen is jó, másnap is jó, sőt talán még jobb. Sima frissen sült kenyérrel is nagyon jó.)

(Azért vágtam bele, mert Anna nagyon szép padlizsánokat vett valahol. Sok receptet elolvastam, végül Thomas Keller verzióját alakítottam ősziesre, zellerrel, birsalmával meg répával. A birsalma még a libasütésből maradt, nagyon összeillik a zellerrel, a végére belesimul a szószba és titkos mélységet kölcsönöz neki. Azon töprengek, a következő variációba valahogy diót is fogok csempészni. Talán a tetejére szórom majd durvára vágva – a dió elvileg a birshez is, a padlizsánhoz is, a zellerhez is nagyon illik. Majd meglátjuk.)