A mellényes bácsi

szobotka_ulo_ferfiA mellényes bácsi délutánonként jön, mindig ugyanakkor. A mellényes bácsinak nyikorgós cipője van, a mellényes bácsinak dohány- és kölni- és gyomorkeserűszaga van, nem kell neki puszit adni, de mindig kezet fog velem, és mindig előveszi a duplafedeles zsebóráját, és mindig elém tartja, és azt mondja, fújjak rá, hogy kinyíljon, de én tudom, hogy az óra igazából nem attól nyílik ki, hanem attól, hogy megnyom rajta egy gombot, de azért mégiscsak ráfújok, hogy örüljön. A mellényes bácsi nagyapámhoz jön látogatóba, azért, hogy kártyázzanak, de amikor nagyapa kimegy diólikőrért, akkor a mellényes bácsi mindig leteszi a lapokat és a nagymamám aranykeretes fényképét nézi, amelyiken a mikrofon előtt áll, és énekel, és fekete szalag van a szőke hajában.

A mellényes bácsi mindig kikérdez földrajzból, mindig tudni akarja, hogy tudom-e rendesen a fővárosokat, és olyankor mindig a legkönyebbet, Franciaországot kérdezi utoljára, és amikor azt mondom, Párizs, akkor bólint, és aztán köhögni kezd, és előveszi a lobbanósan kibomló nagy kockás zsebkendőjét, és abba köhög, de én látom, hogy igazából a szemét törölgeti, de nem kérdezem meg, hogy miért, se tőle, se nagyapámtól.

Ambrus bá

Ambrus bá mindig pénteken jön. Azért jön, hogy megmasszírozza nagyapámat. Egy nagy fekete koffert hoz magával. A koffer nagyon nehéz, de Ambrus bá fél kézzel emelgeti, meg se kottyan neki. Ambrus bá nagyon erős. Amikor meglát, mindig azt mondja, szervusz, komám, aztán mindig lehajol, mindig a két ujja közé fogja a karizmomat, hogy lássa, erősödtem-e valamit a múlt hét óta. Jó erősen megnyomja a karizmomat, de én sose szisszenek fel. Ambrus bá mindig azt mondja, ejha. Aztán azt mondja, szkanderezzünk. Leveszi a zakóját, feltűri az ingét, majdnem egészen vállig, elém teszi a koffert, elé térdel. Én a koffer elé állok, ráteszem a könyököm. Ambrus bá is ráteszi a sajátját. Összefogózunk. Ambrus bá tenyere puha, de nagyon erős. Meg se tudom moccantani. Ambrus bá úgy tesz, mintha nagyon erőlködne. Engedi, hogy egy kicsit lenyomjam a kezét. Közben úgy csinál, mintha egy rádiókommentátor volna, új kihívó száll szembe a vágóhídi bajnokkal, mondja, a cingár fiatalemberbe a látszat ellenére hihetetlen erő szorult, keményen megizzasztja vasambrust, a mindeddig veretlen bajnokot, a bajnok vesztésre áll, mondja. Ilyenkor majdnem egészen leengedi a kezét, tényleg csak egy centire van a koffertől, én tiszta erőből nyomom, de nem megy tovább – hajrá, vaselvtárs, ne hagyja magát, kiáltja Ambrus bá, közben lassan elkezdi felfele mozgatni a kezét, hajrá, hajrá, ez az, vasambrus, igen, aztán hirtelen lenyomja a kezem, elengedi, felugrik, két kezét széttárva azt kiabálja, győzelem, győzelem, a vágóhídi bajnok megint győzött, a vágóhídi bajnokot nem lehet legyőzni.

Nagyapa közben alsóra vetkőzik, Ambrus bá egy összecsukható masszázsasztalt vesz elő a kofferből, bemennek a nagyszobába. A masszírozást nem szabadna néznem, de meglesem.

Nagyapa az asztalon fekszik. Fehér és ráncos a bőre, Ambrus bá púdert szór rá egy befőttesüvegből, amelyiknek a kupakjába lyukak vannak fúrva. Aztán nyomkodni kezdi nagyapát. Nagyapa nyög. Látom, hogy Ambrus bá saját magát nézi a könyvszekrény üvegében. Látom, hogy mosolyog.

Guruzs

Ica néni az iskola előtt áll, engem vár. Azt várja, hogy megmondjam neki, mi nagyapa kedvenc édessége. Ha megmondom, kapok egy zacskó marcipángolyót.

Ica néni nagymama féltestvére. Mióta nagymama nincs velünk, ő mos nagyapára. Minden héten egyszer jön. Mostanában mindig hoz valami édességet, aszalt szilvát, vagy almás lepényt, vagy mézes-mákos pörkölt diót, vagy diós kiflit. Nagyapa sosem eszik egyikből se. Nekem se engedi, hogy egyek belőlük, Ica néninek azt mondja, hogy majd később megesszük, de soha nem esszük meg, hanem nagyapa felteszi a konyhaszekrény tetejére, aztán éjszaka kiviszi a kertbe, és elássa a szilvafa alá. Tudom, mert egyszer láttam. Fél, hogy Ica néni megguruzsolja, hogy elfelejtse nagymamát, és attól kezdve csak Ica néni járjon a fejében.

Ahogy odaérek hozzá, Ica néni mellém lép, elővesz a kosarából egy zacskót. Megkérdezi, hogy megtudtam-e. Bólintok. Ica néni a kezembe adja a zacskót, érzem, hogy jó súlyos. Intek, hogy hajoljon oda hozzám. Odahajol, a füle kölniszagú. A haja egészen ősz, kékesfehér, az arcomhoz ér, csiklandoz. Megsúgom neki. Megölel, ad egy puszit is.

Mire hazaérek, fáj a hasam a sok marcipántól.

Másnap Ica néni kicsit korábban jön, mint szokott. Nagyapa az asztalnál ül, a sportújságot olvassa. Ica néni a ruháskosárból egy nagy, sztaniollal lefedett jénait vesz elő, még ki se bontja, a konyhát már megtölti a vaníliás cukor szaga. A jénaiban meleg cseresznyés rétes van.

Nagyapa a jénaira néz, az orrcimpája megrándul, mélyen beszívja a rétes szagát. Ica néni semmit se szól, csak odatolja nagyapám elé a jénait. Nagyapám leteszi az újságot, végignéz Ica nénin, aztán a rétest nézi, nem mozdul. Aztán hirtelen kinyújtja a kezét, felkap egy darabot, a szájába tömi. Teli szájjal eszi, közben megfog egy másikat. A rétest nézem, ahogy nagyapa felemeli, a cseresznyeszemek közül darált dió pereg ki, meg fehér mandulaszirmok, nagyapa a szájába teszi, észreveszem, hogy a töltelékből kilóg egy kékesfehér hajszál.

A pucér nő

Ha szépen süt a nap, a pucér nő a szomszéd kertjében napozik. Azt hiszi, hogy senki se láthatja meg, mert nagyon magasak a falak, de én tudom, hogyan kell meglesni.

Először fel kell mászni a diófára a második elágazásig. Aztán át kell ugrani nagyapa garázsának a tetejére, és fel kell menni egészen a tűzfalig. Vigyázni kell a törött cserepekre, és a korhadt gerendát is ki kell kerülni. Fent a tűzfalnál lábujjhegyre kell állni, meg kell fogni a tűzfal tetejét, aztán fel kell lépni a kilazult téglák közötti résbe, és fel kell húzódzkodni a tűzfalra. Ott el kell mászni egészen a kéményig. Ott fel kell állni, át kell ölelni a kéményt, és meg kell kerülni, aztán már csak végig kell mászni a tető gerincén odáig, ahonnan az eresz indul, onnan csak le kell nézni, és már lehet is látni a deszkaágyat, amelyiken feküdni szokott.

Már sokszor meglestem. Vastag vörös copfja van, de a lába között a szőr nem vörös, hanem tiszta fekete. A bőre barna, sokszor be szokta kenni olajjal.

A hátizsák miatt ma egy kicsit minden nehezebb. A diófára is nehezebben tudok felmászni, a garázstetőre ugrást majdnem elvétem. De azért csak feljutok, csak megkerülöm a kéményt, csak eljutok az ereszig, csak lenézek.

A pucér nő ott fekszik, egy szalmakalap takarja el az arcát. A kalap szalagja sárga. Nézem egy kicsit, aztán leveszem a hátamról a zsákot. Először a papírstanicliket veszem elő, aztán nagyapa aludttejes üvegét. A stanicliket a tetőre teszem, mindegyikbe töltök egy kicsi aludttejet. Ha elég gyorsan csinálom, nem fog szétázni a papír. Gyorsan bedugaszolom az üveget, gyorsan visszateszem a zsákba, a zsákot gyorsan visszaveszem a hátamra. Még egyszer lenézek a nőre, aztán összefogom a staniclik száját, egymás után eldobom mind a négyet. Egyik se szakad el. Hallom, hogy a nő felvisít, hallom, hogy kiabál, szeretném látni, hogy hogy néz ki a fehér aludttej a barna bőrén, de nem merek lenézni.

A tetőn fekszem, a hótartó vastüskékre támasztom a lábam, alattam a cserepek egészen forróak, a szívem nagyon gyorsan és nagyon hangosan dobog, a nő még mindig kiabál, nagyon haragos. Én nem mozdulok, tudom, hogy akkor nem láthat meg.

Sör, bor, pálinka

Ambrus bá, a vágóhídi szkanderbajnok a Szuper nevű vendéglő előtt áll, cigarettázik. Régebben ő szokta masszírozni nagyapát. De egy ideje már nem jön.

Ambrus bá arca egészen vörös, a ruhája gyűrött. Közelebb érek, érzem, hogy izzadság-, és pálinkaszaga van. Mellette a földön két koffer, nemcsak az a nagy fekete, amelyikben a masszírozópadot meg a púderes üveget tartja, hanem egy másik is.

Odaérek hozzá, köszönök neki. Először csak néz hunyorogva, aztán megismer. Rám mosolyog, állj meg egy kicsit, mondja.

Megállok, a koffereket nézem, nagyapának sokkal jobban fáj a háta, mióta nem jön, mondom. Ambrus bá rám néz, bólint, mondd meg neki, hogy tiszteltetem, mondja.

Bólintok, mennék tovább, Ambrus bá hirtelen megmozdul, fél kézzel elkapja a tarkómat, magához húz, tudod, fiam, az a baj, hogy a vágóhídi bajnokot legyőzték, suttogja az arcomba, az ital vágott földhöz, suttogja, a sör, a bor és a pálinka. Te ne igyál soha. Ígérd meg, hogy nem iszol soha! Ezt már nem suttogja, hangosan mondja, már két kézzel tartja a fejem közben, ígérd meg, mondja újra.

Megígérem. Ambrus bá elenged, a zsebébe nyúl, egy rágót vesz elő, a kezembe adja. Rágó, mondja, hátba paskol. Bólintok, aztán megköszönöm. Ambrus bá már nem figyel rám. Elfordulok, megyek.

A rágó sztaniolja fénytelenre kopott Ambrus bá zsebében, egészen száraz is, szilánkokra törik a számban, ahogy ráharapok. Lisztízű, édes. Visszanézek, Ambrus bá a nagyobbik kofferen ül, az egyik lába a térdén, csak akkor veszem észre, hogy mezítláb van, a talpa tiszta fekete.

 

A sorozat  első darabját Szobotka Imre: Könyöklő férfi című festménye ihlette, a Virág Judit galéria “A 121 legszebb magyar festmény” című kiállításának katalógusába írtam. Egyben a Népszabadságban jelent meg, ott csak az volt a címe, hogy Szkander, pucér nő, mert hosszabb cím nem fért ki, de itt most a rendes hosszú címén közlöm.