Dragomán György: A-ból B-be

Írok valamit, amihez meg kell néznem Máramaros térképét. Bizonyos falvak neveire van szükségem, a digitális online térképeknek köszönhetően villámgyorsan meg is találom, amit keresek.

Amikor végzek, nem csukom be az ablakot a képernyőn, hanem legörgetek délre, látni akarom, hogy milyen messze is van pontosan Marosvásárhelytől, a szülővárosomtól. Mikor aztán meglátom Vásárhelyt, és körülötte a kis falvakat, és a helyeket a hegyekben, ahová néha elautóztunk, ha éppen volt elég benzin, hirtelen olyan szédítő erővel csap meg a szorongással vegyes harag, hogy két kézzel a fotelem karfájába kell kapaszkodnom. Teljes erőből szorítom a karfát, érzem, hogy belefájdul a csuklóm, a térképet nézem, a távolságokat, amelyek annak idején olyan irdatlan nagyoknak tűntek, és azt gondolom, hogy ez nem lehet igaz, nem érezhetem azt, amit érzek, hiszen ez elmúlt, ebből már rég kigyógyultam, ez értelmetlen, már rég túl kell lennem és túl is vagyok rajta, nem érezhetem ezt újra ilyen elemi erővel.
A térkép aljára nézek, a léptékmérőre: két centi huszonöt kilométer. A számokat néztem, a léptékmérő osztásait, lassan elengedem a karfát, először az egyik kezemmel, aztán a másikkal is, közben azt suttogom, ez csak egy térkép.
Lecsukom a laptopomat, várom, hogy lassan megnyugodjak. Igyekszem kilépni magamból, úgy figyelni, hogy mi történik velem, hogyan múlik el lassan ez a pánikszerű, zsibbasztó fájdalom.
Nagyon régen nem éreztem ezt, meg is lepett az intenzitása. Persze racionálisan meg tudom magyarázni, nemrég volt apám halálának évfordulója, sokat gondoltam rá és a múltra, ráadásul éppen egy gyermek nézőpontjából írt regényen dolgozom, és ez, ha közvetve is, de a szülővárosomba visz vissza, meg nyilván egy kicsit öregszem is, érzelmesebb vagyok, de akkor is, ennek már régen el kellett volna múlnia.
És egyáltalán mit érzek? Mi az, amit érzek? Régen azt hittem, a honvágy. De nem, ez nem jó szó, ez nem honvágy, sosem volt az, a honvágy azt jelenti, hogy visszavágyunk valahova, hogy vissza akarunk menni. Én nem vágyom vissza a szülővárosomba, és egyáltalán nem akarok visszamenni oda. Amit érzek, az inkább harag, amit hol éles, hol tompa fantomfájdalom sző át.

Harmincnyolc éves vagyok, huszonhárom éve élek Magyarországon. Ez azt jelenti, hogy nyolc évvel többet éltem ebben az országban, mint amennyit Erdélyben töltöttem – tulajdonképpen a teljes felnőtt életem Magyarországon éltem le. Már Budapesten is többet éltem, mint amennyit Vásárhelyen valaha, és ha hozzáveszem, hogy a kora gyerekkor első három-négy évéről csak szórványosan vannak emlékeim, akkor mondhatom, hogy Erdély időben csak eddigi életem kevesebb mint harmadát jelenti, és ez az arány minden pillanattal csökken.
Ha a száraz tényeket nézem, mindössze annyi történt, hogy 1988 szeptember tizenhetedikén átköltöztünk egyik országból a másikba, sőt, mindjárt a legközelebbibe, ráadásul egy olyanba, ahol az anyanyelvünket beszélhetjük. Átköltöztünk egy durva diktatúrából egy szabadabbnak gondolt országba. Egy úgynevezett szocialista köztársaságból egy úgynevezett népköztársaságba. Átköltöztünk egyik városból a másikba, megtettünk egy hétszáz kilométeres utat, ez nagyjából annyi, mint mondjuk a Hamburg-München távolság: autópályán ez mindössze hat óra lenne, tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy semmiség.
Túl lehetnék már a kivándorláson. Elfelejthetném. Nem, el azért nem felejthetném, de nem kellene olyan intenzíven része legyen az életemnek. Márpedig, ha magamra gondolok, mindenképpen kivándorlóként gondolok magamra, bárkivel találkozom, kérdés nélkül, majdnem azonnal elmondom neki, hogy honnan jövök, majdhogynem része a bemutatkozásomnak, szinte olyan, mintha rajta lenne a névjegyemen. Nyugodtan el is titkolhatnám, vagy egyszerűen csak megtehetném, hogy nem beszélek róla, hiszen az emberek többsége nem kezdi automatikusan magyarázni, hogy hol született, és mikor költözött el onnan.
De én igen. Tessék, most is, ebben az írásban is pontosan ezt teszem: a megérkezésről és az útról kellene beszélnem, mégis az indulással vagyok elfoglalva. Úgy tűnik, képtelen vagyok elszakadni az indulástól. És minél többet gondolkozom rajta, annál kevésbé.
Pontosan tudom, hogy mikor léptem át a magyar határt: az 1988 szeptember tizenhetedikéről tizennyolcadikára virradó éjszaka hajnalán. Pontosan tudom, hogy honnan indultam – Marosvásárhelyről (németül Nemuarkt an der Muresch, románul Tirgu Mures). De minél többet gondolkozom rajta, annál kevésbé tudom, hogy mikor indultam el, és abban se vagyok már olyan biztos, hogy vajon megérkeztem-e.
Tízéves koromban megtudtam, hogy a szüleim szeretnének elköltözni a város egy másik negyedébe. Akkor még szó sem volt kitelepülésről, egyszerű költözés volt csak, semmi több. A cél egy, a miénkhez nagyon hasonló blokknegyed volt, az otthonunktól nagyjából két kilométerre és húsz percnyi gyalogútra. A szüleim számára ez nagyon nagy könnyebbséget jelentett volna, a másik lakás mindkettőjük munkahelyétől csupán néhány percnyire lett volna gyalog, Nagymamámékhoz is sokkal közelebb laktunk volna, teljesen logikus és racionális döntés volt tehát, hogy odaköltözünk. A szüleim ezt el is magyarázták, de velem nem lehetett beszélni. Mérhetetlenül kétségbeestem, szabályosan rettegtem a költözéstől, attól, hogy nem ott fogunk lakni, ahol eddig, hogy iskolát kell váltanom, hogy elvesztem a barátaimat, átalakul az addigi életem. Annyira féltem, hogy úgy emlékszem, imádkoztam is, hogy ne sikerüljön, maradjunk ott, ahol vagyunk, maradjon minden ugyanolyan, mint eddig.
Nem hiszem, hogy végül az én imáimnak vagy félelmeinek volt köszönhető, hogy a költözésből nem lett semmi, inkább anyagi okai lehettek. Mikor kiderült, hogy mégsem költözünk, helyette inkább a meglévő lakásunkat újítjuk fel, semmihez sem fogható megkönnyebbülést éreztem.
Minden a régi maradt, és gyorsan megnyugodtam, de azt hiszem, mégiscsak valamikor akkor indulhattam el. Addig ugyanis fel se merült, hogy egyszer gyökeresen és radikálisan megváltozhat az életem, a költözés lehetősége viszont legalább a félelem szintjén megértette velem, hogy semmi sem az enyém, egyszer mindenem elveszthetem. Azt hiszem, ez az hirtelen rémület lehetett az első lépés.
Ez valamikor ezerkilencszáznyolcvanháromban zajlott. Akkorra már nagyon sokan elmentek Marosvásárhelyről. Tisztán emlékszem, egyik reggel azzal a mondattal ébredtem fel, hogy a mi városunk a legszebb város a világon. Akár a költözés miatti szorongás végső lezárásaként is álmodhattam volna, de nem, nem álmodtam, félálomban hallottam. Azelőtt való este ugyanis vendégeink voltak, apám külföldről hazatért barátai. Elég hangosan beszélgettek, behallatszott a gyerekszobába. Amit hallottam, épp csak annyira ébresztett fel, hogy megjegyezhessem. Italtól karcos férfihang volt, és olyan szenvedélyes szomorúság rezgett benne, amit aztán soha többé nem tudtam elfelejteni.
Nem sokkal később aztán újra hallottam ugyanazt a mondatot. Megint régi barátok látogattak haza, ajándékot is hoztak, mi az öcsémmel a szobánkban bontogattuk a felbecsülhetetlen értékű műanyag indián kés- fejdísz- és íjkészletet, amiről elképzelni se tudtuk, hogy honnan szerezhették, és közben hallottuk, hogy a vendégek a kinti éltéről mesélnek, hogy ki hogy van, hol és hogyan és miből él, mi milyen, és egyáltalán, hogy lehet megszokni ott kint. Aztán az egyikük elhallgatott, nagy levegőt vett, és sóhajtva kiszakadt belőle ugyanaz a mondat, mint amit már hallottam. Ugyanaz a mondat, benne ugyanazzal a szenvedélyes szomorúsággal.
Aztán beszélt tovább, de most már nem a külföldről mesélt, hanem Marosvásárhelyről, a mi saját városunkról, úgy mesél róla nekünk, mintha még sosem láttuk volna, mesélt az utcákról a házakról, a folyópartról és az állatkertről, a temetőkről, a különböző vendéglőkről, úgy beszélt a városról, mintha maga sem hinné el, hogy újra itt van, döbbent és ijedt rácsodálkozással, kétségbeesetten.
Úgy mesélte el nekünk újra a saját városunkat, mint ahogy egy nagyon izgalmas filmet szokás elmesélni, pont úgy beszélt róla, mint ahogy mi gyerekek meséltük egymásnak a kalandfilmeket a barátainkkal, egymás szavába vágva, rögtön azután, hogy kijöttünk a moziból, és még ott munkált bennünk a feldolgozatlan élmény.
Hallottam, hogy arról mesélnek, itt minden más, ott kint hiába van minden, semmi sem olyan: máshogy csíp a hagyma, más az eper édessége, és még a tehéntrágyának is más a szaga, bizony az sem olyan mint itt, egyáltalán nem. Ezen aztán már csak tényleg nevetni lehetett, sokáig emlegettük is minden alkalommal, ha kirándulásokon trágyába botlottunk. Addig kell megbecsülni, amíg lehet, mondtuk, és nevettünk. De a szenvedély, amivel a városról és a múltról beszéltek a nevetés ellenére átragadt rám, onnan kezdve már egy kicsit másként néztem mindent, még kevésbé tekintettem magától értetődő evidenciának a városunkat és az életünket.
Aztán elértek minket is hatalmas építkezések, a blokk mögötti szántóföldből építési terület lett, és nyilvánvalóvá vált, hogy nem sokáig látszik már az ablakunkból az erdő, mert egy még a miénkénél is nagyobb blokknegyed épül majd oda.
Az építkezés kalandokat és veszélyeket jelentett, ezekből talán a kelleténél jobban is kivettem a részem, de attól, hogy a gyerekkorom portyaterepei egyszerre csak tiltott építési területekké változtak, megértettem azt a nosztalgiát, amivel apám elsősorban nagyapámmal a régi Vásárhelyről beszélt, a városról, ami akkor szerintük már csak árnyéka volt a régi önmagának.
Egy év sem kellett hozzá, hogy eldőljön, mi is elmegyünk, elhagyjuk Vásárhelyet, és az országot, áttelepülünk Magyarországra. Nem emlékszem a pillanatra, hogy mikor tudtam meg, hogy ki fogunk vándorolni. Arra sem emlékszem, hogy ki mondta el, anyám, vagy apám, vagy talán együtt, nem tudom. Minden másra emlékszem pedig, az apám körül sokasodó politikai botrányokra, a szüleim fojtott hangú, feszült beszélgetéseire, az apámból sugárzó sápadt, remegő idegességre, arra, amikor hazajött, és elmesélte anyának, hogy nem fogják többet engedni tanítani, éppen csak magára a döntés pillanatára nem emlékszem – sem arra, hogy ők mikor döntötték el, sem arra, hogy én mikor tudtam meg, sem arra, hogy mikor egyeztem bele, mikor gondoltam, azt, hogy jó, hát innen tényleg el kell menni, és tényleg el fogunk menni végleg.
Sokat gondolkoztam azóta ezen a hiányon: hogy lehet, hogy éppen erre a legfontosabb pillanatra nem emlékszem, amikor minden másra emlékszem abból az időből a legapróbb részletig? A kézenfekvő válasz, hogy elfelejtettem, mert maga alá gyűrte a kivándorlás végtelenül hosszúra nyúló és kafkaian kiszámíthatatlan folyamata. Talán nem is volt ilyen pillanat, lehet, hogy amikor megtudtam, akkor nem fogtam fel, hogy mit hallok, nem tudtam, vagy nem akartam felfogni, de akkor viszont lassan, folyamatosan kellett volna megértenem a jelentőségét, a teljes és végleges visszavonhatatlanságát, és legalább a megértés és elfogadás folyamatának emlékezetesnek kellett volna maradnia. De ilyesmire sem emlékszem, bármennyire intenzíven próbálom is felidézni azt az időszakot.
A változásra emlékszem, az előtte és az utána állapotára: olyan, mintha minden átmenet nélkül következett volna be. Az egyik pillanatban még ottmaradó voltam, ottmaradóként és odatartozóként gondoltam magamra, a következőben meg már elmenőként, olyanként, aki nem tartozik már egészen oda. Arra emlékszem, hogy ott vagyok, és arra, hogy útban vagyok, de az indulás pillanatára nem. Lennie kellett pedig egy ilyen pillanatnak, minél többet gondolok rá, annál inkább azt gondolom, hogy ez csakis valamifajta kíméletlen szellemi újjászületés lehetett, a szó lehető legfájdalmasabb értelmében, és azért nem emlékszem rá egyáltalán, mert a születésére senki sem emlékezhet.
Pedig jó lenne azt gondolni, hogy a nagy pillanatok, a nagy döntések, a nagy megvilágosodások, a nagy elszánások plasztikusan, körbejárhatóan és újra átélhetően állnak az időben. Jó lenne újra látni, hogy pontosan hogyan és mikor és mi történt velem, hogyan értettem meg, hogyan fogadtam el. Jó lenne látni, és jó lenne reflexíven újra látni, mert akkor talán meg lehetne érteni, de egyre inkább azt gondolom, hogy ez nem lehetséges.
Ott maradókból elmenőkké változtunk, és lehet, hogy ez pont olyan átmenet nélkül történt, mint ahogy a fényből sötétség lesz, ha lekapcsolják a villanyt. A fény kialudt, és nem mi oltottuk le, pedig azelőtt, hogy kiderült volna, hogy mennünk kell, apám gyakran fogadkozott: ő aztán nem megy el soha, ő lesz az utolsó, aki leoltja majd a villanyt.
Persze az is könnyen lehet, hogy azért nem emlékszem a döntés pillanatára, mert egyáltalán nem is volt ilyen pillanat. Hiába szeretném azt gondolni, hogy én döntöttem, valójában nem ez történt, hanem egyszerűen tudomásul vettem, úgy, ahogy a rámért ítéletet veszi tudomásul az ember. Azt hiszem, ez a különbség a kivándorlás és a száműzetés között: hogy mi dönthetünk, vagy helyettünk döntenek. Éppen csak az a baj, hogy bármennyire is egyértelműnek tűnik ez a különbség, a valóságban ez nem látszik ilyen élesen. Abban a történelmi helyzetben, a nyolcvanas évek második felének Romániájában a kivándorlás és a száműzetés közötti határok igencsak egybemosódtak. Dönthettünk, de nem dönthettünk szabadon. A kényszerből döntés azonban mégsem azonos az egyszerű kényszerrel: annyi azért megmarad a képzelt szabadságból, hogy az ember szégyellhesse magát a döntése miatt.
Akárhogy is, kívülről nézve semmi sem változott, ugyanazon az úton, ugyanazon a nagy kockakövekből kirakott járdán mentem az iskolába, ugyanúgy nyomta a hátamat a táska, ugyanúgy igyekeztem betartani a régi babonát, és próbáltam nem lépni a kockakövek közötti vonalakra, hogy aznap ne feleljek, ugyanúgy részt vettem az iskola felé vezető út mindennapi durva fiú játékaiban, megpróbáltam elgáncsolni az előttem menő iskolásokat egy-egy jól irányzott alattomos rúgással, és ugyanúgy igyekeztem figyelni arra, hogy engem ne tudjanak elgáncsolni a mögöttem jövők, de közben elkezdtem másképpen nézni az utcakövekre, elkezdtem búcsúzni tőlük.
A döntéssel és annak hátterével akkor nem foglalkoztam, minden erőmet igénybe vette a megfelelő viselkedés. Az első és legfontosabb dolog az volt, hogy a kivándorlásunk tényét az elején titokban kellett tartani. Ennek bürokratikus és praktikus okai voltak, a folyamatot Magyarországon kellett elindítani, és tudtuk, minél később szerez róla tudomást a román állam, a szüleim annál tovább megtarthatják a munkájukat. Senkinek nem mondhattam tehát el, hogy ki fogunk vándorolni. A szüleim megbízhattak bennem, három éves korom óta tudtam titkot tartani, tisztában voltam vele, hogy amit otthon hallok, arról a lakáson kívül nem beszélhetek, de ez a titok más volt. Nagyobb, súlyosabb, ezért nehezebb volt őrizni. Több is volt titoknál, szerepjáték volt.
Valószínűleg túl komolyan vettem, úgy, ahogy a kiskamaszok szokták a szerelmet, de úgy emlékszem, hogy ez a titoktartás attól kezdve része lett minden pillanatomnak. Úgy kezeltem, mint egy titkos betegséget, szégyelltem is, és sokszor gondoltam arra, hogy nem az vagyok, akinek a többiek gondolnak. Nagyjából fél évig kellett titkot tartani, utána már a magyarországi befogadó birtokában elindíthattuk a hivatalos kivándorlási eljárást. Emlékszem, miután a szüleim hazajöttek az iskolából, ahol hivatalosan bejelentették az ügyet, nagyon megdicsértek: kiderült, a tanáraim semmit sem sejtettek, fél év alatt egyszer sem árultam el magam. Erre a dicséretre nem voltam maradéktalanul büszke, meg is ijesztett. Azon kezdtem gondolkozni, hogy vajon jó-e az, hogy ilyen ügyesen tudtam színlelni. Addig is sokszor kellett hazudnom, sokszor kellett titkolóznom, de a titkolózás nem változtatott meg, hanem egyszerűen a mindennapok része volt, magától értetődő evidencia. De ezalatt a fél év alatt nem egyszerűen azt kellett eltitkolnom, hogy ki fogunk vándorolni, hanem azt, hogy én magam változtam meg – hogy kivándorló lettem. Attól, hogy titkolnom kellett, folyamatosan a tudatában voltam, és ettől aztán végképp és végérvényesen kivándorló lett belőlem.
Bár azt hiszem, a kivándorlás sem jó szó. Visszatekintve látom, hogy nem kivándorlásra készültem, hanem száműzetésre. Úgy éreztem, örökre megyek el, a visszatérés lehetősége nélkül. Ebből pedig logikusan következett, hogy magammal kell vinnem a várost. Elkezdtem tehát szépen becsomagolni magamnak, az egyetlen helyre, ami csak az enyém volt, az emlékezetembe. Mindent és mindenkit úgy néztem, mintha utoljára látnám, és az életem múlik azon, hogy sikerüljön megjegyeznem, sikerüljön beépítenem valahogy az elmémbe. Megpróbáltam megtanulni kívülről a várost, minden részlete és minden darabja egyformán fontosnak tetszett, semmit se akartam elfelejteni. Kellett minden: a tömbházunk mögötti dombon lévő fák pontos helye, az ágaik pontos elrendezése, az, hogy hogyan tapad a törzsükre a friss mész, és milyen, amikor már félig lekopott, a Főtér épületeinek a sorrendje,az állatkert medveketrecén a rács csavarodása, az angoltanárnőm kapualjának a szaga, ahogy a reggelenként rézsút bevág egészen a pincelejárójáig a fény, a mozik kijáratán a függöny tapintása, és hogy melyikben milyen lámpa mutatja sötétben a kijáratot. Fanatikusan és gondolkodás nélkül csináltam mindezt, esténként elalvás előtt a szokásos útjaimat jártam be újra és újra fejben, egyik boltból a másikba sétáltam át, az iskolából a hegyen át mentem moziba, ha egy házrész vagy egy járdadarab kiesett a fejemből, akkor igyekeztem bepótolni, amint csak lehetett.
Mindennek lett egy érdekes mellékhatása: elkezdtem intenzív, felejthetetlenül éles képeket látni, amelyektől csak íráson keresztül tudtam megszabadulni. Ezek a képek nem tartoztak a megjegyezni próbált városhoz, nem tudtam, honnan jönnek, belezavartak a szellemi csomagolás műveletébe. Igyekeztem a lehető legpontosabban leírni mindegyiket, figyeltem, ahogy történetekké élesednek, örültem, hogy kikerültek belőlem, mert folytathattam tovább, amit elkezdtem, tanulhattam tovább a várost. Éreztem az írás fontosságát, éreztem a történetek erejét, de úgy éreztem, hogy nincs időm ezzel foglalkozni, ki kell használnom az időt, meg kell jegyeznem, hogy milyen megállni fent a Kávária tetején a keresztúton és lenézni a városra, milyen érzés megfogni a kiszáradt ivókút fogantyúját, milyen érzés elengedni, milyen menni tovább; hány oszlop van a temető kerítésén, mettől meddig deszka, honnantól beton, és honnantól kovácsoltvas. Tudnom kell, nem mehetek úgy el, hogy ne tudjam.
Ezekről a gyakorlatokról nem beszéltem senkinek, a szüleimnek sem mondtam el, hogy meg akarom jegyezni a várost. Nem tudom, mért gondoltam az elmenetelünket olyan véglegesnek és visszavonhatatlannak, hiszen éppen elég hazalátogató kivándorolttal találkoztam, tudhattam, hogy vissza lehet jönni, tudhattam, hogy a kivándorlás után is van élet, azzal sincs vége a világnak, de azt hiszem, egyáltalán nem voltam képes akkor arra, hogy előre nézzek. Minden erőmet az kötötte le, hogy tisztán lássam azt, ami van, hogy a sajátommá tegyem, és egyáltalán nem akartam foglalkozni a jövővel.
Jártam már egyszer Magyarországon, úgy láttam, hogy a bőség és szabadság hazája, vagyis tudtam, hogy ott minden van,ami nálunk nincsen, és minden olyasmiről szabad beszélni, amiről nálunk hallgatni kell, de ez egyáltalán nem érdekelt, csak a búcsúzás érdekelt, az, hogy valahogy szembemenjek a felejtéssel.
Nagyon sokáig, több, mint másfél évig tartott ez a nagy, mindent megjegyezni vágyó búcsúzás, úgy , hogy közben nem lehetett tudni, hogy olyan sokáig fog tartani. Minden nap lehetett volna akár az utolsó is, és ennek a folyamatos búcsúzkodásnak a súlya lassan az ellenkezőjébe fordította az egész kísérletet. Elkezdem meggyűlölni a látványt, azt vettem észre, hogy megváltozott a nézésem, egyre hidegebb szemmel, egyre pontosabban és egyre kegyetlenebbül látom már a részleteket.
Arra viszont már emlékszem, hogy mikor jöttem rá erre a változásra. A barátom azt kérte, adjam neki az órámat. Úgynevezett hétzenés kvarcóra volt, nagy kincs. Szó szerint azt mondta, adjam neki, mert az nekem már úgyse kell. Kérése jogosnak és logikusnak tűnt, el is indult a kezem az óra csatja felé, hiszen a barátomnak igaza van, ott, ahova én megyek, nekem nem kell már óra. Amikor én elmegyek, megáll majd az idő, nem kell majd mérni, nem lesz már utána semmi. Ahogy megfogtam az óraszíjat, egyszerre rájöttem, hogy igenis szükségem lesz az órára, kell az majd nekem is, mondtam, hogy nem adom, és közben éreztem, hogy elönt a vad és mindent elsöprő gyűlölet. Gyűlöltem a barátomat, amiért elkérte az órám, és gyűlöltem magamat, amiért nem adtam neki. Egészen addig valahogy azt hittem, hogy a kivándorlás olyan lesz, mint a végítélet, megszűnök létezni, és nemcsak én, hanem velem az az egész világ, tehát a városom is, megszűnik minden, és megáll az idő – de az a vacak hétzenés kvarcóra megértette velem, hogy ez nem igaz, nem fog megállni az idő, és nem fog összedőlni a világ, élek tovább, és a város is létezik tovább, és ettől a felismeréstől meggyűlöltem magam is és a várost is, nem akartam már emlékezni rá, el akartam felejteni és el akartam hagyni örökre.
Pár hónappal később megkaptuk az útlevelet, lezajlott a kivándorlás, megtettük a hétszáz kilométeres utat. Egy ismeretlen város lett az új otthonunk.
Sétálva próbáltam megismerni, próbáltam benne megtalálni önmagam.
A régi város keservesen megjegyzett emlékei visszaköszöntek, torz fénybe vonták az ismeretlen házakat, tereket és kapualjakat, néha, amikor befordultam egy utcasarkon, azt éreztem, hogy a régi utcák valamelyikén járok, valamelyik ház sarkán ismerősen csillant az ablak, szédítően elbizonytalanító érzés volt, tehetetlen harag támadt tőle bennem, nem akartam, hogy az új város összemosódjon a régivel, a kettőt a lehető legjobban el akartam különíteni egymástól – de hiába, az összemosódás érzése, a majdnem olyan, de mégsem olyan bizonytalansága annyira erős volt, hogy elkezdtem azt érezni, egyik város sem létezik igazán, az új se, és a régi se, és én meg végképp nem létezem, mert nem vagyok sehol, itt se, ott se.
Eltartott egy darabig, amíg megértettem, hogy nem a városok a hibásak, hanem én változtam meg, az én szememben van a hiba. Olyan nagyon és olyan sokáig néztem a városomat, hogy megváltoztam tőle, megváltozott tőle a látásom. Másképpen láttam, tisztábban, kegyetlenebbül, hidegebben. Megkeményedtem. Egy városról se tudtam már azt gondolni, hogy a legszebb lehet a világon, és azt sem, hogy otthon lehetek még benne valaha.
Eleinte tudatosan próbáltam küzdeni ez ellen a szokatlan keménység ellen. Végigjártam a fejemben a régi utakat: mindenre pontosan emlékeztem, de a város megőrzött képei nem nosztalgiát ébresztettek bennem, hanem inkább sértődést és haragot. Próbáltam felidézni a félálomban hallott mondat szenvedélyét, de csak a szavakat hallottam és az enyhe sóhajt a szavak mögött.
Egy évig vártam, mielőtt visszamentem volna, most már csak látogatóba. Az, hogy viszontláthattam a várost, láthattam, hogy nélkülem is megvan és létezik, nagyon felkavart. Egy év alatt sokminden megváltozott, a képek, amiket magammal vittem, nem voltak már mind érvényesek. Minden ugyanolyan volt és minden más volt, egyes hámló kerítéseket újrafestettek, másokról pedig tovább hámlott a festék, és ettől az órám jutott eszembe megint, az órám és a harag, és az, hogy talán mégis ott kellett volna hagynom, mert azzal megállíthattam volna az időt, minden ugyanolyan maradhatott volna, de tudtam, hogy ez nem igaz. A barátomat nem kerestem meg, és amikor másodszor is elhagytam a várost, tudtam, hogy most már a saját szabad akaratomból döntöttem el, hogy nem fogok visszatérni soha.
Őriztem tovább a magammal vitt képeket az új városban, tettem még egy kísérletet a nosztalgiára, írni kezdtem. A világ legszebb városáról írtam, egy olyan helyről, aminek párja nincs, ahol minden szép és minden tökéletes, az én régi városomról próbáltam írni, próbáltam az íráson keresztül távolról megszeretni. Nem sokáig tudtam hazudni magamnak, be kellett látnom, hogy amit írok, az nem jó, amit írok, az hazugság és giccs, a nosztalgia vágya keveredik benne a visszatérés lehetőségének a hazugságával. Abbahagytam a világ legszebb városáról szóló könyvet, és elkezdtem egy másikat írni, egy romos és pusztuló városról, ami csak nyomokban emlékeztetett arra a helyre, ahol a gyerekkoromat töltöttem. Ahogy a könyv lassan készült, megértettem és elfogadtam, hogy én már nem leszek többé otthon, legfeljebb csak a képzetbeli város elképzelt romjai között.

Felnyitom a laptopom, nézem az elektronikus térképet, szép kék utat rajzolt nekem, A-ból B-be vezet, hétszázhúsz kilométer. Az úttervező szerint a jelenlegi útviszonyokat figyelembe véve 8 óra 20 perc, gyalog hat nap és két óra. Nézem a kanyargó kék vonalat, a képernyő egyik feléből a másikba vezet. Nem tudom pontosan, mikor indultam el rajta, az viszont most már biztosnak látszik, hogy nem fogok megérkezni soha.

Ezt az esszét a Lipcsei könyvásár alkalmából írtam, német felkérésre. Fájdalmas volt megirni, egy évet vártam mielőtt magyarul közöltem volna. 2011-ben jelent meg a karácsonyi ÉS-ben.