Az írás az ÉS-ben jelent meg

Dragomán György második könyve, műfaját tekintve, ahogyan azt kötetünk harmadik oldalán olvashatjuk: “regény”. Regény, mivel a közelmúlt Romániájában játszódó, tizennyolc kisebb részbe tördelt történetnek, amelyet egy tizenéves fiú mesél, keretes íve van, emlékezetes kezdő- és végponttal: az antikommunista apa letartóztatásának és a kommunista nagyapa temetésének jeleneteivel. Ugyanakkor lehet a fejezeteket akár külön-külön egységekként is – noha természetesen szigorúan egymás után – olvasni, hiszen mindegyiknek ugyanaz a szociológiai háttere, hangulati-érzületi keretfeltétele: a nyolcvanas évek Romániájának felnőttvilága – gyermeki látószögből.

A felnőtt lehet rendőr, tanár, építőipari munkás, lényegében bárki, aki a diktatórikus rendszer része, akár fenntartójaként, akár elszenvedőjeként, akár haszonélvezőjeként, akár kárvallottjaként. Nézzük most az iskolaigazgató elvtárs függő monológját a közös mozilátogatás áramszünetében: “…és vegyék tudomásul, hogy perceken belül vissza fog jönni az áram, és akkor folytatódni fog a vetítés, és aki nem lesz a helyén, mikor felkapcsolják a villanyt, azt karóba húzatja, felakasztja az iskolaudvaron, és személyesen tépi ki a szívét, mert eljött az ideje, hogy ez az utolsó trehány, hóhányó banda megtanulja egyszer és mindenkorra, hogy mi a fegyelem…” (227.) Ezt akár – a szükséges áttételekkel – Ottlik Iskolájának Schulzéja is mondhatta volna, leszámítva persze azt a jókora különbséget, hogy Dragománnál a személytelen hatalom egyik arctalan és statikus figurájával állunk szemben, míg a határszéli iskola altisztjének személyiségéről az ábrázolás során kiderül, hogy szerethető, mivel többrétegű és dinamikus. Ráadásul az – egyébként makulátlan – anya is csak azon a nyelven beszélhet, egyfajta kényszerpályára állítva, amelyen a többiek, a rendszer által megkötött s így megszólalásukban, beszédhelyzetükben már eleve korlátozott felnőttek nyelvén: “…anya rám nézett, azt mondta, hogy örüljek, hogy nem tudom, mi az éhezés…” (215.) Kivétel nincs, s ebben bizony, sajnos, alapvető köze van egymáshoz az igazgató elvtársnak és a férj nélkül maradt anyának: ahol diktatúra van, ott mindenütt diktatúra van. A felnőttek ontológiai értelemben mások, idegenek a gyerekhez képest.

A jórészt személyiség nélküli szerepeket alakító felnőttekkel szemben tehát a gyerek sajátosan kívül áll a rendszeren, meg persze belül is. Belül annyiban, hogy elviszik az apját, megverik, megbüntetik, tehát rendelkeznek teste és életkörülményei felett. Kívül annyiban, hogy – nem jellembeli kiválósága, hanem fenomenális gyermeksége révén – nem férnek hozzá lelkéhez, emlékeihez, apaképéhez, mindahhoz, ami (ottliki értelemben) egyáltalán a szabadságot jelentheti a legszűkösebb, legnyomorultabb külső feltételek ellenére is. S ez a belső szabadság egyfajta felnőttes tartást ad neki, bizonyos értelemben felnőttebbé válik a felnőtteknél. Például apja letartóztatása után egyedül marad anyjával, akinek így nem csupán gyermeke, de társa is lesz. (A kötet ajánlása: “anyának”.) Szép regénykezdet, hogy a fiú, miközben tulipánt szed egy köztéri virágágyásból, apja helyett anyjának kettejük házassági évfordulójára, egyúttal visszaemlékezik apja elszállításának reggelére, mintegy megidézi a hiányzó egyiket a jelen lévő másik mellé. A fiú folyamatosan a külső kényszer hatására vagy ellenében cselekszik, és ha életkori függősége okán enged is a kényszernek, sajátos méltósággal teszi azt. A külső kényszer és a belső szabadság konfliktusának többesélyes feszültségterében pedig, az utóbbi javára, lenyűgöző szemléleti és nyelvi tágasság nyílik: egy hamar megpróbált, s így korán érő gyermek tiszta, szenvtelen látásmódjának regényszerű szövegkövetkezménye, amely a működés logikáját tekintve emlékeztethet minket akár Mészöly Filmjének emlékezetes nézőpontmozgására is, a kameráéra, amely lát, és nem kommentál.

Ráadásul, a komor alaptónus ellenére, időnként – részben a gyermeklátószög tágassága következtében – Dragomán könyve mérsékelten humoros is tud lenni, leginkább talán a temetési jelenet botrányának burleszkszerű leírásában: az apa bilincsben, fegyőrök kíséretében vesz részt a nagyapa állami temetésén. Majd visszaviszik a Duna-csatorna munkatáborába.