Hajnalban, amikor kiráz az ágyból, Apám azt mondja, hogy tudja, hogy fáradt vagyok, tudja, hogy alig állok már a lábamon, de nincs mit csinálni, muszáj gyakorolni, minden percet, minden pillanatot ki kell használni, mert nincsen már sok időm, egy hónap nem sok, és itt lesz a tizenharmadik születésnapom, és akkor el fog jönni a fekete hegedűs, hogy levizsgáztasson, úgyhogy addig egyfolytában gyakorolni kell, addig, amikor nem alszunk, akkor gyakorlunk, muszáj, mert nem akarja, hogy én is úgy járjak, ahogy ő járt.
Apám elém tartja a két kezét, az ujjai görbék és göcsörtösek, mint tiszafa gyökerei, azt mondja nem is vizsga lesz az, hanem verseny, versenyt kell majd játsszak a fekete hegedűssel, ide fog állni a szoba közepébe és el fog játszani valamit, egyet a hetvenhét nótából, és azt nekem utána kell majd játszani, és ha jobban játszom mint ő, akkor nekem adja a hegedűjét, a hegedűjét és a vonóját is, aztán kimegy a szobából, felfut a kiszáradt körtefa tetejére, és kitárja a kabátja szárnyait, és elrepül, és nem jön vissza soha többet, de ha nem, akkor mind összetöri az ujjaimat a vasalt vonójával, és nemcsak az ujjaimat, hanem az összes kicsi csontot, ami a kezemben van, úgyhogy soha többet nem foghatok se vonót, se hegedűt a kezembe, úgyhogy jobb lesz, ha rendesen dolgozok, nem sunnyogok és nem csalok, mert különben búcsút mondhatok a drágalátos kicsi ujjacskáimnak.
Apám a hintaszékben ül, a régi vonót rázza, azzal vezényel, úgy mondja, hogy álljak meg, és kezdjem elölről, vagy azt, hogy még egyszer, vagy azt, hogy gyorsabban, vagy azt, hogy lassabban, de főleg azt, hogy nem jó, nem jó, hát nem hallom, hogy nem jó, nyissam már ki a fülemet, mégiscsak az ő fia vagyok, nem lehetek ennyire süket.
A hintaszék ide-oda görög a kopott perzsán, olyan, mintha egy nagy metronóm lenne, a szőnyeg alatt ütemre nyikorognak a padló deszkái, Apám azt mondja, tudja, hogy nagyon nehéz, de ne féljek, mert onnan kezdve, hogy megszülettem, arra készít, hogy legyőzzem a fekete hegedűst, a vonó is azért áll olyan szépen a kezemben, mert még járni se tudtam, amikor már a kezembe adott egyet, amilyen kicsi mutuj voltam, nem is akartam megfogni, de ő szépen a kezemhez bogozta, jó ragacsos gyantás gézzel, hogy nem tudjam eldobni, hanem szokjam csak meg szépen a súlyát és a fogását, mert ő már akkor is tudta, hogy minden perc drága, minden pillanatot ki kell használni.
Amikor a gyorsabb nótákat gyakorlom, Apám hintaszéke is pattogósabban pörög előre-hátra, rám kiált, hogy tartsam szépen a ritmust, gondoljak a fekete hegedűsre, azt hiszem, hogy ez rendes gyakorlás, hát tudjam meg, hogy a fekete hegedűs minden éjjel a kint a keresztúton gyakorol, háttal a holdnak, úgy, hogy lássa az út porába vetülni a vonója árnyékát, hogyha elég gyorsan játszik, akkor az árnyéka nem tudja már követni, leszakad a vonóról, és ott marad a porban, mintha csak egy elnyújtott fekete pocsolya lenne, képzeljem el, hogy én is olyan gyors vagyok. Amikor Apám erről mesél, néha kimászik a hintaszékből, odaáll a hátam mögé, és felkapcsolja tíz elemes xenon égős viharlámpáját és rám világít vele, úgy, hogy rávetüljön feketén a falra az árnyékom, és azt mondja, hogy képzeljem el, hogy én vagyok a fekete hegedűs, úgy mozgassam a kezem, mintha nem is az enyém lenne, és olyankor mindig a falat nézem, és a falon az árnyékomat, és várom, hogy egyszer megálljon, de az nem áll meg sosem.
Apám azt mondja, amikor játszok, semmi se szabad, hogy megzavarjon, néha a szemembe világít a viharlámpával, máskor a fülembe fúj a biciklipumpával, vagy kereplővel a kezében ugrál körülöttem, olyan is van, hogy behozza a kutya láncát, beteszi a mosófazékba és azt rázza tiszta erőből, azt mondja, muszáj hogy megszokjam, mert a fekete hegedűs majd szelet kavar körülöttem, olyan lesz, mintha varjak meg denevérek röpködnének és csapkodnának az arcom előtt, de én akkor sem hibázhatok.
Apám ott ugrál körülöttem a mosófazékkal, nagyon hangosan csörög benne a lánc, de apám azt is túlkiabálja, a fekete hegedűsről mesél, arról, hogy az mindig kimegy a temetőbe éjfélkor, és ott húzza, arról, hogy felébreszti a szellemeket, és a szellemek fel is ébrednek, úgy zúgnak körülötte, mint a legnagyobb szélvihar, és ha csak egy hamis hangot is játszana, mindjárt elvinnék magukkal be a föld alá, de a fekete hegedűs sose ijed meg, vagy ha meg is ijed, akkor se látszik rajta, hanem megtáncoltatja a szellemeket, és ha elege lesz belőlük, akkor elkezd visszafele játszani, és akkor a szellemeknek nincsen mit csinálni, vissza kell nekik menni a föld alá, bizony, hogyha visszafele játszik, akkor a fekete hegedűs még a legnagyobb vihart is el tudja mulasztani és a felhőket is szét tudja oszlatni, hogyha akarná, még a betegeket is meg tudná gyógyítani, mert olyan ereje van a vonójának.
Apám azt mondja úgy kell tudjam mind a hetvenhét nótát, hogy behunyott szemmel is oda vissza el kell tudjam játszani mindegyiket, még akkor is, hogyha a legmélyebb álmomból ébreszt fel, és sokszor tényleg fel is ébreszt, vizes ruhával dörzsöli az arcom, meg se várja amíg felülök az ágyon már adja is a kezembe a hegedűt meg a vonót, és mondja a dal cimét, van, hogy ki se kelek az ágyból úgy játszok fekve, Apám azt mondja jól csinálom, de tudjam meg, hogy a fekete hegedűs fejjel lefele lógva is tud játszani, van, hogy felszalad a legmagasabb fenyőfák legtetejére, beakasztja a csizmáját a legkisebb ágakba, és hanyatveti magát, a puha fenyőégkara, és ottan játszik, de úgy, hogy mind kinyílnak a fákon a tobozok, és mind kipörög belőlük a fenyőmag, bele egyenesen a szájába.
Apám azt mondja most már evés közben is játszani kell, ha a fekete hegedűs tud enni közben akkor én nekem is tudni kell, kicsi golyókat gyúr nekem a grízes tésztából a levegőbe dobja őket, van amelyiket a számmal kapom el, van amelyiket a vonómmal vagy a könyökömmel pattintom a számba, Apám akkor se dicsér meg, hogyha egyet se ejtek le, nem mondja, hogy ügyes vagyok, hanem csak bólint egyet, onnan tudom, hogy azért mégis elégedett, hogy finom sós tökmagot pöcköl a számba, jó málnaízű savanyú cukorkát dob a levegőbe.
Csak akkor pihenhetek hogyha görcsöt kapok, olyankor Apám lefektet a padlóra, és addig masszíroz dióolojjal amíg ki nem áll a görcs belőlem, de maszírozás közben is a fekete hegedűsről mesél, arról, hogy azt beszélik a fekete hegedűs a hegyen túl lakik a régi üveggyár padlásán, amikor nagy nehezen meggyógyult a keze, elmentek oda ő és a legjobb barátja, hogy ellopják a hegedűjét, szombaton mentek, mert szombaton a fekete hegedüs nem zenél, hanem kakaskukorékolástól kakaskukorékolásig végigalussza az egész napot és az egész éjszakát, és meg is találták az üveggyárat, és hallották is a fekete hegedűs hortyogását, épp csak az kaput nem találták meg az üveggyár téglakerítésén, hanem csak mentek ott körülötte körbe-körbe, hol az egyik irányba hol a másikba, egész amíg a kakas el nem kukorékolta magát.
Akkor se szabad megálljak, hogyha elszakad a hegedűmön húr, nagyon jó hurok pedig, sokat kibírnak, fekete kos beléből és keresztespók hálójából sodorta mindegyiket Apám, de azért egyszer-egyszer ezek is elpattannak, Apám azt mondja, ő azzal járta meg, hogy leengedte a hegedűt, amikor egyszerre két húr pattant el rajta, de én nekem nem szabad, az a lényeg, hogy akármi történjen, a szemem se rebbenjen, játszani kell tovább, amíg csak egy húr is marad a hegedűn, sőt még azután is, egész amíg véget nem ér a nóta. Van amikor el is vág egy-egy húrt a nagy szabóollóval, hogy szokjam, olyankor olyan magasan kell játsszak, hogy csikorog bele a fogunk és cseng tőle a fülünk, de akkor se állok meg.
Amikor már annyira fáradt vagyok, hogy szinte nem is tudok játszani, kimegyünk az udvarra, Apám segít beülni a mosdótálba, amit a veder helyére szerelt fel, a kút láncára, aztán leenged a kútba, egészen le, addig, amíg a talpam már szinte éri a vizet, azért, hogy a kút hidege új erőt adjon. Ott lent a legnehezebb hegedülni, mert olyan hangosan csobog és visszhangzik minden körülöttem, mintha tényleg szélvihar lenne, ide-oda hintázik a lánc, de akkor is játszom, és nem hagyom abba, hátrahajlok a víz fölé, úgy ahogy Apám tanította, hagyom, hogy a mohos hideg lehűtse a tarkómat, aztán felnézek, az ég kicsikék karikájára. Erősen szorítom a vonót, Apám ujjaira gondolok, arra amit a kutunkról mondott, hogy az olyan mély, hogy nappal is megláthatom belőle a csillagokat és a fekete eget, erősen megrezgetem a kis gét, de úgy, hogy belebizsergejn az állam, és az egész fejem, elképzelem, hogy ott fent az ég elfeketedik, és megjelenik rajta a Göncöl rúdja.
Apám, amikor felhúz, megkérdezi, hogy láttam-e a csillagokat, a kék égre gondolok, aztán azt mondom, hogy igen, Apám akkor rám mosolyog, úgy szikráznak a fényben a fogai, mintha tiszta aranyból lennének, beletúr a hajamba a görbe ujjaival, aztán azt mondja, hogy akkor jól van, akkor nagyon jól van, akkor száz százalék, hogy nem lesz semmi baj.

Ez a novella eredetileg a Művészetek Palotája magazinjában jelent meg.