Farrell - Zavaros időkA Zavaros idők (Troubles, 1970) J. G. Farrell legfontosabb és legjobb regénye, a huszadik századi angol irodalom jelentős darabja. Ez Farrell negyedik könyve, első három, kísérletezőbb jellegű regénye után itt talál rá valódi hangjára, ezzel indítja a lassan ősszemló brit gyarmatbirodalom kérdését vizsgáló regényfolyamát, az Empire (Birodalom) kvartettet. A zavaros idők 1919-ben játszódik, helyszíne Írország. A regényfolyam következő köteteiben Farrell Indiába és Szingapúrba vezeti olvasóit, az 1859-ben játszódó The Siege of Krishnapur (1973, Krishnapur ostroma) témája a szipojlázadás, a The Singapore Grip, (1978, A szingapuri szorítás) Szingapúr második világháborús japán megszállását mutatja be. A folyam negyedik, a szerző sajnálatosan korai és tragikus halála miatt torzóban maradt darabja a Hill Station (Erőd a hegyekben) pedig ismét Indiában játszódik, húsz évvel a szipolylázadás után.
Az 1935-ös születésű Farrell maga is ír származású volt, talán ennek a személyes érintettségnek köszönhető a Zavaros idők lüktető elevensége. Egyszerre vagyunk a történeti események kellős közepén, és azoktól távol, egy roskadozó vidéki szálloda kulisszái között, egyszerre látjuk alulnézetből és felülnézetből a történelmet, úgyhogy a regény plasztikus eleganciával kidolgozott részletei felejthetetlenül velünk maradnak, egyszerre értjük meg a helyzet reménytelen borzalmát és abszurd humorát. Mi sem jelzi jobban az 1970-ben megjelent könyv máig eleven aktualitását, mint az a tény, hogy 2010-ben, tehát negyven évvel a megjelenése után Man Booker díjat kapott. Éppen 1970-ben változtak meg ugyanis a díj szabályai, onnan kezdve nem az előző, hanem az aktuális év regényei versenghettek az elismerésért, és egy egész évnyi regénytermés esett el így adminisztrációs okokból a díj lehetőségétől. A brit könnyszakma négy évtizedet várt az „elveszett Booker” odaítélésével, hogy aztán, harmincegy évvel a szerző halála után, Farrell könyvének adják a jutalmat.
Ez a sztori akár Farrell regényébe is beleillene, hiszen Archer őrnagy és az írországi Majestic szálloda történetében bőven akad példa a tehetetlenségre, a halogatásra és a jóvátehetetlen adminisztrációs félreértésre is. A Zavaros idők világában szinte senki sem ért meg senkit, kimondatlan elhallgatások, udvariaskodó értetlenkedések, elnyomott vágyak, és a mindebből fakadó reménytelen tehetetlenség köti gúzsba szinte az összes szereplőt, ebben a határozottan csehovi univerzumban csak az elkerülhetetlen történelmi végzet hömpölyög előre porosan, de elkerülhetetlenül.
Farrell regényét kézenfekvő volna metaforikusan értelmezni, a szebb napokat látott, még pusztulásában is lenyűgöző szálloda könnyen megfeleltethető a gyarmatait lassan elvesztő brit birodalomnak, de a regény szerencsére jóval több egy egyszerű történelmi allegóriánál. A Majestic roppant épülete elevenen lélegző világ, amelyet a lassú enyészet szép fokozatosan egyre szürreálisabb helyszínné változtat, a lakók a legvégsőkig igyekeznek élni illedelmesen unalmas életüket a falak között, de közben a pálmaház elvaduló növényei elkezdik belülről dzsungelszerűen bekebelezni a szállodát, és elszaporodnak a falak között az elvadult macskák, hogy aztán a regény végére az egész a tűz és az enyészet martaléka legyen. Az omladozó szálloda mint helyszínválasztás egyszerre kapcsolja a könyvet az angol udvarházregények és a gótikus regény hagyományához, és természetesen Samuel Beckett utolsó angol nyelven írt regénye, a Watt is óhatatlanul eszünkbe jut, hiszen ott is egy hasonlóan átláthatatlan és elszigetelt ír vidéki épület adta a józan ész megsemmisülésének kereteit. A regény végén is található egy igen nyilvánvaló becketti utalás, a dagályt és persze a halált váró, nyakig a tengerparti fövenybe ásott őrnagy figurája nyilvánvalóan utal Beckett A játszma vége című darabjára. A magyar olvasó számára a legelevenebb párhuzamot azonban minden bizonnyal Déry Tibor G. A. úr X-ben című regénye kínálja. Déry könyve Farrellénél jóval elvontabb negatív utópia, de a kiismerhetetlen szabályok szerint omladozó X, ahol folyton Lehár keringőket játszik a zenekar, miközben mindenki igyekszik a lehető legkifogástalanabb udvariassággal viselni a szenvedést, hangulatában nagyon erősen emlékeztet Farrell könyvére.
Archer őrnagy úgy érkezik meg a szállodába, hogy gyakorlatilag semmit sem tud a helyi viszonyokról, fogalma sincs a történelmi és politikai helyzetről, a protestáns-katolikus, unionista-lojalista ellentét mibenléte egyáltalán nem is érdekli, semmit sem akar, udvarias lábadozásra vágyik csupán, szeretne valahogy túl lenni végre az első világháború lövészárkaiban átélt borzalmakon. Nem tudja, hogy egy gerillaháború közepébe csöppen, épp úgy, ahogy nem tudja azt sem, hogy menyasszonya halálos beteg, így aztán arról sincsen fogalma, hogy rögtön érkezése pillanatában magára ölti egyfelől az elnyomó brit, másfelől a mártír vőlegény szerepét.
Csupán annyit tud Írországról, hogy egy különös hely, ahol minden „olyan ír”, ismeretlen terület, ahol furcsa dolgok történhetnek az emberrel, és elvárásai természetesen rögtön az első pillanatokban teljesülnek, nem kap ágyneműt, döglött birkafejet talál az éjjeliszekrényben, és részt vehet egy groteszk embervadászaton, amikor a házigazdái egy teniszmérkőzést megszakítva ragadnak fegyvert, hogy „sinn feinesek”-re vadásszanak. Az őrület itt még inkább egzotikumszámba megy, „Milyen hihetetlenül ír itt minden (…) egész család tiszta őrült” – gondolja az őrnagy, a hazafias embervadászatot övező szenvedélyes lelkesedés láttára, pár oldallal később viszont önmagának ellentmondva igyekszik nyugtatgatni magát udvarias társalgás közben: „Komolyan, semmi szükség, hogy az ember elbúcsúzzon a józan eszétől, csak mert Írországban van.” Ez a két mondat nagyjából ki is jelöli a regény egyik legfontosabb kérdését: mennyire tartható fenn a normalitás, ha az ember körül szép csendesen megbolondul a világ, és nem válik-e maga is már attól bolonddá, hogy megpróbál a lehetőségekhez képest normálisan viselkedni az egyre őrültebbé váló körülmények között.
Amikor az őrnagy megérti, hogy a menyasszonya halálos beteg, menekülni próbál, de csak Dublinig jut el, ahol aztán végignézi a békenapi felvonulást, és tanúja lesz egy merényletnek. Az esemény hatására igyekszik megérteni, hogy tulajdonképpen mi a történelem, hogy lesz a személyes emberi tragédiákból és történetekből valamifajta nagyobb és személytelenebb egész: „Egy öregembert lelőnek az utcán, és pár nap múlva ez az értelmetlen dolog normális lesz, és elkerülhetetlen. Mintha ez a fajta újságcikk csak borogatás volna a hirtelen fellángoló erőszakra. Pár nap múlva minden méreg elpárolog belőlük. Az 1919-es év véletlenszerű eseményei lesznek, elkerülhetetlenek, semlegesek, a történelem részei. A hídon fekvő öregember, aki a kezében tartotta az óráját, már a történelem része.” Ezek a fejtegetések persze nemcsak a történelemre, hanem magára a történelmi regényre is érvényesek, talán még hatványozottan is.
Angela, az őrnagy írországi tartózkodásának tulajdonképpeni oka, már a könyv első negyedének a végén meghal, az őrnagy tehát mindenféle kötöttség nélkül maga mögött hagyhatná Írországot, de a szálloda világában rá is gyorsan átragad a bénult tehetetlenség. Ez talán az a sajátos ír „paralízis”, amit Joyce emleget Írországgal kapcsolatban, amit Farrell egy kis fricskával a járásra képes, de a kerekesszéket makacsságból, vagy talán gyávaságból elhagyni kénytelen szép fiatal lány, Sarah alakjával szemléltet nagyon is kézzelfoghatóan. Akárhogy is, az őrnagy marad, és hagyja, hogy a szálloda roppant világa magába szippantsa. Talál magának egy elhagyott bárt, ahol csendesen iszogatva kezd belesüllyedni valamiféle sajátos álomvilágba, a folyamat végén aztán az ágyneműkamra meleg fészkében készít magának vackot lepedőkből és párnahuzatokból, hogy az italtól és a verítéktől kábán álmodozhasson tovább reménytelen szerelméről, Sarah-ról, aki természetesen mást szeret.
Az őrnagy története egy kicsit mintha a Joseph Conrad -féle bennszülötté válás szüzsé szatirikus átértelmezése volna, a háborúval kapcsolatban meglehetősen szkeptikus és a vérontásból már-már a hazafiatlanság határig kiábrándult őrnagy a szálloda bugyraiba merülve egyszerre szabadul meg az illem és elegancia gátlásaitól, és válik a megszálló erők tehetetlen és tétova képviselőjévé; a szálloda ezzel párhuzamosan ostromlott végvárrá, reménytelenül védhetetlen gyarmati erődítménnyé vedlik. Hűséges vendégei ugyan a legvégsőkig kitartanak, de a szálloda romlásával párhuzamosan az ő szellemi leépülésük is elkerülhetetlennek látszik. Felejthetetlen jelenet, ahogy az egyik teraszon teázó öreg hölgy asztalát szétzúzza a szálloda nevének a homlokzatról lezuhanó öntöttvas darabja, de ő mindebből csak annyit érzékel, hogy érthetetlen módon eltűnt a nehezen megszerzett teája. Hiába próbálnak hatalmas bált rendezni, ami visszahozná a hajdanvolt idők dicsőségét, a virtuózan megírt, burleszk tragédiába torkolló kavalkád vendégei reggelre úgy tűnnek el a szálloda falai közül, mintha ott se lettek volna, csak az irdatlan mennyiségű frissen felszolgált reggeli bizonyítja, hogy a bál mégsem egészen álom volt csupán. A vég elkerülhetetlen, a birodalmi értékeket rögeszmésen képviselő szállodatulajdonos Edward legvadabb rémálmai is beteljesülnek, a lázadók még Viktória királynő szobrát is megpróbálják felrobbantani.
A regény keretét a történelmi események adják, de mégsem nevezhető a szó hagyományos értelmében vett történelmi regénynek, sokkal inkább szatirikusan abszurd bohózat, félreértések és meg nem értések elhallgatásokkal átszőtt vígjátéka, ahol a viccek ugyan nem mindig működnek, és a poént sem tudjuk feltétlenül felidézni, arra viszont még évek múlva is emlékszünk majd, hogy milyen ízesen mesélték el.