Anyám a berlini fal romjai előtt áll a Potsdamer Plazton, kézen fogja a hatéves fiamat és sír-sír-sír, úgy sír, ahogy még sose láttam sírni, körülöttünk turisták, mi is turisták vagyunk, de most az összes közül egyedül csak az én anyám sír, folynak a könnyei. Örömében sír és haragjában sír és bánatában sír, azért sír, mert nem hitte volna, hogy egyszer ezt megélheti, hogy eljön ez a pillanat, amikor ő itt lesz és fal nem lesz itt, és haragjában sír, azért, hogy egy ilyen ócska betondarab képes volt arra, hogy tönkretegye az életét és a fiatalságát, siratja a múltját és az elveszetett, soha vissza nem kapható szabadságát, a motozásokat és a házkutatásokat, és a meg nem kapott útleveleket, az elkobozott könyveket, és a kihallgatásokat, apámat, magát, minket. Sír, és közben fél kézzel megérinti a falat, mint aki nem hiszi el, mint akinek meg kell fognia, hogy elhihesse, megérinti, elengedi, újra megérinti.
Hogy lehet ezt elmondani, ezt a sírást, hogy érthető legyen, és ne siránkozás legyen, na panaszkodó kesergés legyen, hanem fájdalmas boldogság legyen, olyan, mint amilyen ott volt abban a pillanatban, kétezerhat szeptemberében, amikor anyám először látta a saját szemével a fal nyomait. Anyám rám néz és nem mond semmit, nekem nem is kell mondani semmit, mert én, azt hiszem, mindent értek, mindent értek amit érthetek, ott állunk, már majdnem húsz éve szabadon, szabad, európai polgárok vagyunk, de elég egy betondarab, hogy újra eszünkbe jusson a rabság minden keserűsége és persze a szabadság mindent elsöprő öröme is.
Anyám sír, a fájdalomtól, a keserű emlékektől, attól, hogy elmúltak, attól hogy megúsztuk. Átölelem. Túléltük, és nem éltük túl, valahol még mindig együtt élünk vele, örökre együtt fogunk élni vele, nem fogjuk elfelejteni soha, még málladozó és telegrafitizett vasbetondarabok sem kellenek, tudjuk anélkül is, minden pillanatban.
Sírni kell, mert egyáltalán nem evidens, hogy itt vagyunk, nem szükségszerű, hogy minden úgy történt, ahogy, sírni kell, mert élünk.
Mert szabadok lehetünk, és ez az érzés felfoghatatlan és elmesélhetetlen.
Ezt jelenti nekem Európa, ezt a hirtelen újra és újra rám omló mérhetetlenül súlyos szabadságot, naponta átélem újra, kis dolgokban és nagy dolgokban, átélem attól, hogy kétszínű fogpasztát nyomatok fogkefémre, attól, hogy gondolkodás nélkül, őszintén kimondhatom, amit éppen gondolok, attól, hogy leülök egy kávéházi asztal mellé, és kávét rendelek, és cukorral és kis madlennel hozzák és vizet is hoznak mellé, már saját magam is röhögök ennek az egésznek az abszurditásán, de még mindig képes vagyok hosszan és meghatottan állni egy szupermarket déligyümölcsös pultja előtt, úgy gyűjtöm a szabadság pillanatait, mint ahogy a rabok a félig elszívott csikkeket, soha egyet se hagyok a földön. Állok a könyvtár közepén, és beszívom a könyvek szagát, és tudom, hogy a polcokon minden ott van ami csak ott lehet, én dönthetem el, hogy mit olvasok, senki más nem akar dönteni helyettem, nincs olyan hivatal, amelyik meg akarná mondani, hogy mit gondolhatok, senki se akar rákényszeríteni arra, hogy az egyetlen egy általa üdvösnek tartott ideologia nyelvére fordítsam a valóságot.
A diktatúra emléke olyan, mintha valami különös érzelmi Alzheimer betegség lenne, tudom, hogy szabad vagyok, de mintha mégis mindig elfelejteném, újra és újra rám zuhan ennek az egésznek a fájdalma.
Európa nekem a szabadságot jelenti, anyám könnyeit jelenti, hogy szabadon sírhat, hogy örömében sírhat, hogy csak a saját érzelmeinek van kiszolgáltatva és a történelemnek nem, legfeljebb a történelem emlékének. Európa a boldogságot jelenti, ezt a giccsesen megható, mások számára talán észrevehetetlen, talán unalmas boldogságot, amiben egy kopott külvárosi újságosbódé kínálata is sziporkázva ragyog ki a szürkeségből, mert korlátlanul és cenzúrázatlanul ott van benne az egész világsajtó, azt, amikor a firss újságok mellé hajnali négykor még akár egyetlen citromot is vehetek az éjjel nappali zöldségestől, és hirtelen azt kérhetem tőle, hogy adjon még a citrom mellé egy fügét is, és ő ad, Európa azt jelenti, hogy a kabátom zsebében szorongatom ezt a két gyümölcsöt és megyek át a még sötét hajnali parkon, és nem bírok már tovább várni, nem bírok és nem is akarok, nem megyek el hazáig, ott és azonnal beleharapok mind a kettőbe, mert ott és azonnal érezni akarom a citrom keserű héján túli zamatos savanyúságot, és a füge belsejének melaszos magjaiból előroppanó édességet.
Ez elmondhatatlan. Mégse tudok semmi másról beszélni, ha Európáról akarok beszélni akkor mindig innen kell kezdenem, aki ezt megérti, az Európa értelmét érti meg. Ha Európa megmentéséről akarunk beszélni, akkor valahonnan innen kell kezdenünk, Európa nekem sose lesz földrajzi vagy gazdasági fogalom hanem mindig is a lebontott külső és belső határokat fogja jelenteni, az, hogy mindennek ellenére létrejöhetett a szabadság lehetőségének már-már metafizikai szintű bizonyítéka.
Mert innen nézve Európának ez lehet az egyetlen értelme, ez az újra és újra átélt szabadság, ezért van az egész, hogy minden európai polgár átélhesse ezt, még az se baj, ha nem veszik észre. és az sem baj, ha unják, és az sem, ha a gazdasági mutatókkal vannak elfoglalva, és a recesszióval és a politika rengeteg nyűgével, de közben mégis tudniuk kell, hogy ez az egész nem evidens, a szabadság és a boldogulás lehetősége nem evidens, és mindennek az kell legyen az értelme és a célja, hogy ez mindennek dacára létrejött, akkor valahogy már meg is maradhasson.

Ezt az esszét a Berlini irodalmi Fesztivál felkérésére írtam néhány évvel ezelőtt.