Dragomán György: A pillanat, amitől mindig féltél
Füstre ébredsz, vagyis köhögésre, a saját köhögésedre, mélyen szakad fel a tüdődből, és rögtön tudod, hogy baj van, ez most nem álom és nem éjszakai szorongás, tényleg tele van fullasztó fekete füsttel a hálószoba. Ösztönösen felülsz, és azonnal megtelik vele az orrod és a szád, fordulsz, hogy felköltsd a feleséged, de nincs melletted, persze, a gyerekszobában alszik, a kisfiadnak fáj a füle és lázas, öklendezni és köhögni kezdesz, kilököd magad az ágyból, a tested azt akarja, hogy kirohanj a szobából, le a lépcsőn, ki a házból, el innen, de ez csak egy töredékmásodpercig tart, aztán meghallod az ajtón túlról a ropogást, és tudod, hogy amit hallasz, tűz hangja, zúgva és lobogva szívja magába a levegőt, mert ég a ház, a házatok.
Nincs idő gondolkozni, és mégis gondolkozni kell, a tűzoltókat kell hívni, tudod, hogy nem fognak időben ideérni, addig ki kell jutni a házból, nem neked, te nem számítasz, csak a feleségednek és a kisfiad, itt van, ez az a pillanat, amitől mindig féltél, amire mindig készültél, neked kell megmenteni őket, neked kell mindent megtenned a családodért.
Nincs idő, semmire sincs idő, mozdulni kell, harcolni kell, kiugrasz az ágyból, a füst elszédít, megint köhögnöd kell, eszedbe jut, amit egyszer erről olvastál, a füst felfele száll, lent van a levegő, a földre veted magad, négykézláb mászol, már a komódnál vagy, kirántod a legalsó fiókot, rátámaszkodsz, felnyúlsz a komód tetejére, ott a váza a nárciszcsokorral, leveszed, majdnem kicsúszik a kezedből, kikapod belőle a virágokat, a vizet beöntöd a fiókba, rá a pólókra, a súlyos üvegváza még ott kezedben, meglendíted és teljes erőből az ablaknak hajítod, az üveg betörik, szinte kirobban a keretből, látod, hogy árad rajta kifele a füst, kikapsz a fiókból egy csuromvíz pólót, az arcod elé kötöd, aztán egy másikat is, érzed a virágszárak nedves zöld szagát, harag villan a fejedbe, a tested mért erre a jelentéktelen részletere figyel, nem ez a fontos.
Kirontasz a hálószobából, a gyerekszoba a folyosó végén van, a folyosó csupa tűz, az egyik oldalán lángol a lambéria, a tető is ég, minden zúg és recseg, süt feléd a forróság, összehúzod magad és belerohansz a lángokba, érzed, hogy leég a combodról a szőr, a talpad alatt forró a szőnyeg, előregörnyedsz és összehúzod magad és úgy rohansz, a válladdal lököd be a gyerekszoba lángoló ajtaját, füst van és tűz van, a fejed forró, mintha a hajad is lángolna, az ágy felé veted magad, ott vannak, eléred őket, a feleséged a fiadat öleli, rázod őket nem mozdulnak, üvöltesz, a torkodból gurgulázó ropogás tör fel, mintha benned égne a tűz, a szoba másik oldalán lángol a szekrény és a könyvespolc, beléd villan, hogy biztos a párásító volt zárlatos, biztos amiatt van az egész, megfogod a feleséged karját, kirántod az ágyból. le a földre, rázod, köhögni kezd, letéped magadról a vizes pólót és az arca elé teszed, nem ébred fel, egészen elkábította a füst, ki kell vinned, akkor is ki kell vinned innen, nincs idő.
Letéped a párnáról a huzatot, foggal lyukat hasítasz rajta áthúzod a nyakadon, felkapod a feleséged mellől a fiad, olyan könnyű, olyan végtelenül könnyű, beledugod a huzatba, a fél keze ernyedten kilóg, azt is beledugod, aztán leguggolsz, és ölbe veszed a feleséged, és felállsz, és rohanni kezdesz az ajtó felé, át a füstön, át a tűzön, nem igaz, nem is rohansz, csak mész, lassan vánszorogsz, föléjük görnyedsz, a testeddel véded őket, ég a bőröd, ég mindened, akkor se állsz meg, kint vagy a folyóson, a lépcső, minden gondolatod a lépcső, el kell érni, oda kell érni, eléred, a füst még sűrűbb és sötétebb, elindulsz lefele, érzed a nyakadon a kisfiad súlyát, a karodban a feleséged súlyát, mész lefele, egyre sötétebb van, a füst egyre sűrűbb, tudod, hogy el fogod érni a kijáratot, ki fogsz jutni a házból, ki a kertbe, ki a fűre, csak utána sötétülhet el minden, csak utána égetheti szét a csontjaidat a fekete fájdalom.
Tántorogva viszed őket, érzed, hogy a tűz utánad kap, a gerincedbe markol, olyan, mintha lehántaná a csontjaidról a húst, fájni nem fáj, már nem fáj egyáltalán, a fűre roskadsz, leengeded őket, látod, hogy a felesége megmozdul köhögni kezd, kinyitja a szemét, felé lököd a párnahuzatot a kisfiaddal, megszólalni már nem tudsz, de hallod, hogy a gyermek sírni kezd, élnek, gondolod, élnek, aztán már nincs többé semmi, csak a feketén örvénylő sötét.
Az ELLE Man magazin felkérésére irtam ezt pár évvel ezelőtt.
Irtam még a magazinnak a házasságról, a hűségről, a bátorságról, a férfi-női logika különbségéről, és a veszekdésről, és a válásról is.