Morcsányi Gézának

Apám orosz füzetét tíz évvel a halála után találom meg. Az orvosi táskájában van, a régi sztetoszkópja és a többi réges-rég nem használt műszerei alatt. Úgy emlékszem, hogy van abban a táskában egy régi lázmérő, és tényleg, meg is találom, kopott vörös papírtokban van, a higany vagy három helyen is megtört benn, de lerázom, aztán a bedugom a hónom alá.
Apám orvosi táskájának ánizspálinka, kézfertőtlenítő és szappan szaga van, régi poros szag, szeretem. Az jut eszembe, amikor apám gyerekkoromban meghallgattatta velem a saját szívdobogásom, előveszem az összecsavart sztetoszkópot, a fülemre illesztem, hideg, az érzés ugyanaz, mint gyerekkoromban, a hallgatófejet a köpenyem alá dugom, a szívemre szorítom.
A szívem dobog, hallgatom, ahogy belenézek a táskába észreveszem, hogy oldalt van egy szakadás a posztóbélésben, valami kiáll belőle, megfogom, egy fűzet gerince az, kihúzom a bélés mögül.
Régi szürke füzet, az van ráirva napló.
Egy pillanatig átfut az agyamon, hogy nem fogom kinyitni, nem fogok belenézni, visszarakom inkább szépen a helyére, de nem bírom ki. Kinyitom, belenézek.
Az első oldal tetején egy dátum, számolás nélkül is tudom, hogy apám tizenöt éves lehetett, a dátum át van húzva, alatta sorban orosz cirilbetűs szavak, mellettük a fordítás. Apám fiatalkori kézírását sose láttam, de azért felismerem.
Nem tudok, róla, hogy apám tudott volna oroszul, arról se, hogy tanult volna.
Az egymás alá irt szavakat olvasom, próbálom kitalálni, hogy honnan lehetnek, ötletem sincs,
A hetedik vagy a nyolcadik oldalon a szavak véget érnek, a következő lap tetején egy magyar mondat van felírva, „Nem ér az élet semmit, lombos jegenyefák nélkül.”
Jól ismerem ezt a mondatot, elég elolvasni, máris apám hangján hallom, sokszor mondogatta.
A mondat alatt orosz mondatok, vagyis ugyanaz a mondat több variációban, egyes szavak kihúzva, átírva másokra,
Nyilván le akarta fordítani ezt a mondatot oroszra. Vagy legalábbis megpróbálta.
Lapozok, a szöveg a következő oldalon is folytatódik, újabb variációk, tele velük a lap, a szemközti oldalon aztán már csak egy mondat lehetett, a tisztázat végeredmény, vastagon feketén át van húzva. Ha tudnék oroszul akkor se tudnám elolvasni.
Itt adta fel, gondolom, ahogy becsukom a füzetet, egy régi fénykép esik ki a lapok közül, egy kamasz lány van rajta, ijedten mosolyog, haja vastag fonatban fehér blúzzá bal oldalán, a copf végén nagy fekete masni, egy ciril betűs feliratot takar el.
Felemelem a képet, visszateszem a füzet lapjai közé, a füzetet pedig visszadugom be a táskába, oda ahol megtaláltam.
Kihúzom a hónom alól a lázmérőt, a higanyszál töretlenül áll, harminchét kettőt mutat. Ez még nem láz, ez még csak egy vacak kis hőemelkedés.

Morcsányi Géza húsz év után leköszönt a Magvető igazgatói posztjáról, az egyik búcsú ajándéka egy könyv volt, ami egyetlen példányban készült el. Ezt a szöveget ott közöltem eredetileg, aztán bekerült az “apámtitkai” ciklusba és az Oroszlánkórus része lett. Fájdalmas, rövid, már-már a vers határát súroló szövegek ezek a gyászról, arról, hogy mennyire kevéssé ismerjük is azokat akiket szerettünk. (A tárgyak fiktívek, az elbeszélő nem azonos velem, a gyász valódi.)