A füvön fekszem, arccal a földnek, sírok. Az arcom eltakarom a felkarommal, a mezem felcsúszott a hátamra, összegyűrődött, nem látszik rajta sem a nevem, sem a számom. Ez a kép bejárja majd a világsajtót, én leszek az ismeretlen vesztes játékos, az örök kieső, de ez most nem érdekel, az se érdekel, hogy vesztettünk, az se, hogy kiestünk, az se, hogy igazságosan, az se, hogy igazságtanul, nem érdekel semmi. Nem akarok felállni, nem akarok nyilatkozni, nem akarom megnézni a visszajátszásokat, nem akarom elolvasni az elemzéseket, nem akarom megtudni, hogy micsodán vagy kicsodán múlt, nem a akarom megtudni, hogy hányast kaptam a fifa-értékelőtől, nem akarom tudni, hogy igazából les volt-e vagy nem, hogy kezezés volt-e vagy nem, hogy fault volt-e vagy nem.

Nem akarom megbeszélni, nem akarom megérteni, nem akarom feldolgozni. Azt akarom, hogy hagyjanak békén, itt akarok feküdni a stoplik szaggatta göröngyös földön, a kiszakadt fűcsomók között, hagyjanak engem.

Nem akarok sportszerűen viselkedni, nem akarok gratulálni a győztesnek, nem akarok mezt cserélni a meccs emberével. El akarok tűnni, nem akarok itt lenni egyáltalán, ne legyen alattam fű és föld, ne legyen körülöttem hetvenezer csalódottan vagy boldogan üvöltő szurkoló, csend legyen és sötétség legyen, kuss legyen, legyen a semmi.

Nem akarok oldalra fordulni, nem akarok feltérdelni, nem akarok felülni, nem akarok felnézni a kivetítőre, nem akarom látni rajta ezerszeres nagyításban kimerevítve és lelassítva a saját bánatomat, az ő örömüket aztán meg végképp nem akarom.

Nem akarom hallani, hogy azt mondják, semmi baj, ilyen a sport, majd legközelebb jobbak leszünk, majd legközelebb mi nyerünk. Nekem nem lesz legközelebb, nekem ez volt az utolsó, a búcsúmecs, több nem lesz, vége. És ha lenne, az se érne semmit, annyit tudok, amennyit itt mutattam, ennyi fért belém, a lábfejembe, a bokámba, a vádlimba, a térdembe, a combomba és a tüdőmbe, amikor elmentek mellettem, nem tudtam mit csinálni, amikor lefutottak, akkor se, amikor kötényt adtak és úgy vitték át rajtam a labdát, akkor se, ezeknél még régen, amikor még biztos kezdő voltam, amikor még úgy emlegettek, hogy a nagy reménység, akkor se lettem volna se jobb, se gyorsabb, se technikásabb.
Ma jó napjuk volt, nekünk meg rossz, ezen múlt, lófaszt, nem ezen, ezeknek mindig jobb napjuk van és nekünk mindig rosszabb, ezek egyszerűen jobbak nálunk, nem vagyunk velük egy kategória, hogy is hihettük, pedig elhittük, amíg a himnuszt énekeltem, még én is elhittem, hogy van esélyünk, igenis van, hogy ma lesz a nap, amikor minden menni fog, amikor majd megtörténik a csoda, és épp ez az, hogy ment is, annyira, amennyire mehetett, és ez se volt elég, mindent kiadtunk magunkból és nem volt elég, meghaltunk a pályán és nem volt elég, kevesek voltunk, semmik, a semminél is kevesebbek.

Nem akarom, hogy elkezdjék mondogatni, hogy mit kellett volna és hogy kellett volna, nem akarom azt hallani, hogy szép meccs volt, hogy tisztességes küzdelem, nem, volt egy pillant amikor azt gondoltam, hogy nem érdekel, ha még egyszer elmegy mellettem, akkor megölöm, szétrúgom a bokáját, úgy, hogy szilánkosra törjön, hogy soha többet ne tudja ezt megtenni senkivel, nem érdekel, ha örökre eltiltanak, és nyújtott lábbal direkt bokára mentem, ő meg, mint aki előre tudja ezt is, átugrott rajtam, hogy még ez se menjen, hogy ne maradjon nekem semmi, csak a totális vereség és a szégyen.

Fekszem, sírok, az orrom és a szám tele a föld sós fekete szagával, nem akarok arra gondolni, hogy vesztettünk, nem akarok arra gondolni, hogy vége, de nem tudok másra gondolni, csak erre az egy szóra.

Hagyjanak. Nem akarok felkelni innen.

A litera.hu kért meg egyszer régen, hogy írjak fociról. Ez lett belőle.