Dragomán György: Mappa
A mappát apám halála után fél évvel találom meg.
Teljesen véletlenül.
Késő délután van, a nap éppen rásüt a kedvenc karosszékére. Eszembe jut, ahogy ott szokott ülni, valamelyik régi francia nyelvű könyvével a térdén. Odalépek, végigsimítok a karosszék diófa karfájának görbületén.
Hirtelen leülök. Soha nem ültem még bele apám karosszékébe. Kényelmes.
Hátradőlök, a napba tartom az arcom.
Lehunyom a szemem, lassan elfordítom a fejem, érzem, hogy a nap átmelegíti a bőröm.
Apám borotvaszappanának a szaga jut eszembe, egészen tisztán érzem.
Kinyitom a szemem, kihúzom magam.
A karosszék ülésére helyezett bőrpárna hátracsúszik, valami megnyomja hátul a combomat.
Felállok, látom, hogy félig kicsúszott a bőrpárna alól.
Felemelem a párnát, egy kemény kartonmappa van alatta, az a fajta, amit széles fehér szalagok fognak össze.
Kézbe veszem a mappát, a helyére húzom a párnát, megint leülök.
Mielőtt kioldanám a szalagokra kötött masnikat, megfordítom és megnézem a mappát, a barnásszürke kartonon nincs semmilyen felirat.
Hátradőlök, kioldom a csomókat.
A mappában rajzlapok, tele szénrajzokkal. Házak, kapualjak, utcarészletek, egy ismeretlen város részletei. Egy templom tornya, egy csatornafedő mintája, egy félig lehúzott redőnyű ablak.
A rajzok pontosak.
A templomról felismerem apám szülővárosát, ugyanez a templom szerepel a nagyszüleim esküvői fényképén.
Sosem jártam abban a városban.
Sosem láttam apámat rajzolni.
Újra átpörgetem a rajzokat, a papír enyhén dohos, mintha egyszer régen átnedvesedett volna.
Az egyik lap elcsúszik, fél kézzel próbálok mozdítani a mappán, hogy a helyére kerüljön. A mozdulat túl heves, nagyon beütöm a szék karfájába a könyököm.
Pont ott, ahol az ideg fut a csonton, viszketősen éles fájdalom vág végig a két alkarcsontom között, nekifeszül a tenyeremnek, kilöki a kezemből a mappát.
A mappa felrepül, a szalag mentén két darabra esik, a lapok suhogva szétcsúsznak, aztán beterítik a karosszék körül a padlót.
A karom még mindig fáj, nevetnem kell tőle, olyan nagyon. A másik kezemmel a könyökömre markolok, alatta még mindig ott cikázik a villanyos, forró lüktetés.
Nevetek, a földön fekvő rajzokat nézem, az éles fényben egészen feketék a vonalak, ettől mintha felerősödne a lapokból áradó dohszag.
Beszívom, hátradőlők, apám mozdulatával tartom a napfénybe az arcom.
Ez az “apámtitkai” ciklus egy darabja, az Oroszlánkórus része. Fájdalmas, rövid, már-már a vers határát súroló szövegek ezek a gyászról, arról, hogy mennyire kevéssé ismerjük is azokat akiket szerettünk. (A tárgyak fiktívek, az elbeszélő nem azonos velem, a gyász valódi.)