A padon ül, kicsit kényelmetlen, annyira tele vannak a zsebei, a tartalmuk nyomja a combját és a fenekét. A hidat nézi, vagyis inkább a szürkén áramló vizet a híd alatt. Jégkrémet eszik. Van, amire fel lehet készülni, és van, amire nem, gondolja. A jégkrém kívül csoki ízű, a belsejében sűrű málnavelő, gyerekkora óta nem evett ilyet, nem is tudta, hogy még gyártják. A büfébe telefonálni ment be, a mobilját már nem hordja magánál, annál több esze van, de mégiscsak mondani akart valamit a fiának. A büfében nem volt telefon, úgyhogy a hívásból nem lett semmi, viszont meglátta a jégkrémet. Még a csomagolása is egészen olyan volt, mint gyerekkorában. Az íze is olyan, talán egy kicsit édesebb.

Sokan hitték, hogy felkészülhetnek rá, gondolja. Még akkor is, amikor a padra szíjazva feküdtek, kipeckelt szájjal, még akkor is, amikor a padot az előírásoknak megfelelően úgy fordították, hogy a fejük lejjebb legyen, mint a tüdejük. Még akkor is, amikor az arcukra terített géz rétegein át elkezdett befolyni a víz az orrukba, elkezdte megtölteni a torkukat és a garatjukat.

A jégkrémbe harap, a szája megtelik a sűrű málnaízzel. Szimulált fulladás, gondolja. A géz alól felbukkanó arcokra gondol, ahogy mohón nyelték a levegőt. Arra, ahogy nyögtek, vonítottak, ahogy beszélni akartak.

A jégkrém harmada megvan még, de már előbukkant belőle a pálcika. Ráharap, ez már nem a régi, a kicsit érdes és sós, a végén kissé kiszélesedő fapálcika, ez már új és ismeretlen, túl síkos műanyag. Nem kér több jégkrémet. Ahogy a papírját ráhajtja a pálcikára, egy barna csepp a zakójára hull, letörli, a fekete anyagon akkor is jól látszik a nyoma.

Feláll, elindul a híd felé, a jégkrém maradékát az egyik pad mellett álló szemetesbe dobja. Az ujjai egy kicsit ragadnak. Nem törődik vele, a nadrágja zsebébe nyúl, mélyen belefúrja a tenyerét a kőzúzalékba.

Egyperces. Vagy inkább félperces. Az ÉS-ben jelent meg.