A Trabantból nem tűnt ilyen keménynek a föld. Próbálja belenyomni a kis tábori ásót, alig megy bele, nekifeszül, ide-oda mozgatja a lapját, lefele nyomja, végre kifordul a rög, a föld egészen sötét, majdnem fekete. Másodszorra már könnyebb, oldalról nyomja bele a földbe az ásó lapját. A földön térdel, úgy dolgozik, a bokrok eltakarják, kényelmesebb is így, az ásó nyele nagyon rövid. A lyuk már a könyökén felül ér, leteszi az ásót, beszívja a nedves földszagot. Keserű. Felemeli a lyuk mellől a nejlonzacskót, kiveszi belőle a papírtörlőbe csavart kést, a lyukba akarja dobni, nem dobja a lyukba, lehántja a késről a papírtörlőt, a törlőt dobja a lyukba, aztán a zacskót is. A kést a földre teszi. Nézi. Tisztának látszik, tudja, hogy nem az. Megfogja a hengeres fanyelet, még mindig jó érzés. Beledöfi a lyuk mélyébe, a földbe, át a zacskón, át papírtörlőn. El akarja engedni, nem engedi el, kihúzza, beledöfi újra, megint el akarja engedni, megint nem engedi el, megint kihúzza, megint a földbe döfi. Aztán elengedi. Otthagyja a lyukban. Felnéz. Liheg. A bokrok eltakarják előle a Trabantot. Körülnéz. A bokrokon túl az út üres, a mező üres. Az út felfut egy dombra, fent a domb tetején egy kopasz tölgyfa. Arról jött. Nézi. Két kézzel elkezdi visszatömni a lyukba a földet. Már nem liheg.

Egyperces, vagy inkább félperces. Az ÉS-ben jelent meg.