Ferenczi megint zuhanásról álmodott, arról, hogy szürke felhők között zuhan, pörögve, bukdácsolva, hiába kapálózik, hiába próbál megkapaszkodni vagy ráfeküdni a levegőre, csak zuhan tovább megállíthatatlanul, segítségért kiált, de a zuhanás szele a hangjába kap, kitépi a szájából, cafatokra szaggatja, úgy, hogy még ő maga sem hallhatja meg a saját üvöltését, csak a levegő süvít körülötte, ahogy egyre hullik és hullik bele az ürességbe, bele a semmibe.
Ebből az álomból sosem tudott csak úgy egyszerűen felébredni, mindig ott érezte a mellkasában és a gyomrában a földbecsapódás döndülésének visszhangjait, a testét elöntötte a szétzúzott belső szervekből áradó zselés fájdalom. Ébredés után mindig szédülten bámulta a sötétséget, próbált erőt gyűjteni az első mozdulathoz, még amikor Anya szólongatta, még olyankor is hosszú másodpercekig eltartott, amíg fel tudott ülni és meg tudott szólalni, amíg ki tudta mondani, hogy Semmi baj, Anya, itt vagyok, jövök már, hozom a teát.
Az álom pont olyan fájdalmasan lökte ki magából, ahogy mindig, de amikor kinyitotta a szemét, nem a kisszoba fullasztó sötétségét látta, hanem felhőket és szikrázó kék eget, a fény éles volt és annyira tiszta, hogy ha nem érzi olyan élesen a bordái között pattogni a zuhanás fájdalmát, talán még azt is gondolhatta volna, hogy álmodja az egészet, csak valahogy repülésbe váltott a zuhanás.
Több lélegzetvételnyi idő kellett ahhoz, hogy kitisztuljon a tudata, a fejében még mindig kábult fáradtság kavargott, lassan fogta fel, hogy nem álmodik, valóban repül, egy repülőn ül, ablak mellett, és amit lát, az tényleg a valóság, igazából a felhők fölött van, igazán látja a felhőkön ragyogó napot.

Az ablaknak támasztott homlokkal aludt el, nem sokkal a felszállás után. Ahogy a gép kerekei egy nagy zökkenéssel elhagyták a kifutót, egyszerre rázuhant az elmúlt év minden fáradtsága, a homlokát az ablaknak nyomva nézte a várost, tisztán látszott egész Budapest, a lakótelepek, a liget, a belváros, még a saját bérházukat is látni vélte, aztán a Dunát a hidakkal, a másik oldalon a várat, aztán a kórházat, a köztemetőt, középen a ravatalozót, és a gesztenyefasorokat az új parcelláig, és az új parcellát is, és az egyetlen friss sírt is, ott a legutolsó sorban, és a sírra halmozott koszorúkat is, és a koszorúk szalagjait is, és a szalagokon a feliratokat is, a fekete anyagra nyomott arany betűket, és a betűk szélén a fehér kontúrvonalakat. A gép emelkedni kezdett, felhőfoszlányok tépték puha darabokra a látványt, hogy aztán mindent elnyeljen a felhő szürke belseje. A szürkeség volt az utolsó, amire emlékezett, ahogy kavarogva a szemhéjai mögé tódult, megtöltötte és elfoglalta a tudatát.

A gép félig sem volt tele, Ferenczi hátradőlt, aztán hátradöntötte az ülését is, a halántékát masszírozta. A fekete öltönye szorította, kibújt a zakóból, a maga melletti szabad ülésre tette. A nadrág is szoros volt, a csípőjébe vágott, odanyúlt, kigombolta a legfelső gombot.
Mögötte egy férfi és egy nő kezdett beszélgetni egymással, spanyolul vitatkoztak, Ferenczi oldalra fordította a fejét, hogy jobban hallja őket, egy-egy szót értett csak, pörgően és dallamosan beszéltek, Ferenczi az sz-eiket figyelte, a nyelv szinte hadaróan gyors ritmusát.
Anya spanyolja nem ilyen volt, sokkal akadozóbb és töredezettebb, magyaros hangsúlyokkal, Ferenczi nem is mindig értette, hogy miről beszél. Anya az utolsó hónapokban kezdett megint spanyolul beszélni, még gyerekkorában tanulta meg, egy öreg nagybácsi miatt, aki a háború után valahogy Madridba keveredett, aztán nagynéha küldött csomagot. Aztán miután nyolcvanhétben átszöktek Erdélyből Magyarországra, azóta Anya szinte alig használta a nyelvet, de az utolsó időkben, amikor már nem tudta mindig pontosan, hogy hol van, hetekig csak a régi meghiúsult nászutat emlegette, az azóta eltűnt nagybácsi meghívó levelét, a lefoglalt szállodát a Puerta del Sol-on, a megígért és meg nem kapott útlevelet, haragtól remegve mondogatta, hogy ha azok a kurva kommunisták akkor megadták volna az útlevelet, minden másképp alakul, nem a Fogarasi havasokba mentek volna nászútra, Apa nem zuhant volna bele a szakadékba, nem halt volna szörnyet, ő meg nem maradt volna egyedül a meg se született kisfiával, nem kelletett volna, hogy egyedül nevelje fel, annyi sok lemondással és áldozattal.
Ferenczi egy-két elkapott szót megforgatott a szájában, suttogva, hangtalanul kimondta őket, puhán lefújta az sz-t a nyelve hegyéről, rászon, suttogta, rászon, és ettől egyszerre minden nagyon valóságos lett, tudta, hogy tényleg a gépen ül, tényleg elutazik, tényleg Madridba repül, minden nélkül, ruhák nélkül, csomagok nélkül, úgy utazik, ahogy mindig is szeretett volna, utolsó pillanatban vett repülőjegyet, nem törődött az árával, ahogy eszébe jutott az összeg, újra elfogta a hirtelen döntés arcpirító, izzasztó izgalma, tudta, hogy ha most megtehetné, akkor visszafordulna, és azt is tudta, hogy nincs már visszaút, a gép viszi, megállíthatatlanul.
Érezte, hogy csupa veríték a homloka, sűrű cseppekben gyöngyözött elő a haja alól, végigfolyt a homlokán. A zsebébe nyúlt, gyűrött papírzsebkendőt vett elő, leitatta a homlokát, az orra megtelt a zsebkendő kámforos- mentolos szagával. Anya szobájának a szaga volt, a betegség, a sötétség és a felejtés szaga.

Ferenczi galacsinná gyűrte a zsebkendőt, visszadugta a zakója zsebébe, eszébe jutott az a pillanat ott, a taxiban, amikor eldöntötte, hogy elutazik. Kijött a temető kapuján, beült az első taxiba, kimondta a címet, az utcától és a házszámtól egyszerre biztosan és véglegesen tudta, hogy a lakás most egészen üres, a lehúzott redőnyök mögött sötét van, csend van és kámforszag van, ez a tudás súlyosabb és végérvényesebb volt a koporsóra zuhanó rögök döngésénél és a sírásók hatékonyan gépies lapátemelésénél, Ferenczi a taxióra lassan pörögni kezdő számainak vörösét nézte, az utolsó számjegy hetesről nyolcasra váltott, nyolcasról kilencesre, kilencesről nullára. Ferenczi abban a pillanatban tudta, hogy mi fog történni, ha megérkeznek, kifizeti a taxit, átmegy a kapualjon, felmegy a lépcsőn, kinyitja és bezárja maga mögött a bejárati ajtót, lerúgja a cipőjét, kimegy a konyhába, kiveszi a hűtőszekrényből a fecskendőt és az inzulinampullákat, aztán nem húzza fel a redőnyöket, csak átmegy a sötét nappalin, a padló ugyanúgy nyikorog majd, ahogy mindig is nyikorgott, a kopott perzsából ugyanúgy felszáll a léptei nyomán a por, a feje fölött is ugyanolyan tompa csöndüléssel ütődnek egymásnak az ólomkristály csillár opálosra koszolódott fityegői, minden olyan lesz, mint máskor, de ő tudni fogja, hogy nem olyan, egyáltalán nem olyan, bemegy egyenesen Anya szobájába, megáll az ágya mellett, megrázza a takarót, aztán úgy, ahogy van, ruhástól, befekszik a vetetlen ágyba, a betegségszagú lepedő és a vizeletszagú takaró közé, a hasába szúrja a tűt, magába nyomja a fecskendő tartalmát, a fal fele fordul, becsukja a szemét, elalszik örökre. Mozdulatlanul ült ott a taxiban, a vörösen világító nullát nézte, nagyon sokáig nem váltott egyesre, nagyon nagyon sokáig nem mozdult, körülötte sűrű és fülzúgató volt a csend, aztán valami pendült egyet, mint amikor egy gitárhúrt elengednek, mélyen és hosszan zengett, és benne volt még az eljátszott dallam emléke, és Ferenczi hirtelen megértette, hogy ez a pillanat az övé, igenis az övé, ez a pillanat lehet az, amikor a nulla után nem az egyes jön, és az egyes után nem a kettes, ha meg tud mozdulni, ha meg tud szólalni, akkor talán mégsem úgy lesz, talán mégse gyűri maga alá a fájdalom és a halál, csak meg kell mozdulnia, csak meg kell szólalnia, a dallamra gondolt, arra, ahogy felzúg és felemelkedik, tudta, hogy az óra váltani fog, most már azonnal váltani fog, és tudta, hogy nem várja meg. Előredőlt, megérintette a taxis vállát, és kimondta, hogy meggondolta magát, vigye inkább a repülőtérre.

Megint kinézett a gép ablakán, már nem felhők fölött repültek, az ég tiszta volt, minden tisztán látszott. Ferenczi soha még ilyen tájat nem látott. Minden barna volt és fehér és fekete, úgy nyúlt el a gép alatt a föld, mind egy teknőctarka macska bundája. Ferenczi szerette volna tudni, hogy merre lehetnek, és mit lát, és akkor, mintha csak a kívánsága teljesült volna, cirregve lenyíltak a mennyezetbe rejtett képernyők, megjelent rajtuk Európa térképe, a gép fehér sziluettje mutatta, hogy már az Ibériai félszigeten járnak, és mindjárt elérik a célt.

A térképet nézte, a határokra gondolt, arra, hogy hány határ fölött repültek át, közben el is szégyellte magát, hogy megint erre gondol, olyan, mint Anya, a múltban él, azért, mert kiskorában nem utazhatott, még nem kellene örökké erre gondolnia, túl kellene már lennie ezen az érzésen, igen, nem utazhattak, mert nem kaphattak útlevelet, igen, egy diktatúrában nőtt fel, igen, úgy nézegette az atlaszokat, mint ahogy mások mesét olvasnak, de ennek már vége, már régen vége, húszéves kora óta van saját útlevele, oda megy, ahová akar és amikor akar, szabad ember, nem kellene folyton a börtönre emlékeznie, mégis a határok jutottak eszébe, a szögesdrótkerítések kátránnyal bevont fekete tüskéi, az aknazárak csíkosra gereblyézett homokja, az őrtornyok, és a senkiföldjén burjánzó csalán. Európa térképét nézte a képernyőn, és közben szégyellte magát, mert megint a történelemre gondolt, a térképen csak a repülő útvonala húzott fehér csíkot, de ő látta a régi és új határokat, és a frontokat is, mintha egy vaktérképen kéne bejelölnie, hogy hol voltak a tömegsírok és a legnagyobb ütközetek, nem lehet ilyen tragikusan gondolkozni, nem szabad, megint lenézett a cirmostarka tájra, azért sem gondol a polgárháborúra, azért sem gondol semmi másra, csak a repülésre, arra, hogy eljött, hogy volt ereje eljönni, hogy várja egy ismeretlen város, ahol nem ismer senkit, nem köti semmi, azt tehet, amit akar.

A gép süllyedni kezdett, Ferenczi gyomrában egy villanásnyi időre megint ott volt a zuhanás, és vele visszatért belé az aggódó nyugtalanság szomorúsága. Egy utazási iroda reklámja jutott eszébe, valami magazinban látta, valamelyik kórházi váróteremben üldögélve, arról szólt, hogy repüléskor az ember a felhők fölött hagyja minden gondját, minden keserűségét, minden bánatát, kifújta a levegőt, arra gondolt, hogy hátha úgy lesz, hátha tényleg megtörténik.

Ahogy feljött az aluljáróból, szinte fellökte a forróság és a zaj, a tér zsongása homlokon vágta, beleszédült, forognia kellett a forduló tér után. Örvénylő tömeg fogta körül, mintha mindenki rohant volna valamerre, férfiak és nők és gyerekek és öregek és fiatalok, valaki görkorcsolyán suhant el mellette, hátrafelé hajtotta magát, aztán tett egy kört egy kis zsámolyon álló skót dudás körül, Ferenczi egy villanásnyi ideig látta csak a dudát fújó férfi csupa szeplő arcát, aztán már tovább is pördítette a tér, vízcsobogást hallott és gyereksírást, egy szökőkút szélén egy kisfiú állt, bele akarta vetni magát a vízbe, a szülei hátulról húzták visszafelé, ketten a két karját fogták, a kisfiú arca vörösen csillogott a haragtól, Ferenczi tekintetét arrébb taszította a sírás hangja, a tér közepén álló lovasszoborra, aztán a szobor körül szoborként pózoló arany és ezüst festékkel befújt akrobatákra, aztán a pantomimművészekre, a pantomimművészeket körbeálló, a mutatvány végén éppen tapsolni kezdő turistacsoportra, a taps csattogása megint vízcsobogással vegyült, a tér másik oldalán egy másik szökőkút állt, olyan volt, mintha az előző tükörképe lenne, épp csak a síró kisfiú hiányzott, helyette egy rezesbanda zenélt, a szökőkút peremén állva fújták, a trombitáik magukba szívták és szétárasztották a nap ragyogását, Ferenczi hunyorogva, félig vakon fordult tovább, sorsjegyárusokat látott, a hangjukat elnyomta egy megafonnal kiabáló magányos tüntető hangja, egy kézzel írt transzparenst tartott a magasba, a vörös betűk lángolva összefolytak a fénytől, a tömeg megnyílt és összezárult körülötte, a tüntető mintha egyetlenegy szót üvöltött volna folyamosan edukaszion-edukaszion-edukaszion, aztán a tüntető arcát és megafonját léggömbök takarták el, újfajta léggömbök voltak, fémesen csillogó fóliára festett cápákkal és rajzfilmegerekkel, és kacsákkal és mókusokkal, fagylaltot nyaló kutyákkal és bikafejekkel, a tüntető kiáltásainak ütemeire lengtek, aztán az egyik elvált a többitől, egy sugárzó napot ábrázoló léggömb volt, ezüstös kék fóliára festették, a nap mosolygott, de kacskaringós narancs és vörös színű sugarai úgy fonódtak egymásba, mint egy polip csápjai, Ferenczi szeme követte léggömb vastag piros madzagját, le egészen a léggömbárus fehér kesztyűjéig, hatalmas fehér kesztyű volt, aránytalanul nagy, a léggömbárus rajzfilmegérnek volt öltözve, hatalmas mosolygós rajzfilmegér fejjel és rózsaszín ruhában, és éppen átadta az előbb még szökőkútba mászni próbáló kisfiúnak a napot ábrázoló léggömböt, a kisfiú hátralépett, aztán elbotlott a saját papucsában és fenékre ült, a léggömb madzagja kicsúszott az ujjai közül, a nap emelkedni kezdett, a kisfiú apja utánakapott, el is érte, de megfogni már nem tudta, csak lökött egyet rajta, a léggömb pörögni kezdett, zsinórjával spirált írt a levegőbe, úgy szállt egyre feljebb, a kisfiú ezen váratlanul hangosan nevetni kezdett, Ferenczi a léggömböt nézte, már nem szédült, érezte, hogy majdnem mosolyra húzódik a szája.

Megint körbefordult, a zsongás már nem szédítette annyira, a szállodát kereste, éppen a háta mögött volt, pont olyan volt, mint a régi képeslapon, amit Anya párnája alatt talált. Ferenczi Anya csontos tenyerének érintésére gondolt, elindult a szálloda felé.

A szoba a szálloda negyedik emeletén volt és a térre nézett. Az első dolga volt, hogy kinyitotta a franciaablakot és a spalettákat, kilépett az erkélyre. Tökéletesen belátta az egész nagy, legyező alakú teret, fentről a kavargó mozgás nem volt annyira szédítő, Ferenczi a metró fémbálnát formázó kijáratát nézte, a szökőkutat, a lovasszobrot, a másik szökőkutat, a metróból és az aluljáróból kibukkanó embereket, szemben a nagy épületet az óratoronnyal és az aranyvörös lobogókkal, az épület előtt parkoló rendőrfurgonokat, megint az embereket, ahogy sétálnak vagy sietnek, álldogálnak, várnak, bámészkodnak, beszélgetnek, a tér vibrált és lüktetett, a zenék és a beszédfoszlányok összefolytak, egyetlen zúgó, ütemesen halkuló és hangosodó dallammá álltak össze.
Ferenczi nem tudott megmozdulni, a dallam foglyul ejtette, hallgatnia kellett, néznie kellett a teret, a dallam egyszerre volt tánczene és gyászzene és örömzene, hirtelen egészen könnyűnek érezte magát, egy trombita hangja kiszakadt a zenéből, a temetés jutott eszébe, az, hogy Anya helyett áll itt az erkélyen, Anya helyett nézi a teret, nem, nem helyette, hanem vele, igen, Anya is itt van vele, látja, amit ő lát, hallja, amit ő hall, és nem öreg, és nem beteg, hanem fiatal, éppen férjhez ment, még nem tudja, hogy terhes, még nem tudja, hogy a férje szörnyethal a nászútjuk második napján és soha többet nem fogja zongorán kísérni, nem tudja, hogy az énekesnői pályafutása még azelőtt véget ér, hogy elkezdődhetett volna, még nem tudja, hogy egyedül kell majd felnevelnie a fiát, hogy takarításból kell majd fenntartania magukat, még nem tudja hogy a fián kívül soha nem lesz senkije, még nem tudja, hogy az egész életét keserű haraggal a szívében fogja leélni, úgy, hogy mindig azon gondolkozik, hogy ki a hibás és mi lett volna, ha minden másként történik. Ferenczi a teret nézte, érezte, hogy nincs egyedül, nemcsak Anya van itt vele, hanem Apa is, az apja, akit soha meg sem ismerhetett, mert a legénybúcsúján berúgott, és úgynevezett irredenta dalokat zongorázott mindenki füle hallatára, és ezek után természetesen szó sem lehetett arról, hogy megkapja a turista útlevelet, szó sem lehetett arról, hogy Spanyolországba utazzon, még örülhetett, hogy nem került nagyobb bajba.
Ferenczi elengedte az erkély korlátját, ahogy maga mellé engedte a tenyerét, érezte benne Anya meleg kézfogását, nem a mostanit, hanem azt a régit, amit gyerekkorában érzett, egy pillanatra elképzelte, hogy a saját keze nem a sajátja, hanem az apjáé, ő nincs is itt, hanem csak a szülei állnak itt, kint az erkélyen, a Puerta del Sol fölött, Spanyolország kellős közepén, itt vannak, megtették a kétnapos vonatutat, végigutazták Európát, és most a fáradtságtól káprázó szemmel nézik a teret, a szívük kalapálva dobog a hirtelen boldogságtól.
Hallotta is a szívdobogást, kattogva kopogott, tadam-tadam, élesen és tisztán hallotta, tisztán és visszhangozóan, a hang ott dobogott a tér lüktető zenéjébe fonódva, Ferenczi előrelépett, újra megfogta a korlátot, nem képzelte a dobogást, tényleg ott volt, az egyik szökőkút felől jött, nem is dobogás volt, hanem kattogó kopogás, cipők kopogtak a tér kövén, valaki egy helyben állva táncolt, egy asszony volt az, egy öregasszony, fodros fekete szoknyában, ott állt és ugrálva táncolt, olyan erővel, hogy szinte szikrát hánytak a cipősarkai alatt a tér kövei, az öregasszony mögött egy fehérhajú bácsi ült egy műanyag kisszéken, harmonikán játszott valami széttartó vad dallamot, lehunyta a szemét, és nagyon hangosan, szinte üvöltve énekelt hozzá, a hangja reszelős volt és rekedt, mélyről jött, nem a torkából, nem a tüdejéből, hanem a gyomrából és a gerincéből, és az öregasszony is vele énekelt, ugyanolyan vadul, az ő hangja is egészen mély volt, a hangjuk összefolyt, egymásba fonódott, egyetlen hosszan kitartott, mély jajveszékelő kiáltássá állt össze, Ferenczi látta, hogy a ruhájuk rongyos és piszkos, a bácsi kinyújtott lábáról mindjárt lehull a szakadt strandpapucs, a kinyúlt zöld pulóvere alól gombolatlanul lóg ki az inge, de azt is tudta, hogy mindez nem számít, csak az számít, hogy most ott vannak a téren, az arcukat átmelegíti a délutáni nap, együtt vannak, és énekelnek, és élnek, és ahogy erre gondolt, a dallam megváltozott, pattogósabb lett, áradóbb és vidámabb, úgy sugárzott elő a tér közepéből, mintha az egyetlen szilárd pont lenne az egész nagy forgatagban, Ferenczi érezte, hogy megmozdul a lába, érezte, hogy beleköltözik a talpába ez az ismeretlen ritmus, a korlátot fogta, előrehajolt, és közben táncolt, az öregeket nézte, hogy átadják magukat a zenének és a táncnak, nem törődnek senkivel és semmivel, és akkor azt gondolta, hogy ezek a szülei is lehetnének, ha akkor eljutnak ide, talán itt maradnak, talán nem mennek vissza, itt maradnak és együtt öregszenek meg, ő is itt születik és itt nő fel, itt, ebben az idegen városban, ez alatt az idegen ég alatt.
Ferenczi az öregasszony arcát nézte, öreg, darabosra keményedett arc volt, de a dallam meglágyította, ahogy énekelt, harag és szerelem és gyűlölet és öröm hullámzott át az arcán, vadul ugrálva táncolt, a bácsi is együtt mozgott a zenével, a harmonikába kapaszkodva ide-oda dőlt a elszürkült műanyag széken a dallam ritmusára. Ferenczi egy szót sem értett a szövegből, talán nem is volt szöveg, csak egy mélyről áradó torokhangú üvöltés volt az egész dal, de Ferenczi akkor is tudta, hogy arról énekelnek, hogy elmúlik, minden elmúlik, az öröm is és a bánat is elmúlik, hogy egyszer majd eljön a nap, amikor mind begyógyulnak a sebek, és megszűnik az összes fájdalom. Tudta, hogy ha abbahagyják, akkor megint csak szegény emberek lesznek, két öreg, akik valahogy mindennek ellenére egymás mellett maradtak, talán megint veszekedni fognak, talán megint egymást okolják azért, ami velük történt, az egész elrontott életükért, de amíg énekelnek, addig ez mind nem számít, addig semmi se számít.
Ferenczi akkor lehunyta a szemét, érezte, hogy a dallam ritmusára dobog a szíve, érezte, hogy kinyílik a szája, hogy a torkából hangtalan ének tör elő, ének, ami akár sírás is lehetne, a visszafojtott, elnyomott sírás, amit ott hordoz magával a temetés óta, a sírás, amit elhozott magával, keresztül egész Európán. Nem próbálta visszafojtani, hagyta, hogy összekeveredjen a néni és a bácsi énekével, állt a Puerta del Sol fölött, fél kézzel a vaskorlátba kapaszkodott, a másik kezében érezte Anya kézfogását, azt ahogy a csonttá soványodott ujjak utoljára megszorítják és elengedik a kezét, Anya elment, ő pedig itt maradt, megfogta a másik kezével is a korlátot, megszorította, erősen-erősen, és közben arra gondolt, hogy mindennek úgy kellett történnie, ahogy történt, minden úgy van jól, ahogy van, mégis jó itt állni az erkélyen a tér fölött, mégis jó élni.

Csukott szemmel állt, a szemhéja mögött egyszerre narancsszínű fény villant, olyan volt, mintha a nap ragyogott volna fel, mintha egyenesen az arcára sütött volna, kinyitotta a szemét, nem a nap volt, hanem a szálloda homlokzatát bevilágító reflektorok gyúltak ki, az egyik éppen ott volt, az erkély mellett, egyenesen az arcába világított.
A tér megváltozott, az öreg énekesek már nem voltak ott, a szökőkutak túlsó oldalán kéken villogó rendőrfurgonok és rendőrautók álltak, a tömeg is másképp mozgott, nyugtalanabbul, minthogyha várnának valamit.
Valahonnan messziről tompa dobütések puffanó zaja hallatszott, a zaj egyre hangosabb és hangosabb lett, Ferenczi látta, hogy rendőrök állnak a furgonok előtt felállított kordon mögött, a magányos megafonos, akit már korábban is látott, még mindig ott volt, most a metrókijárat előtt kiabálta ugyanazokat a jelszavakat, de már voltak, akik vele kiabáltak, közben a dobolás is egyre hangosabb lett, lassan begördült a térre egy teherautó, a platóján hatalmas hangfalakból bömböltek a jelszavak, közben a mellékutcákból áradni kezdett a tömeg, főleg fiatalok voltak, zászlókkal és transzparensekkel.
Ferenczi nézte, hogy megtöltik a teret, egy újabb csoport érkezett, a fejük fölött vörös, sarló-kalapácsos zászlók lengtek, és mellettük a piros-sárga-kék román zászló, Ferenczi érezte, hogy összeszorul a gyomra, mintha valamilyen pavlovi reflex hozná fel, úgy pattantak elő az agyából a diktátort, a pártot, a hazát és a békét éltető régi jelszavak, hallotta hozzájuk Anya hangját, ahogy a kommunistákat szidja, egy pillanatig azt gondolta, hogy álmodja az egészet, mert annyira valószínűtlen, hogy nem lehet igaz, valahogy visszarepült az időben, és ezerkilencáznyolcvanhét van megint, és kiterelték őt is a többi érettségizővel együtt, várják a főtitkár elvtárs látogatását, a főtitkár elvtárs késik, egy rendezőnő áll helyette a tribünön, azt akarja, hogy próbálják el a tapsot, próbálják el az ünneplést, felemeli a kezét, mintha vezényelne, és int, és Ferenczi körül mindenki tapsolni és üvölteni kezd, ritmusosan skandálják azt, amit skandálni kell, Ferenczi tudja, hogy megfogadta magában, hogy nem fog tapsolni, megfogadta, hogy nem fog kiabálni, mozdulatlanul és hangtanul akar állni, el akar tűnni a tömegben, de a többiek körülötte megmozdulnak, meglökik, előretolják, felbomlanak a rendezett sorok, és ő már legelöl áll, látja a rendezőket és a rendőröket, és mindenki üvölt és tapsol körülötte, tapsolják az üres pódiumot, a diktátor pódium mellé támasztott százsoros életnagyságú képét, amit majd felemelnek, ha megérkezik, Ferenczi érzi, hogy a rendőrök őt nézik, neki is tapsolni kell, nem teheti meg, hogy nem tapsol, a két tenyere egymásnak csapódik, érzi a testében a szégyent, de tapsol ő is a többiekkel, nem tudja megállítani a tenyereit, nem tudja nem egymáshoz csapni őket, forr benne a szégyen és a gyűlölet, mindenki kiált körülötte, neki kis kiáltania kell, nem hallgathat, bármit kiálthatna, káromkodhatna, szidhatná a diktátort, kicsavarhatná a szavakat, béke helyett az kiabálhatná hogy hagyma, pácse helyett csápö, senki se hallaná meg, és azt is kiálltja de mégsem, csak szeretné azt kiáltani, de valójában azt kiáltja ő is, amit a többiek, azt, amit várnak tőle, a diktátor képét nézi, még nem tudja, hogy egyszer majd sárgán és viaszosan látja majd a földön feküdni ugyanazt az arcot, vérmocskosan és holtan látja majd, és akkor is ugyanazt a gyűlöletet fogja érezni, nem lesz benne se szánalom, se megbocsátás, se megkönnyebbülés, csak engesztelhetetlen vad gyűlölet.
Ferenczi elengedte a korlátot, megrázta magát, a vörös zászlók valóban ott voltak a téren, de mellettük nem piros-sárga-kék zászlók lengtek, hanem piros-sárga-lila zászlók, a csíkok nem függőlegesek voltak, hanem vízszintesek, Ferenczi tudta, hogy amit lát, az a régi köztársasági zászló, csak a megkopott lila akár kéknek is tűnhet ebben a koraesti lámpafényben.
A tömeget nézte, egészen megtöltötték a teret, a jelszavakból és a beszédekből megértette, hogy ingyenes oktatást akarnak, ingyenes egészségügyet, esélyegyenlőséget és munkát, a privatizáció leállítását, egy pár egyetemista éppen egy sárga transzparenst bontott ki, a fiatalok nem félnek, ez volt ráírva feketével, Ferenczit egy pillanatra elfogta az irigység, próbálta elképzelni, hogy milyen lehet úgy felnőni, hogy nem kell félni, aztán azt gondolta, hogyha nem félnének, akkor nem írnák ki, akkor eszükbe se jutna a félelem.
Egy szakállas fiú állt a teherautó platóján, gyújtó beszédet mondott, a jövőről és a harcról beszélt, Ferenczi csak annyit értett belőle, hogy azt kiáltja, nem fogjuk hagyni, nem engedjük, hogy megtörténjen. Nézte, és próbálta elképzelni, hogy milyen lehet a tömegben állni, úgy ott lenni, hogy az ember valóban önként ment oda, úgy ott lenni, hogy hisz abban, hogy számít, hogy ott van, hisz abban, hogy tényleg beleszólhat a jövőbe, hisz abban, hogy beleszólhat bármibe.
Akkor ezerkilencszáznyolcvanhétben hiába várták a diktátort, nem jött meg délután sem, és nem jött meg este sem, kilenckor aztán végre hazaengedték őket. Miután hazaért, Ferenczi egyenesen a fürdőszobába ment, sokáig mosta az arcát, aztán sokáig nézte a tükörben, látni akarta, hogy változott-e rajta valami. Nem látott különbséget, de este, amikor Anya hazajött, megmondta neki, hogy eldöntötte, elmegy az országból, átszökik a zöldhatáron. Ha Anya akarja, vele jöhet, ha nem, ő menni fog akkor is.
Két hét múlva indultak neki az útnak. Hajnalban érkeztek a határsávba, Ferenczi csak körülbelül tudta, hogy merre kell menniük, sokáig másztak a sárban, aztán a deres füvön, aztán megint a sárban, aztán egy búzamezőhöz értek, a búzamezőn túl egy országút látszott, egy zöld helységnévtáblával, a tábla feliratából tudták, hogy átértek, megölelték egymást, Anya reszketett, álltak ott a mező közepén, aztán visszafordultak, hogy még egyszer visszanézzenek, és akkor a hátuk mögött vörösen és vakítóan felkelt a nap, olyan erős volt a fénye, hogy hunyorogtak és könnyeztek tőle, és le kellett hunyniuk a szemüket, és Ferenczi nem azt érezte, hogy megszabadult, hanem azt, hogy valamit örökre elvesztett, és tudta, hogy Anya is ugyanazt érzi.
Ferenczi hallotta, hogy a téren felerősödik taps, előrelépett, belenézett a reflektorba, a fény vörösen és zölden és lilán égette a szemét, felvijjogott és elhallgatott egy sziréna, a tömeg fujjolva fütyült, Ferenczi két kézzel fogta a kovácsoltvas korlátot, fájdalmas erővel szorította a vasat, a két öreg zenészre gondolt, a dallamot, amit játszottak, nem tudta felidézni, mégis ott lüktetett benne, behunyta a szemét, a napfényre gondolt, és arra, amit az öregek énekeltek.

Egy novela Madaridról és a honvágyról. Ebben az írásban is nagyon fontos a zene. Az írás az Allianz Kulturstiftung, Hotel Európa című projekjének része volt.