Arra ébredek, hogy valaki rázza a vállamat, azt mondja közben többször egymás után, hogy boldog újévet Sárikám, fel kell most már szépen kelni, fel kell kelni és fel kell öltözni, sietni kell, mert nincs már sok idő hátra.
Zúg a fejem és szédülök is, nem is tudom, hogy hol vagyok, aztán eszembe jut, hogy Ilonka néninél, anyáék ide hozták, hozzá, hogy nála szilvesztereztek, hogy ne legyek láb alatt a nagy buliban, amit otthon tartottak. Ilonka néni költöget, ő mondja, hogy boldog újévet, ő dug egy csuport az orrom alá, igyam meg szépen, ő mondja azt közben, hogy káposztalé, ez majd helyretesz, úgy látszik megártott a tojáslikőr, amit szegény Virdzsil bácsi emlékére ittunk, nem kellett volna hagyja, hogy megigyam az ötödik pohárkával is, de olyan jóízűen ittam, nem volt szíve nemet mondani.
Felülök, forog velem a szoba, megfogom a csuprot, a káposztalé hideg és úgy pezseg mint a borvíz, először el akarom tolni magamtól, de aztán mégis belekortyolok és inni kezdem, egyszerre érezem, hogy szomjas vagyok, és hogy a káposztalé oltja a szomjon.
Kortyolok és eszembe jut, hogy ünnepeltünk Ilonka nénivel, hogy mutogatta a régi ruháéit és a régi cipőit és a régi bundáit és a régi harisnyáit, hogy mutogatta a nagy albumokat a fényképekkel amiket Virdzsil bácsi csinált saját magukról.
Leengedem a csuprot, Ilonka néni kimegy a kisszobából, hátranéz, rám szól, hogy öltözzek gyorsan, mert mindjárt kezdődik a koncert, sietni kell, nem szabad elkésni. Megszólalok, kérdezem, hogy milyen koncert Ilonka néni visszakiált, hogy majd meglátom, meglepetés, öltözzek gyorsan, öltözzek szépen.
A ruháim ott vannak az ágy végében, felveszek mindent, a harisnyám, a hímzett blúzom, a fekete szoknyán szerencsére már alig látszik a folt, ott ahol ráöntöttem a tojáslikőrt, amikor kiesett a kezemből a pohár a nagy nevetéstől, Ilonka néni rögtön beszórta szódabikarbónával, mondta, hogy nyoma se lesz egyet se féljek, és tényleg alig látszik már, anyáéknak nem is fog kelleni elmondani. Felveszem a virágos bőrnyakláncomat, aztán felteszem a csillogós hajpántom is, felhúzom lakkcipőm, kimegyek Ilonka nénihez.
Ilonka néni is felöltözött, most nem abban a virágos ruhában van, amiben az éjszaka ünnepeltünk, kosztüm van rajta, blúz, leveleket formázó ezüst nyaklánc. A lábán sötétzöld pántos cipő. Rám néz, azt mondja, anyáék csak délután fognak értem jönni, majd csak a koncert után.
Kérdezem, hogy vegyem a kabátom, Ilonka néni azt mondja nem kell, a koncert itt lesz, a nagyszobában, jöjjek segítsek, vegyük le a megint a ponyvákat a fotelekről. Már tudom, hogy kell csinálni, amikor jöttem, akkor is ugyanígy kellett, Ilonka néni mondta is, hogy külön az én tiszteletemre veszi le a fotelekről a védőhuzatot, legyek jó kislány, becsüljem meg magam. A ponyva zöld fényes zörgős műanyag, suhog ahogy lehúzzuk a fotelről, nem értem Ilonka néni minek tette vissza, ha most úgyis le kell venni, a fotel hímzett kárpitját nézem, csupa virág és madár, Ilonka néni azt mondja, mindig le kell takarni, amikor nem ülünk benne, attól marad ilyen szép, nézzem meg, milyen szép, olyan mintha tiszta új lenne, mintha egyáltalán nem fogna rajta az idő.
Várom, hogy leüljön, de nem ül le, azt mondja, segítsek. Odamegy a komódhoz, amelyiken a letakart tévé van, azt mondja, vegyük le arról is a ponyvát. Szép óvatosan, mert nagyon szűkre van varrva. Ilonka néni tegnap este azt mondta, a tévé nem jó, el van törve, hiába könyörögtem, nem engedte, hogy megnézzem rajta a szilveszteri műsort. Azt mondta tud sokkal jobb szórakozást, és előhozta a kamrából a fényképes dobozt és a nagybefőttes üveget a tojáslikőrrel.
Megfogjuk a ponyvát, elkezdjük lehúzni a tévéről. Azt várom, hogy be lesz törve a képcsöve, de ahogy lejön róla a ponyva, látom, hogy nem igaz, nincs is betörve, csak a bekapcsoló gomb mellett hiányzik róla egy darabon a faburkolat, az alkatrészek közül egy leukoplaszttal betekert csavarhúzónyél áll ki.
Ilonka néni összehajtja a ponyvát, a tévé mellé teszi, kihúzza a komód legfelső fiókját, egy recés szélű kendőt vesz elő, rálehel, törölgetni kezdi vele a tévé képernyőjét. Azt mondja, szarvasbőr, Virdzsil bácsié volt, jegyezzem meg, hogy ez a legjobb, semmit se karcol meg, semmin se hagy semmilyen nyomot.
Látom magam a tévé tükrében,magamat is és az egész szobát is, a díványt, a kis asztalt, a foteleket, az ablakot. Az arcom nagyon sápadtnak látszik a képernyő üvegében, a tévé görbülete megnyújtja és megöregíti. Megkérdezem Ilonka nénit, hogy mit fogunk megnézni. Ilonka néni azt mondja, ez az újévi koncert, a legeslegszebb dolog a világon, majd meglátom, hogy milyen gyönyörű lesz.
Kint a konyhában ütni kezd az óra, Ilonka néni megnyomja a gombot, a tévé zúgni kezd, más nem történik. Ilonka néni rávág az oldalára, a gyűrűje nagyot koppan, a képernyő közepén egy kis pont kivilágosodik, Ilonka néni megint megüti, a pont csíkká szélesedik, lefele csúszik, eltűnik, aztán megint ott a képernyő tetején, felülről lefele csúszik, Ilonka néni harmadszor is rávág, rám szól, hogy üssem meg én is, az én oldalamon. Megütöm, a tenyerem nagyot csattan, nem történik semmi, Ilonka néni azt mondja, nyúljak be hátra, a tévé mögé, keressem meg az antenna kábelt, az lesz az, amelyiknek recés a borítása. Hátranyúlok, a tévé műanyag hátlapja mögött kotorászik a kezem, találok egy kábelt, megfogom, Ilonka néni azt mondja, keressem meg rajta azt a részt, ahol lefoszlott a borítása, ne féljek, nem fog megrázni, csúsztatni kezdem az ujjaim a kábelen, érzem, hogy csupa por, aztán egy darabon ragacsos, mintha ez is leukoplaszttal volna betekerve, aztán érzem, hogy vékony drótok csupasz szövedékét markolom. Egy kicsit szúr, libabőrös lesz tőle a karom. A képernyőn futó csík megáll, kiszélesedik, a képernyő csupa színes szemcse, mintha színes homokot szitálnának benne, a homok mögött fehér virágokat látok, rózsákat, aztán liliomokat, aztán olyan virágokat, amiket nem is ismerek, szív alakú virágok, és hosszú fehér ormány nyúlik ki belőlük.
Ilonka néni azt mondja, ez az, most jó lesz, ne engedjem el, megint a tévére üt, a kép már egyáltalán nem fut, de még mindig csupa szemcse. Ilonka néni azt mondja, ez a szegény tévé sose volt jó, Virdzsil bácsi tudta egyedül, hogy hogy kell megszerelni, mindegy, mert úgyis a hang a lényeg, tartsam szépen a kábelt, ne engedjem el, mert akkor elmegy az adás. Megfogja a csavarhúzó nyelét, megtekeri, a szoba egyszerre megtelik zúgó, recsegő, sistergő zenével, fülsiketítőn hangos, Ilonka néni felszisszen, megrángatja a csavarhúzót, a zene elhallgat, látom, hogy a képernyőn a színes homok mögött egy nagy hangversenyterem van, a színpadon egy egész nagy zenekar, a közepén egy karmester, a termet is látom, nagyon nagy, sose láttam még ekkorát. Ilonka néni megfogja a csavarhúzót, kirántja a tévéből, visszadugja, nyomogatja a nyelét, hallom, hogy a tévé belsejében recseg valami, a zene felhangosodik, most már sokkal tisztábban szól.
Ilonka néni éles szögben tartja a csavarhúzót, azt mondja, menjek óvatosan át az ő oldalára, de úgy, hogy az antenna kábelt ne engedjem el.
Nyújtózkodnom kell, csak úgy tudok elmenni a háta mögött, a mellem a hátához ér, érzem, hogy valami sűrű parfümöt fújt magára, mást, mint amit egyébként viselni szokott. Azt mondja, a szabad kezemmel fogjam meg a csavarhúzót, óvatosan, az érintkezésnek nem szabad elmozdulnia.
Megfogom a csavarhúzót, érzem, hogy naftalinszag keveredik Ilonka néni parfümjébe, a vastag gyapjúkosztüm ujján felfoszlott az anyag, a szálai a bőrömhöz érnek.
Nagyon kényelmetlenül állok, fél kézzel átnyúlva a komód fölött, mintha egyszerre akarnám átölelni a tévét is és Ilonka nénit is.
Ilonka néni azt mondja, ez az újévi koncert, élőben adják, egyenesen Bécsből, minden évben megnézték Virdzsil bácsival, tudjam meg, hogy Virdzsil bácsi nagyon szépen tudott keringőzni, ő volt a legjobb táncos a városban, még a legügyetlenebb lányokat is úgy tudta megtáncoltatni, hogy azt érezték, igazi táncosok ők is, tudta, hogy kell megfogni a derekukat, tudta, hogy kell vezetni őket.
Ilonka néni félig elfordul, rám néz, mindjárt el fogja engedni a csavarhúzót, úgy tartsam, hogy nem mozduljon el, szépen, érzéssel.
Fogom, Ilonka néni elengedi a csavarhúzót, már csak én tartom.
Ilonka néni azt mondja, nagyon jó, leguggol, átbújik a karom alatt, ellép mellőlem. Hátrál egy lépést, azt mondja, jó lesz, tartsam ügyesen a csavarhúzót, szorítsam szépen az antennát, a tévé felső részén levő kerek gombhoz nyúl, annyira elcsavarja, amennyire csak bírja, a zene hirtelen nagyon hangos lesz, ott bömböl egyenesen a fülem mellett.
A tévé tükrében látom, hogy Ilonka néni odamegy az egyik fotelhez, belezökken, a vibráló szemcsék szétszedik az arcát, szédítő látvány, annyira, hogy egy pillanatra be kell hunyjam a szemem.
A zene nagyon hangos, egészen tisztán szól, hiába csukom be a szemem, a képernyő ott vibrál a szemhéjam mögött, érzem, hogy meg fog fájdulni a fejem, bizsergő és viszkető érzés, hátul a tarkómnál, lent, a bőr alatt, a hajszálak gyökerénél.
Ilonka néni megszólal, mond valamit, a zene először elnyomja a hangját, de aztán mégis meghallom, a keringőről magyaráz, hogy legszebb és a legmegunhatatlanabb zene, annál nincs semmi csodálatosabb.
Kinyitom a szemem, a képernyő még mindig nagyon szemcsés, innen oldalról alig látszik rajta valami, egy vonót látok, aztán közelről egy hegedű nyakát, aztán egy karmesteri pálcát, kürtöket, messziről az egész zenekart és a színpadot, középen a karmestert, ahogy vezényel, megint virágokat, aztán az egész termet.
Hallom, hogy Ilonka néni azt mondja, mindig szeretett volna elmenni Bécsbe, szeretett volna egyszer személyesen ott lenni ezen az újévi koncerten. Milyen csodálatos dolog is lenne, egyszer igaziból ott lenni, ott ülni és ott tapsolni, abban a gyönyörű, csupa virág teremben.
Ahogy ezt mondja, a képernyőn egy pillanatra megjelenik a közönség, az első sort mutatják, Ilonka néni tükörképe rájuk kopírozódik.
Nézem, hogy mosolyog, a fülemben zúgva és recsegve tamtamtamtatázik a keringő ritmusa, tudom, hogy mire a koncertnek vége lesz, nemcsak a fejem fog nagyon fájni, hanem a hátam és mind a két karom is. Behunyom a szemem, erősen fogom a kábelt és a csavarhúzót, a hátam mögött Ilonka néni a táncról magyaráz.