Ritkán van magyar regénynek akkora sikere itthon és külföldön is, mint amilyen A fehér királynak volt. Dragomán György mégis majdnem egy évtized múlva jelentkezett csak új regénnyel, melyek részleteit tárcák formájában lapunkban is olvashatták. Sikerről, fantáziáról és a hasábburgonyáról beszélgettünk.

– Ha jól tudom, huszonnyolc nyelvre fordították már le A fehér királyt. Ez egy külön könyvespolc. Hol tartja a köteteket?

– 29 vagy 30. S némelyikből több különböző kiadás is. Éppen most rendeztem át a dolgozószobámat és felhoztam a pincéből majdnem az összes kötetet, amit megtaláltam, és felraktam őket szépen egymás mellé a könyvespolc tetejére. Tényleg majdnem az egész legfelső polc megtelt.

– Látok én ebben valami szimbolikusat. Mármint, hogy eddig a pincében voltak, most viszont a legfelső polcon. Megváltozott a saját sikeréhez való viszonya?

– Már rég össze akartam rakni őket, csak halogattam ezt is, meg a polcépítést is, mint mindent, hogy majd akkor, ha kész lesz az új könyv. És most hogy már kész lett, muszáj volt rendbe tenni ezt is. Ráadásul a pince is beázott, ki kellett menteni a fontosabb dolgokat.. Eddig is örültem ezeknek a könyveknek, csak nem volt hozzájuk polc. De most már legalább nem annyira üres a dolgozószobám.

– Inspiráló vagy nyomasztó egy ekkora siker? Mintha több náció olvasója leskelődne be folyton az ablakon.

– Könnyebb volt így elviselni ezt a kilenc évet, ami A fehér király óta eltelt. Minden apró meg nagyobb öröm segített egy kicsit a mondatokkal való amúgy elég reménytelen harcban. Ül az ember a fotelben és küzd életre halálra, és akkor jó érzés ha jön a postás és hozza a könyv katalán kiadását.

A teljes interjú a NOL-on olvasható.