Dragomán György: Madarak
A sziget fele mennek, vagyis a híd fele, ami a szigetre vezet, igazából nem beszélték meg, hogy merre, csak elindultak, azt se beszélték meg, hogy együtt fognak elindulni, egyszerűen úgy alakult.
Mennek egymás mellett, Eszter a bátyjáról mesél, aki három évvel idősebb náluk, idén fog érettségizni, ötvös akar lenni, folyton ékszereket rajzol, brossokat, gyűrűket meg nyakláncokat tervez, állatosakat, rókásakat meg szarvasosokat meg mindenfélét, épp csak fecskéset nem, azért, mert direkt szemét vele, mert tudja, hogy őneki a fecske a kedvenc állata, vagyis a kedvenc madara, és direkt cukkolni akarja, az egész ház tele van a bátyja rajzaival, annyira készül a felvételire.
Attila csak bólogat, nem is mer a lányra nézni, egészen mostanáig azon gondolkozott, hogy meg kéne fogni Eszter kezét, ott lógott az övé mellett, kétszer is majdnem összeért a kezük, ahogy lépkedtek, vagyis lehet, hogy nem, de mintha érezte volna a lány bőrének melegét átsuhanni a saját bőrén, amikor Eszter azt mondja, a fecske a kedvenc madara, akkor majdnem megszólal, majdnem kimondja, hogy persze, tudja, és eszébe jut Eszter sportmelltartója, hogy egyszer látta a blúzból kivillanni, és fecskék voltak rajta, és az is eszébe jut, hogy napokig azon gondolkozott, hogy vajon Eszter bugyiján is fecskék vannak-e, vagy van-e fecskés bugyija, közben valahogy szégyellte is magát, hogy milyen dolog ezen gondolkozni, de persze másra se tudott gondolni napokig.
Eszter egyszer csak elhallgat, Attila tudja, hogy most már neki is meg kéne szólalnia, mondani kéne valamit, akármit, mindjárt a hídhoz érnek, és ha nem szólal meg, akkor Eszter majd a vállára dobja a zsákot a futócuccal, amit egész mostanáig a másik kezében lóbált, és azt fogja mondani, hogy szia, akkor holnap, és sarkon fordul és hazamegy, és holnap már biztos nem együtt fognak hazaindulni edzés után, mert itt lesz Zsuzsa is, Eszter legjobb barátnője, aki ma szerencsére pont hiányzott, nem, most kell mondani valamit, mert különben csak állhat és nézheti Eszter hátát, ahogy a lófarokba fogott haja ide-oda söpör a dereka fölött a járás lendületétől, meg se fog tudni mozdulni, csak áll és nézi, hogy Eszter elmegy, és a sarkon befordul, és eltűnik a bokrok mögött, és végig arra fog gondolni, hogy nézzen vissza, hogy hátha visszanéz, és Eszter persze nem fog visszanézni, sose szokott, mondani kell valamit, meg kell szólalni, most azonnal, mondani kell valamit, akármit, fecskés bugyi, nem, nem azt, akármit, akármit.
Azt álmodtam, hogy madár vagyok, mondja hirtelen, Eszter ránéz, kicsit félrefordítja a fejét, mint aki nem jól hallotta, most már nem lehet megállni, most már folytatni kell, csak most jutott eszembe, egészen furcsa álom volt, sirály voltam benne, és itt fészkeltem a szigeten, mondja, elhallgat, egyszerre eszébe jut, hogy milyen volt egészen magasról látni a tavat és a szigetet, amikor megszólalt, még azt hitte, hogy csak valami kínos időhúzó hazugság lesz, amit mondani fog, félszeg dadogás, de nem, már tudja, hogy igaz, tényleg ezt álmodta, ott a torkában a vijjogás, emlékszik arra is, hogy milyen volt ráfeküdni a szélre, ott a testében a mozdulat emléke, hirtelen szétveti a két karját, de úgy, hogy belefájdul a lapockája. Öreg voltam, mondja, de nem számított, mert minden más volt, láttam a szelet, éreztem is és láttam is, és tudtam, hogy hogy kell forduljak, hogy azt csinálja, amit én akarok, és amikor lenéztem, láttam a tóban a halakat, tudtam, hogy kell bukfencezve oldalra fordulni a szélben, és majdnem zuhanva repülni a vízfelszín fölött, elhallgat, maga elé rántja a két karját, szinte ott van az álomban megint, ott a gerincében az érzés, ahogy kikapja a vízből a halat, és az egész testének minden ereje kell hozzá, hogy megragadhassa, fáj, de nem számít, ott a testében a mohóság, a tudat, hogy mindjárt enni fog.
Nem, ezt már nem fogja tudni elmondani, ezt már nem lehet elmondani, erről már nem lehet beszélni, túl van a szavakon, túl a vijjogáson, Eszter arcát nézi, azt gondolja, a lány ki fogja nevetni, aztán azt, hogy nem számít, kinyúl és megfogja a lány kezét, hideg, sokkal hidegebb, mint amilyennek képzelte, a másik kezével is megfogja, úgy tartja két kézzel, Eszter nézi, az arca egészen komoly, nyoma sincs rajta mosolynak, de haragnak se, én is szoktam repülni álmomban, mondja, a hangja rekedt és egészen dallamos, Attila bólint, fél kézzel elengedi Eszter kezét, végigsimít a vállán és a nyakán, a tarkójához ér, a lófarokból kiszabadult tincsek az ujját borzolják, és tudja, hogy magához fogja húzni, és meg fogja csókolni, és Eszter hagyni fogja, nem csak hagyja, hanem vissza is csókolja, és a csókja sós lesz.
Ez a novella a Nők Lapjában jelent meg.