A nyomozás csapdája: a tettes megvan, az indok egyszerű, a tett mégsem értelmezhető. Janisch Attila felejthetetlen képekkel, elemi erővel mutatja meg a megmagyarázhatatlant

Camus Közönye egy regényen át próbálja feltárni egy gyilkosság indokait, és hiába minden, nem jut messzebbre annál, hogy az, ami történt, azért történt, mert meleg volt.
Janisch Attila Másnapja is nyomozásra hívja a nézőt. Egy fotós érkezik valamilyen isten háta mögötti, a külvilágtól elzárt vidékre, azt hiszi, hogy valami örökölt tanyát jött megkeresni, de a táj magába szippantja, és gyorsan kiderül, hogy bár maga ennek nincs tudatában, mégis részese a telep és környéke életét feldúló eseményeknek. Az epizódokra bontott történetben a rendező szakít a lineáris időkezeléssel, bonyolult időlabirintust konstruálva mutatja be Gáspár Tibor bolyongását, lélegzetelállító intenzitású, tiszta képekben érzékelteti a külső és belső tájakat, látványokat és látomásokat, hol tágas panorámákkal, hol szorongató, sötét, szörnyűségekkel teli szobabelsőkkel teremtve meg a film borzongató, rejtélyes légkörét. Ahogy előre-hátra haladunk az időben, lassanként nyilvánvalóvá válik, hogy a történet egy gyilkosság körül bonyolódik, ám legfeljebb azt érthetnénk meg, hogy mi is történt, márpedig ez lépéssel sem visz közelebb az egyetlen lényeges kérdéshez, mégpedig ahhoz, hogy miért történt az, ami történt, miért támad fel valakiben, voltaképpen akarata ellenére, a pusztítás gyilkos, irracionális indulata.
Janisch filmjének logikája látszólag nem Lynch-i álomlogika, tudható, hogy a különböző, igen szembetűnően elhelyezett időjelző eszközök segítségével pontosan összerakható az események kronológiája, és így kibontható lenne a történet logikája is, ám a túlságosan markánsan előtérbe helyezett szimbólumrendszer el-elvonja a figyelmet a képek és a látvány erejéről: a néző azt érzi, hogy nyomoznia kell, meg kell próbálnia megfejtenie egy rejtvényt, pedig az, amiről a film valójában szól, nem megfejthető, a nyomozás csakis az tényeket derítheti ki, a tény maga pedig éppolyan banális, mint amilyen megrázó. Ám az igazi tudás, az egyetlen, amit ebben és minden más történetben érdemes volna megszerezni az, hogy miért – hogy miért történt az, ami történt, ám ez nyilvánvalóan csak átélhető, de soha nem tudható meg – hiszen még maga a történet főhőse sem érti.
Ezért aztán nem szabad engednünk a logika kísértésének: ha tehetjük, csak éljük végig a történetet a maga szörnyű és gyönyörű valójában, és ne fogadjuk el a szimbólumok kínálta egyértelmű, néhol túlságosan is kézenfekvő értelmezési lehetőségeket (időcsiga, időspirál, időlabirintus), hanem igenis az továbbvitt ősbűn irracionális álom és indulatlogikáját próbáljuk átérezni, és engedjük, hogy magával ragadjon (a csúcsjelenet vadul kavargó, felülről fényképezett nádasával is érzékeltetett) fájdalmas és őrjítő örvény, hiszen biztosak lehetünk benne, hogy akárcsak Camus regényének forróságára, Gáspár Tibor arcára és az egytől egyig makulátlan beállításokra még sokáig emlékezni fogunk.
dgy