Conrad regénye, Coppola filmje - nem is tudom melyik fontosabb nekem, talán mégiscak a regény. De a filmet is nagyon szeretem, a rendezői változat ugyan kicsit túl hosszú, de zseniális. Nagyon szívesen írtam róla.

Egy lehorgonyzott francia cirkáló ágyúzza az afrikai bozótot. Embernek, településnek nyoma sincsen, a nyomasztó, fülledt csendben csak a lövedékek süvítése hallatszik. És nem történik semmi. Az érthetetlen és gépies háború pártatlanul, de annál elszántabban osztja a halált.
Ez a szürreális, hátborzongatóan szimbolikus jelenet Joseph Conrad A sötétség mélyén című 1902-ben megjelent regényének egyik leghíresebb passzusa, jelképes előjáték a huszadik századi háborúk személytelen borzalmaihoz. Read the rest of this entry »

Az első nem művész szamurájfilm (tehát nem Kurosawa), amit láttam a Shogun Assasin volt, 12-évesen néztem meg, anélkül, hogy bármit is tudtam volna a műfajról. Elég sokkoló beavatás volt ahhoz, hogy máig ne feledjem, és azóta is nagyon szeretem a dzsambarákat. Így aztán eléggé fellekesedtem amikor megtudtam, hogy kedvenc japán rendezőm Kitano Takeshi szamuráj filmet rendez, és boldogan írtam róla.

Takeshi Kitano legújabb filmjében, a Velencei Filmfesztivál második díjával, az Ezüst Oroszlánnal jutalmazott A szamuráj című alkotásban szerepel egy gésa, akiről kiderül, hogy igazából férfi. Csak azért maszkírozza nőnek magát, mert így akar rátalálni családja gyilkosaira, hogy bosszút állhasson rajtuk. Megtévesztésig olyan mint egy nő: az éneke, a tánca, hibátlan frizurája, de még a rizsporos arca is - az illata mégis elárulja. Zatoichi, a vak masszőr, aki botba rejtett karddal járja be a kora 1800-as évek Japánját, gyorsan rá is jön a csalásra. Úgy látszik, egyedül csak ez a görnyedt vak ember képes világosan látni az igazságot egy olyan filmben, amelyben minden érzékelhető látszat csalóka.
Takeshi a Bábok romantikusan érzelmes szimbolikára épített tanmeséje után pályafutása legvéresebb filmjét készítette el, amely erőszakosságában talán a szintén általa jegyzett Fivérhez mérhető csak. A szamuráj eléggé kilóg a rendező egyébként egységes életművéből, ez ugyanis tiszta zsánerfilm: Read the rest of this entry »

Tarantino nekem mindig is istenkirály rendező lesz, ott a helye Lynch és Kubrick és Kitano mellett. Ezért aztán nagyon örültem, hogy tizenkét évvel a bemutató után írhattam a Reservoir Dogsról.

Hogy mennyire meghatározó az első film egy rendező pályafutása szempontjából, az csak visszatekintve látható igazán. Tarantino első hivatalos filmje, a Kutyaszorítóban immár tizenkét éve készült. Most ismét mozikba kerül, érdemes kihasználni a lehetőséget és újra megnézni.
A film kapcsán mindig az mindig az erőszakról szokás beszélni, és nem véletlenül, Tarantino erőszakkezelése valóban egyedülálló, az agresszivitás nála elválaszthatatlan része a kommunikációnak, az ominózus füllevágós jelenet pedig, a maga őrülten és elszántan kíméletlen brutalitásával, valóban a filmtörténet legsokkolóbb pillanatai közé tartozik, Read the rest of this entry »

Egyik kedvenc filmem, boldogan írtam róla a Cinemában amikor újra a moiba került. Az örömömet csak az rontotta el, hogy projektorról vetítették, nem rendes kópiáról.

A Ponyvaregény nem egyszerűen kultuszfilm – több annál: olyanfajta klasszikusnál is klasszikusabb mozi, amelyet nem lehet elégszer látni, olyan, mint Az Aranypolgár, A ragyogás, a Casablanca, vagy mondjuk A hét szamuráj. Több mit tíz év telt el a bemutató óta, és most abban a ritka szerencsében lehet részünk, hogy megint a nagy vásznon nézhetjük meg, nagyon sokadszorra. Boldogok vagyunk. Read the rest of this entry »

Életem erdélyi videokalóz korszaka óta szeretem a kung-fu filmeket. Erről a híres koreográfusról akkor írtam cikket a Cinemának, amikor a Mátrix után hírtelen mindenki kezdte megtanulni e nevét.

Szó szerint tőle és csapatától függ a filmsztárok élete. Miután kétszer is forradalmasította a hongkongi filmet, Yuen Wo Ping a Mátrixszal és a Tigris és Sárkánnyal Hollywoodnak is megmutatta, hogy mi az igazi harcművészet. Yuen mester mára a világ legelismertebb koreográfusa, neve keleten és nyugaton egyaránt fogalom

A színész felvesz a jelmeze alá egy olyan fűzőre emlékeztető ruhadarabot, melynek a szövetébe fémszálakat szőttek, amelyek aztán egy sodronykábelben egyesülnek. A kábelt áthúzzák egy daru végén lévő csigán, a másik végét erősen megmarkolja öt-hat munkáskesztyűt viselő kínai. A színész nagy levegőt vesz, még egyszer átgondolja a százszor elgyakorolt mozdulatok sorrendjét, közben hallja, hogy a főkoreográfus kínaiul számolni kezd, egy-kettő-három, Read the rest of this entry »

Ezt, csakúgy, mint a legtöbb filmes cikkemet, a Cinema magazinnak írtam. Azt hiszem a Kubrick DVD gyűjtemény megjelenése volt az alkalom.

A forgatásokon csak a legritkább esetben emelte fel a hangját, a stáb összes tagja, az utolsó ácstól a vezető színészig, mégis erejét megfeszítve dolgozott neki, hiszen mindenki tudta, hogy Stanley Kubrick a filmtörténet legnagyobb maximalistája. Életművének gerince, nyolc legjelentősebb filmje mostantól videón is elérhető

Mindenkinek, aki valaha is látott Kubrick filmeket, van egy kis Kubrick gyűjteménye. Nem kell ehhez se videó, se DVD: képeit ott hordjuk a fejünkben, le se kell hunynunk a szemünket, elég ha hagyjuk, hogy elkapjon az emlékezet, máris látjuk, ahogy Jack Torrance (Jack Nicholson) a szálloda hatalmas nagytermében a falhoz vágja a teniszlabdát, Lolita (Sue Lyon) az ágyon hasal és lerúgja a cipőjét, Barry Lyndon (Ryan O’Neal) felemeli a párbajpisztolyt, vagy Dr. William Harford (Tom Cruise) átmegy egy forgóajtón. Sokszor nem is a filmek csúcsjelenetei a legemlékezetesebbek, hanem csak egyik-másik átvezető kép vagy átkötő jelenet, az, ahogy a kamera kiközelít egy arcról, aztán kitartja az emígy láthatóvá vált csoportképet, vagy az, hogy miképpen villan meg egy színész szeme és hogyan változik meg az arckifejezése. Read the rest of this entry »

Mindig is nagyon szerettem Tim Burtont, nem is tudom mit láttam tőle először, talán az Óllókezű Edwárdot, rögtön megfogott bátran giccses látványvilága. Szívesen írtam róla ismertetőt a Cinemának.

Tim Burton filmjeinek szereplői előszeretettel bújnak maszkok mögé, a szétálló boglyas fekete hajú, a nyilvánosság előtt többnyire sápadtan és napszemüvegben mutatkozó rendező pedig nagy gondot fordít rá, hogy minden hivatalos megnyilvánulásában úgy nézzen ki, mintha maga is valamelyik saját filmjének szereplője lenne. És egy kicsit az is: a saját sötét álmait megszállottan megvalósítani törekvő rendező figurája legalább annyira filmre méltó, mint amennyire az volt Ed Woodnak, minden idők legrosszabb rendezőjének története. Read the rest of this entry »

Szeretem ezt a filmet, mert szépen beszél arról, hogy mit jelent kivándolroni, keletről nyugatra menni.

Az elsőfilmes francia rendezőnő, Julie Bertuccelli csodálatosan derűs és szép filmje a szeretetről a féltékenységről, a kegyes és kegyetlen hazugságokról, a poszt-szovjet létezés nehéz szépségéről

Grúzia fővárosában, Tbilisziben nem könnyű az élet: egymást követik az áramszünetek, nincs munka, mindenki csencselésből tartja fent magát, még a kórházi ellátáshoz is feketén kell megvenni a gyógyszereket. Eka nagymama (Esther Gorintin), lánya, Marina (Nino Khomassouridze) és unokája, Ada (Dinara Droukarova) mégis méltósággal és derűs nyugalommal viselik a mindennapok megpróbáltatásait, hibátlan, talán még a cári időkből megőrzött franciasággal beszélgetnek a gyertyafényes lakásban, Read the rest of this entry »

Az első filmes Andrei Zvyagintsev rendező Arany Oroszán díjas alkotása a kortárs orosz film csúcsteljesítménye

A kamasz Andrej és öccse, Ivan tulajdonképpen csak egy fényképről ismerik apjukat. Amikor tizenkét év után hazatér, gyorsan fel is rohannak a padlásra, előkeresik a fotót, hogy meggyőződhessenek róla: a férfi, aki krisztusi pózban alszik az ágyon, valóban az édesapjuk. A padláson egy művészeti albumba rejtve meg is találják a képet, valóban ő az, de talán ez az egyetlen biztos tény, amit a fiúk megtudnak róla. Sem az nem derül ki, hogy miért jött vissza tizenkét év után, sem az, hogy hol töltötte eddig az időt. Másnap aztán ez az ismeretlen apa kirándulni viszi őket, ám a több naposra nyúló kaland jóval több egy horgásztúránál: egyszerre megrázó és mitikus utazás, szépen fényképezett töprengés az apa-fiú kapcsolatról, a hatalomról, a szabadságról, a felnövésről, az életről és a halálról. Read the rest of this entry »

A nyomozás csapdája: a tettes megvan, az indok egyszerű, a tett mégsem értelmezhető. Janisch Attila felejthetetlen képekkel, elemi erővel mutatja meg a megmagyarázhatatlant

Camus Közönye egy regényen át próbálja feltárni egy gyilkosság indokait, és hiába minden, nem jut messzebbre annál, hogy az, ami történt, azért történt, mert meleg volt.
Janisch Attila Másnapja is nyomozásra hívja a nézőt. Egy fotós érkezik valamilyen isten háta mögötti, a külvilágtól elzárt vidékre, azt hiszi, hogy valami örökölt tanyát jött megkeresni, de a táj magába szippantja, és gyorsan kiderül, hogy bár maga ennek nincs tudatában, mégis részese a telep és környéke életét feldúló eseményeknek. Az epizódokra bontott történetben a rendező szakít a lineáris időkezeléssel, Read the rest of this entry »

A Hong-Kong-i mozi egyik legfrissebb és legmodernebb darabjában a távol-keleti film két képzett harcművésze jóformán ütésváltás nélkül méri össze erejét

A Szigorúan piszkos ügyek klasszikus és mégis nagyon modern ügynök/zsarufilm. Már az alaphelyzet sem túl egyszerű: az ifjú Ming (Andy Lau) a Triádok főnöke megbízásából állt rendőrnek, Yan (Tony Leung) pedig tizennyolc éves korban épül be a Triádokba, miután a rendőrtiszti főiskolán alkalmasnak ítélik a fedett nyomózás embert próbáló feladatára. Tíz éven át mindketten hibátlanul teljesítenek, Ming a szervezett bűnözés elleni harc specialistája lesz, Yan a Triádok vezetőjének testőrévé küzdi fel magát, aztán egy kábítószer-szállítmány utáni nyomozás során mindkét szervezet rádöbben, hogy besúgó van a soraikban. Yan és Ming harca ettől a pillanattól kezdve párviada Read the rest of this entry »