Dragomán György az egyik legnépszerűbb kortárs magyar szerzőnk, legutóbbi regényét, A fehér királyt huszonnyolc nyelvre lefordították. E mellett szerető apa, játékos pedagógus és leleményes szakács is. Minderről, valamint a napokban megjelenő új könyvéről, a „Máglyá”-ról beszélgettem vele…

noklapja1Jókedvű vagy, és nagyon elegáns…

Hogy ne lennék, ma délután lesz a könyvem bemutatója! A Rózsavölgyi Szalonban rendezik, lesz felolvasás, zene, én meg boldogan nézek.

Üdvözült pillanat!

Az. Mindenki röhög is rajtam, mert egyfolytában vigyorgok, mióta befejeztem a regényemet. A nyáron öt hónapig Helsinkiben voltam egy ösztöndíjjal, ott írtam meg a zárófejezetet, és úgy megkönnyebbültem, hogy elneveztek „Happy Boy”-nak.

Elhiszem, hogy felszabadultál, végül is kilenc évig írtad a „Máglyá”-t! Ehhez képest én röpke hat óra alatt felfaltam…

Pont ez a szép benne! Hogy amíg én hónapig rágódom egy képen, és iszonyú munkával fűzöm össze a jeleneteket, addig te úgy érzed, csak néhány percről van szó. Ez azt jelenti, hogy működik a szöveg.

Mi az, hogy! Nem tudtam letenni, olyan sodrása van. Különösen közel került a szívemhez amiatt, hogy míg A fehér király című regényednek kisfiú a főszereplője, ezúttal egy lány szemszögéből mesélsz.

Engem is meglepett, hogy lány. Először csak a mozdulatait láttam, és magam is rácsodálkoztam, hogy az nem egy fiú keze, hanem egy lányé. Nagyon látomásos vagyok. Előbb képek jelennek meg előttem, azokat megpróbálom megfejteni, és csak azután kezd kibomlani a cselekmény. A főszereplőnek előbb van hangja, csak utána kezd világossá válni számomra, hogy ki is ő. Ez a lány egy árva, akit a nagymamája nevel, és ahogy érik, kamaszodik, fejti meg a múltját: kik voltak a szülei, a nagyszülei, és közben érzékenyen megéli önmagát is. Beszivárog az életébe a jelen, és látni kezdi a jövőt…

És ez a jövő nem valami rózsás. 1989-ben, a forradalom évében járunk, Erdélyben. A te családod addigra már áttelepült Marosvásárhelyről Szombathelyre, tehát nem lehettél ott a forradalom kitörésénél…

Nem, és nagyon fájt, hogy nem lehetek ott. Egy évvel korábban, 15 évesen át kellett jönnünk a szüleimmel Magyarországra, mert apámat meghurcolták, kirakták az állásából – az egyetemen oktatott fogpótlástant, ugyanis fogorvos volt -, és börtönnel fenyegették. Tombolt a Ceausescu-diktatúra, megkezdődött a magyar falvak lakóinak városokba kényszerítése, az elrománosítás. Az üzletekben nem lehetett semmit kapni, néha elvették a villanyt. Hovatovább elviselhetetlen volt a feszültség. Előlem a családban semmit nem titkoltak, apám úgy engedett el iskolába, hogy nehogy valami rosszat találjak mondani, mert akkor „apád-anyád a bőrtőnbe, te pedig a javztóba” Kívülről megtanultam ezt a versikét annak idején.

Te mit érzékeltél ebből a feszültségből a suliban?

Mindent. Traumatizált az iskola. Hátra tett kézzel kellett ülni, és tenyereseket osztogattak. Első nap végig bőgtem. Akkor kezdtem el hadarni. Később diszlexiás is lettem, ami nem csoda, mert egyszerre kellett megtanulni magyarul is és románul is írni, olvasni. Ez egyszerűen lehetetlen!

Gondolom, az még inkább sokkolt, hogy ott kellett hagyni gyerekkorod színtereit?

Tőlem elvették Erdélyt, ezért a regényeimben visszaloptam magamnak. Két évig tartott, mire engedélyezték a kivándorlásunkat, és én ennek a két évnek minden percét arra fordítottam, hogy megjegyezzek otthon mindent. Titokban jártam az utcákat, és memorizáltam a várost, a házunkat, az embereket. Azóta olvastam, hogy van egy ilyen memóriafejlesztő gyakorlat. Hogy az ember elképzel mondjuk egy házat, és igyekszik mindent megjegyezni, amit benne lát. Na, én pontosan ezt csináltam, és amikor átjöttünk, lett egy képzeletbeli Marosvásárhelyem. Idővel azt vettem észre, hogy minden erről a városról szól, amit írok. A „Máglya” története például úgy kezdődött el bennem, hogy láttam magam gyerekként, amint állok a nagymamám kertjében, és nézem a vonuló hangyákat. Ide helyeztem bele a főhőst, és éreztem, ahogy forr körülötte a pokol, az egész felbolydult város, és ő benne az egyetlen nyugodt pont. Akkor már tudtam, hogy valahogy erről kell majd szólnia a történetnek.

Te is tanultál varázslásokat a nagymamádtól, mint ez a képzeletbeli lány?

Nem. Volt a nagymamámnak kártyája, de soha nem láttam, hogy kivetné. Én is megdöbbentem, hogy ilyen mágiákat írok, fogalmam sincs, honnan jöttek elő. Vagyis tudom. A gólemről például Singer regényeiben olvastam, és az erdélyi misztikáról is volt fogalmam Jékely Zoltán meg talán Kemény Zsigmond révén…

Én a dél-amerikai mágikus realizmus hatását is érzem.

Biztos benne van az is. Márquezt nagyon szeretem, azért tanultam meg spanyolul, hogy eredetiben olvashassam. Írás közben nagyon vigyázok rá, hogy lehetőleg semmi okosságot ne olvassak, de a felsoroltak nyilván öntudatlanul is hatottak rám. De sem a liszttel varázslás, sem a zölddiós boszorkányság, sem a tűvel szurkálás nem valóságos, mindet én találtam ki. A fehér királyban is van egy varázslás, arról azt mesélte valaki, hogy létezik egy hasonló brazil rítus.

Soha nem olvastam még férfi írótól ilyen hiteles leírását egy bimbózó gyereklány lelkének. Gyönyörű jelenet, amikor először rácsodálkozik a meztelen testére a tükörben…

Örülök, hogy ezt mondod. Azt gondolom, hogy az írók érzékeny emberek, akár női bőrbe is bele tudnak bújni. A lényeg az, hogy te igaznak érezd. Én ráadásul egy rendkívül szenzitív nővel élek (Szabó T. Anna költő, író – a szerk.), akivel 16 éves korunk óta ismerjük egymást, és nagyon egymásra vagyunk hangolódva. A vele való beszélgetések sokat segítettek nekem abban, hogy bele tudjam álmodni magam egy fiatal lány lelkivilágába. Azt, hogy milyen volt először szerelmesnek lenni, például tőle tudom.

Különös páros a tiétek. Két zseniális művész, és közben a világ legközvetlenebb, legkedvesebb emberei. Anna számomra óriási felfedezés volt annak idején. Ahogy mindig jelen tud lenni a pillanatban…

…és azonnal verset is költ róla. Valóban úgy élünk, hogy miközben mosogatunk, meg főzünk, Annából dőlnek a ritmusok. Bármikor, bármiről képes rímet faragni. Ezek azonban, bármilyen hihetetlen, igazából nem nagyon különböznek az én „képeimtől”. Valójában az egész világot egyetlen titkos ritmus hatja át, erre próbálunk mindketten rárezegni…

A főzésről jut eszembe, mostanában feltetted a receptjeidet Facebookra.

Ez miattad van! Két évvel ezelőtt készítettél velünk egy interjút a Tél magazinba, és én akkor előadtam neked dióhéjban a konyhai újításaimat. Hogy dobozban panírozom a húst, meg hasonlók. Azóta mindenki azzal nyaggat, hogy osszam meg velük a praktikáimat. Ezért tettem fel őket a közösségi oldalra. Nem fogod elhinni, pár hét alatt több ezren lájkolták! Egy nyolcgyerekes anyuka például hálálkodva azt írta, hogy mióta így csinálja a rántott húst, tíz perc alatt kész van a négy kiló csirkemellel.

Megmutatnád a Nők Lapja olvasóknak is, hogyan kell?

Szívesen. Csinálunk panírozott csibefalatokat, szalmakrumplit, salátát, meg csokimousse-t – azt öt perc alatt összerántom. Szólj, hogy mikor, és megyek.

Térjünk át az apaságra! Mondd, hogy tudsz írni a két égető fiadtól?

Úgy, hogy a fejembe csapom az írósapkát, és abból tudják, hogy most nem szabad engem zavarni. Először egy mikulássapkám volt, de ma már mindenféle van, bohócsipka is, mert mióta a barátaim tudnak a dologról, mindenkitől sapkát kapok ajándékba.

Jó lehet nálatok gyereknek lenni. Anna mesélte, hogy rengeteget olvastok fel a fiúknak, és te tanítod őket angolul. Erre is egészen különös technikát fejlesztettél ki.

Számítógépes játékokon tanítottam őket. Ahány ismeretlen szó volt, azt felírtuk, és másnap kikérdeztem. Járt érte jutalom is, kukabúvár vagy Kinder-figurák, azokat nagyon szeretik. Mondtam, hogy szívesen veszek nekik, de nem adom ingyen. Tíz angol szó az ára egynek. Azóta már jól beszélnek az ánglisok nyelvén, Gábris most fordított le egy gyerekkönyvet, meg is fog jelenni.

Őrület! De hát ezt látja otthon. Te kitől tanultál írni?

Apámtól. Amikor 13 évesen elkészültem az első novellámmal, ami arról szólt, hogy lelőnek egy isteni hatalmű diktátort, rögtön mondta, hogy na, ez nem fog megjelenni. Ő is írt elbeszéléseket, méghozzá nagyon jókat! A diktatúrában nem lehetett író, ezért inkább fogorvosnak tanult, de munka mellett azért leült néha dolgozni a szövegein. Regényre sajnos nem volt ideje, az teljes embert kíván, de én később megírtam helyette. Az első kötetem, A pusztítás könyve szerintem olyan, mintha ő írta volna, neki is ajánlottam.

Olvasta?

Igen. Még A fehér király megjelenését is megérte, pont azokban a hetekben halt meg. Tetszettek neki.

Úgy tudom, te magad kötöd be a könyveidet.

Csak az első példányt szoktam. A Máglyá– t Helsinkiben kötöttem be, nem voltak eszközeim, késsel ügyetlenkedtem. Szeretem kézbe fogni a műveimet, jó érzés. A megtestesült gondolatok. A kimaradt fejezeteket pedig, ezek valójában kis novellák –egy regény úgy bomlik ki, mint egy rózsa, szirmokból – egy külön kis füzetbe fogom bekötni, csinálok belőle száz példányt, és ezeket meg lehet majd nyerni a Facebook-oldalamon karácsonyra.

A játékos elme. Mondd, a kreativitásodnak semmi nem szab határt?

Nem szokott. A fehér király néhány lefordított fejezetét például annak idején elküldtem pár fontos amerikai folyóiratnak, gondoltam, mit veszíthetek, és végül a Paris Review, a legrangosabb közölte, amelyről aztán megtudom, hogy cirka évi húszezer kézirat érkezik be hozzájuk, de csak két novellát választanak ki közülük. Így szerzett tudomást a regényről a patinás Houghton-Mifflin-Harcourt kiadó, amely Tolkien könyveit is gondozza például, és végül kis is adták. Már a Máglya is előkészületben van, és úgy tudom, eldőlt hét másik nyelvre is le fogják fordítani.

Bátor vagy! Nem hiszem, hogy kezdő íróként ezt sokan megpróbálták volna.

Közel sem olyan bátor, mint a regényem főszereplője. Emma olyanná vált a kezem alatt, amilyen kamaszként én is szerettem volna lenni. Gondolj bele, egyszerre omlik rá a szülei és a nagyszülei múltja, egy halálos autóbaleset, besúgások és árulások, a holokauszt emléke, csupa mélyen elhallgatott titok, ami egy felnőttnek is sok lenne. És ugyanabban a pillanatban szembesül a jelene kaotikus viszonyaival, a fel-fel lángoló gyűlölettel, a bosszúra szomjazó csőcselékkel. Két malomkő közé szorul, de végül nem ő roppan össze, hanem a kövek. Fantasztikus ereje van! Ő talán képes megakadályozni a vérontást.

Reményt keltő befejezés.

Mindig van másik út, csak bátornak kell lenni. És talán nem véletlen, hogy ezt a könyvben éppen egy nő érzi meg.

Köszönöm a beszélgetést.

Koronczay Lilla