A Holdnővérek a kínai gyömbért hozzák ki utoljára, kicsi porcelenfidzsában teszik a többi fogás mellé, kedvesen odahajolnak közben a Trónörököshöz, beborítják frissen mosott hajuk meg a bőrük illatátval, lesütött szemmel mondják, halkan, a suttogáson csak egy fokkal innen, hogy pikáns mézes galangalekvár citromfűvel meg levendulával, mindenképpen kóstolja hozzá a főételhez, mert nagyon szépen kihozza az ízeket.
A Trónörökös bólint, a szájuk csillogóra rúzsozott lágy rózsaszínjét nézi közben, aztán elkezd enni, de arra nagyon vigyáz, hogy a galangába még véletlenül se dugja bele a villáját, hogy még a kése hegyét se érintse hozzá.
A Trónörökös nagyon jól tudja, hogy az nem akármilyen kínai gyömbér, a Holdnővérek azt a gyökeret nem a piacon vásárolták, hanem egy kiszáradt fűzfa gyökerei között nevelték, a fűzfa ágaira színes rongyocskákat csomóztak, mindegyikre az ő nevét írták fel fekete hattyú evezőtollával, úgyhogy a gyökér minden éjjel azt hallgatta, hogy az ő nevét suttogja a meleg déli szél. Nagyon jól tudja azt is, hogy azt a gyökeret nem akármilyen vízzel öntözték, hanem csakis azzal, amit a mosdótálukból gyűjtöttek össze, hogy locsolás közben mindig róla énekeltek.
Azzal is tisztában van, hogy a gyökeret holdtalan éjszakán húzták ki a földből, előtte méhviaszt tömtek a fülükbe, aztán addig táncoltak mezítláb egymásba kapaszkodva a kiszáradt fűzfa körül, amíg egy felhő el nem takarta végre az esthajnalcsillagot, aztán a legnagyobb sötétben odaszaladtak a fához, és jobb kézzel marokra fogták a levelét, és úgy rántották ki a földből, hogy közben az ő titkos becenevét üvöltötték a torkuk szakadtából, úgy, hogy hangjuk összekeveredett a kínai gyömbér sikolyával. Tudja, hogy erősen megfogták a vergődő és sikoltozó gyökér nyúlványait, és bedugták a kancsóba, amit előtte megöltöttek mákos mézes tejjel, a tej egészen felhabzott a galangától, aztán fortyogva örvényleni kezdett, de úgy, hogy ha nem fonták volna előre körbe a hajukból font hálóval a kancsót, akkor biztos szétvette volna a cserepeket a nagy kavargás, aztán a fejük fölé emelték, és elkezdték lassan körbe forgatni, az örvénnyel éppen ellentétes irányba, és addig forgatták amíg tej fortyogása egészen el nem csendesedett.
Tudja, hogy utána a kancsót három hétig az ágyuk alatt tartották, és minden nap friss tejet öntöttek a gyökérre, és mikor a huszonegy nap eltelt, pont akkor hajnalban kapták ki a gyökeret a tejből, amikor megjelent a hegyek mögött a napkorong felső széle, és gyorsan keresztülszúrták egy izzó vastűvel, és gyorsan meghámozták egy fekete csontkéssel, és gyorsan lereszelték egy cápabőr reszelőn, úgyhogy mire egészen feljött a nap, már készen is voltak vele, már meg is locsolták az ujjuk között facsart zöldcitrom levével, már össze is keverték kipergetett vadmézzel, aztán bekötött szemmel kavargatták és úgy főzték, és úgy szórták bele citromfüvet és a levendulát.
A Trónörökös ezt mind tudja, mert a tanácsadója már hetekkel a vacsora előtt elmesélte neki az egészet, még mielőtt azt tanácsolta volna neki, hogy óvakodjon a kínai gyömbértől.
A Trónörökös lassan eszik, végigkóstolja mind a pókhálónál is finomabb porceláncsészékben érkező fogásokat, de végig csak a kínai gyömbérre gondol. A tanácsadó éppen csak a legfontosabb kérdésre nem tudott válaszolni, hogy mi történne vele, ha belekóstolna. A Trónörökös a hajbókoló tanácsadó aggodalomtól ráncos homlokára gondol, az rémült arcára, elfintorodik, csak azért is beledöfi a kanalát a lekvárba, aztán gyorsan, még mielőtt meggondolhatná magát, a szájához emeli.

A főzés és a csábítás sokszor összefonódik az írásaimban. Ebben a tárcában mindez egészen barokkosan-misztikusan-szenzuálisan történik meg, élveztem, hogy egy kicsit rájátszhatok a keleti ornamentkiára. A Stahl magazinban jelent meg pár évvel ezelőtt.