Legelőször is meg kell tudni, hogy merről fúj a szél.
Azt nem lehet akárhogy, azt csak úgy lehet, hogy segítek odagurítani Nagyapának az ablakhoz a füles fotelt, amiből soha nem tud kiszállni, én hátulról tolom, ő meg a kampósbotjával húzza magát, aztán amikor odaérünk, Nagyapa felállít a térdére. Én akkor kinyitom az ablakot, nem baj, ha nem nyílik elsőre, kicsit rángatni kell, együtt rángatjuk, együtt kinyitjuk, de kihajolni csak én hajolok ki egyedül, nem csak annyira, mint amikor kölest szórunk a galamboknak, hanem sokkal jobban. Annyira, amennyire csak tudok, még annál is messzebbre.
Nem kell félni, nyugodtan kihajolhatok, Nagyapa erősen tart hátulról, fogja a derekamat, nyugodtan körülnézhetek, nyugodtan előrenyújthatom a karom Nagyapa régi pilótasapkájával, benne Nagymama szétvágott receptjeinek a darabjaival. Vigyázok, hogy egy se szóródjon ki, megvárom amíg Nagyapa azt mondja most, csak akkor rántom kétfelé a zacskó száját, csak akkor szórom bele a sok kicsi papírdarabot a szélbe.
Hogy merre szállnak, azt nem is kell figyeljem, azt Nagyapa figyeli. Én csak azt kívánom magamban, hogy jó irányba fújjon a szél, hogy elindulhassunk már végre. Közben Nagymama jut eszembe, ahogy a szabóollóval darabokra vágta a recepteket, és azt kiabálta közben, hogy ő már többet ezek közül egyet se fog se kiváltani, se beszedni, mert úgyse használ már neki egyik se semmit.
A szél jó irányba fúj, Nagyapa visszahúz. Kimegyek a kamrába és behozom a felhalmozott készleteinket, kétszersültet, szárított húst és grogot viszünk magunkkal. Azért, hogy Nagymama ne tudja meg, mit csinálunk, úgy nevezzük őket, hogy citromos nápolyi, bodzaszörp, karamella. Nagyapa közben előhúzza az ágyneműtartóból mind a két damasztpaplant és mind a két damasztlepedőt és mind a két damasztpárnát, amiket éjszaka összefércelt egymással, én segítek kilógatni az egészet az ablakon, és segítek rágombolni őket a fotel két fülén a huzattartó gombokra, és amikor kész van, beülök a Nagyapa ölébe. Ölembe veszem a vaslábost, amit a konyhából cipeltem be, és amibe Nagyapa beállította a tábori bunsenfőzőjét, és Nagyapa megnyújtja a lángot, és a ballon megtelik forró levegővel, és kiduvad az ablakon, és indulunk is már. Ahogy a fotelt is kirántja a levegőbe, Nagyapa kampós botjával lökünk egyet rajta, hogy ne verje le az ablak keretéről a festéket. Nagyapa közben felveszi a pilótasapkáját, és fent is vagyunk már az utca a fölött, és negyed fölött, és a város fölött.
Repülünk, Nagyapa kormányoz, én a homokzsákokat dobálom, a tenger fölött szállunk. Lenézünk, a víz alatt látjuk úszni a cápákat és a polipokat és a bálnákat és a delfineket, aztán már Afrika fölött vagyunk, kicsit lejjebb ereszkedünk, egy pálmafáról teleszedjük datolyával Nagyapa pilótasapkáját, repülünk, eszünk, köpködjük lefele a magokat.
Amikor a datolya elfogy, már a Szahara fölött vagyunk, egyszer csak hatalmas homokviharba keveredünk, de Nagyapa a szemébe húzza a pilótaszemüvegét, az én szemem meg befogja, hogy ne menjen be a homok. Hiába rángatja a szél a fotelt, tudom, hogy nem lesz semmi baj. Aztán, amire elmúlik a vihar, már a Kilimandzsárónál járunk. Nagyon nehezen repülünk át fölötte, majdnem az összes homokzsákunkat ki kell dobjam, úgy érünk Madagaszkár fölé.
Nagyapa ott lecsavarja a bunsenégőt, elkezdünk leereszkedni. A legnagyobb baobabfát keressük, meg is találjuk hamar. A fa tetején egy parafa kalapos bácsi ül, a lábát lógatja és pipázik. Nagyapa lekiált neki, és én is lekiáltok, a bácsi integetni kezd, nagyon hasonlít a kiszolgálóra, amelyik a gyógyszertárban dolgozik, csak épp tiszta fekete az arca. Nagyapa a kezembe adja a kötélhágcsót, amit Nagyapa régi térdzoknijaiból csomóztunk, és én ledobom, a bácsi elkapja a végét, várom, hogy felmásszon hozzánk ő is a füles fotelbe, de nem mászik, hanem csak ráköt valamit a hágcsó végére. Felhúzzuk, és látom, hogy a parafakalapja az, tele van nagy diókkal. Nagyapa belenyúl, kettőt a markába fog, megtöri őket, a dióhéjból fehér pirulák és színes kapszulák potyognak, kihullanak az ujjai közül. Nagyapa azt mondja, ez az! Ez az igazi orvosság, ez csak itt terem meg egyedül az egész világon, ezért repültünk el egészen idáig, és most már csak annyi a dolgunk, hogy szépen hazavigyük, és otthon aztán jól porrá törjük az egészet a rézmozsárban, és ügyesen felporciózzuk harmincegy részre. Az én feladatom lesz, hogy reggelenként a kockacukorral együtt becsempésszek egy-egy adagnyit belőle a Nagymama kávéjába, de nagyon-nagyon-nagyon óvatosan, hogy semmiképpen ne vegye észre.

Történetek a Fülesfotelből. Öt novellát írtam egyszer a Nők Lapjának, egy kicsi sorozat ez. A többi darabaja itt van: A fülesfotel