Dragomán György: Az üres szoba

Mire Marosi a Grand Palais elé ért, egészen kihűlt a kabátja zsebében a zacskónyi gesztenye.
Egyet se evett meg, csak a lódenje zsebébe dugott kézzel ropogtatta a héjukat, érezte, hogy lassan széttöredezik és lepereg a gyümölcsökről. A gesztenye édességére gondolt, a meghámozott gyümölcs mélysárga viaszos fényére.
Nem, egyet se fog megenni, kár volt idejönni, Éva nélkül nem ér az egész semmit, megette az egészet a fene. Nem kellett volna elfogadni a repülőjegyet. Otthon kellett volna maradni, a négy fal között, ülni az üres szobában, hagyni, hogy teljenek a napok.
Minek nekem Párizs? Ezt akarta kérdezni, amikor kinyitotta a borítékot és meglátta benne a kinyomtatott repülőjegyet, aztán a lánya arcára nézett, arra az éles ráncra ott a szája sarkában, ami pont olyan volt, mint az Éváé, és nem mondott inkább semmit. Attól persze még lejátszódott a fejében a párbeszéd, boldogok voltatok ott anyával, felelte volna a lánya, éppen erről van szó, mondta volna ő erre, aztán kettétépte volna a jegyet, közben persze eszébe jutott, hogy a jegyet akárhányszor újra ki lehet nyomtatni, üres és színpadias gesztus lenne, éppolyan fölösleges, mint bármi más.
A múzeum előtt kordonok köré terelt, hosszú sor kanyargott, Marosi megállt, felnézett a múzeum homlokzatára, egy hatalmasra nagyított festmény hirdette a kiállítást, egymásból nyíló üres szobák sorát ábrázolta. Még így, több százszoros nagyításban is feszélyező idegenség áradt a képből, a hideg novemberi szél meg-megfodroztatta a molinót, és ettől még imbolygóbbá és nyugtalanítóbbá vált a szobák belső tere.
Érezte, hogy megszédül, rámarkolt a zsebében a gesztenyés zacskóra, Hammersøi, mondta ki halkan a festő nevét, amikor a lánya megvette neki azt az átkozott ajándék jegyet, nyilván nem tudhatta, hogy itt éppen ennek a dán festőnek lesz életműkiállítása, de még ha tudta is, azt már biztosan nem tudhatta, hogy éppen ez előtt a festmény előtt ismerkedtek meg annak idején a szülei.
Egy pillanatra még erősebb lett a szédülés, Marosi fél kézzel a kordon láncait tartó oszlopba kapaszkodott, szorított a mellkasa, mintha egyszerre összeszűkült volna valahogy a zakója alatt a kasmírpulóver, hosszan sóhajtott, közben felbukkant benne a negyvenvalahány évvel korábbi emlék.
Éva tarkóját látta meg először, fehéren világított a szigorúan feltűzött konty alatt, olyan volt az elegáns fekete-fehér kockás kosztümben, mintha a festő valamelyik vásznáról lépett volna le, Hammersøi egész életében csak üres tágas terű szobákat festett, elvétve bukkant fel a képein -egy egy nőalak, az is mindig csak hátulról, évtizedekkel megelőzte a korát, nem is nagyon szerették a maga idejében, és ahogy belépett akkor a terembe, Marosi egy pillanatra azt is gondolta, hogy ez biztos csak egy viaszbáb, azért állították a kép elé, hogy felhívják valahogy erre a viszonylag ismeretlen festőre a figyelmet, hogy valahogy rávegyék az embereket arra, hogy megálljanak egy pillanatra, útban Boticelli felé, mert persze abba a múzeumba mindenki elsősorban azért ment el, hogy eredetiben is megcsodálhassák a legutolsó teremeben a főfalon Simonetta Vespucci arcmását, és hiába foglalt el egy egész falat az az öt szépen válogatott Hammersøi, mindenki csak átrohant a termen, a legtöbben észre se vették azokat a kicsi képeket az üres szobákról.
Aztán persze azt is meglátta, hogy Éva reszket, a nevét még nem tudta akkor, az később jött, előbb még oda kellett lépnie mellé, rá kellett néznie neki is a nyitott ajtajú üres szobára, hagynia kellett, hogy őt is elfogja a remegős nyugtalanság, mert a képből az sugárzott, hiába volt üres a szoba, mégis azt lehetett érezni, hogy van ott valaki, vagyis volt ott valaki, épp csak az előbb ment el, még szinte hallani a léptei visszhangját, még szinte érezni a ruhája suhogásának a szelét, pont ez az, hogy ezt hogy lehet belefesteni a képbe, azt az érzést, hogy éppen egy perccel később érkeztünk oda annál, amint kellett volna, most már kész, vége, örökre elszalasztottunk valami nagyon fontosat. Minden bátorságára szüksége volt akkor, hogy rá tudjon nézni Évára, hogy meg tudjon szólalni, valószínűleg egész életünkben azon fogunk gondolkozni, hogy miről maradtunk le, igen, ez volt az első mondat, amit Évának mondott, így kezdődött, Éva azt mondta akkor, hogy ő is pont ugyanazt érzi, beszélgetni kezdtek.
Marosi elengedte az oszlopot, a temetés óta először érezte azt, hogy Éva valahogy mégis itt van, vele van, lassan felnézett megint a molinóra, beállt a láncok közé a sorvégére, gyere, nézzük meg együtt újra, hogy miről maradtunk le, suttogta maga elé, aztán tisztán hallotta Éva hangját, ahogy megszólal ott a fejében, és azt mondja, Semmiről, kedves, nem maradtunk le semmiről.

Ezt a novellát a Nők lapjában közöltem. Amúgy tényleg nagyon fontos nekem Hammershøi, Edinburghben láttam 2008-ban egy gyűjteményes kiállítását, azóta gondolkozom, hogy lehetne írni róla. Aztán 2015 őszén Frankfurtban elmentem a Städelbe megnézni egy kiállítást, amiről tudtam, hogy Daniel Kehlmann nyitotta meg és sokat idézett a megnyitó szövegében a Máglyából, és az egyik falon ott volt egymás mellett négy Hammershøi, ez az élmény kopírozódott rá egy párizsi élményre, egy Hopper gyűjteményes kiállításért álltunk sorba jó két órát Annával a Grand Palais előtt. Ezekből az élményekből született valahogyan ez a szöveg.