Szénási Zsófia interjúja a Könyvhét-ben, A pusztítás könyve megjelenése után.
(Könyvhét VI évfolyam, 14. szám, 2002 július, 11-15 oldal)

Dragomán György első könyve az emberi természet sötét oldalát tárja fel

Első regényének hihetetlenül intenzív képekből megalkotott nyomasztó világa szinte sokkolta a Könyvhét újdonságaira kíváncsi olvasókat és a szakmát. Különösen a szerző fiatal kora lepte meg a közönséget, hiszen mindössze 22 éves volt, amikor elkezdte írni a könyvet. Dragomán György Marosvásárhelyről származik, Szombathelyen végezte a középiskolát, majd Pestre került, angol és filozófia stúdiumot hallgatott az ELTÉ-n. Eötvös Collegista, a Láthatatlan Kollégiumnak is tagja volt. A filozófiát abbahagyta, ám angolból már a Phd doktori dolgozatra készül. Műfordításból él, például ő a Trainspotting társfordítója.

– Öt éven át dolgoztam a regényen, folyamatosan, ám változó intenzitással. A legnagyobb nehézséget az jelentette, hogy a regényírás technikáját csak regényírás közben lehet megtanulni. Rengeteget olvastam, tudni szerettem volna, hogy micsoda is pontosan egy regény. Eleinte elég romantikus elképzeléseim voltak az írásról, azt hittem, jegyzetekből és cédulák tömkelegéből fog kirajzolódni a könyv, aztán kiderült, hogy ez egyáltalán nem így van. Rájöttem, hogy fejben formálódik az egész. Az időkezelés kérdése volt a legkomolyabb probléma: azután, hogy beláttam, a könyv három nap alatt fog játszódni, már könnyebb dolgom volt, lineárisan tudtam haladni, és keveset kellett javítanom. Elég lassan dolgoztam, mielőtt leírok valamit, tisztán kell látnom a legapróbb részletet is.
Miért foglalkoztat valakit ilyen fiatalon a hatalom felépítése, a bűn és a bűnhődés fogalma?
A hatalom és a szabadság problémája mindig is érdekelt. Ezért is mentem filozófia szakra. Már középiskolában is állandóan filozófiai műveket olvastam. Az első, tizenhárom éves koromból származó írásom szintén a hatalom működéséről szól. Tudni akartam, hogyan működik a hatalom az emberi kapcsolatokban, miért lesz valaki a hatalom birtokosa, más pedig az örökös megalázott.
Rendkívül intenzív a regény képi világa. Önkéntelenül is a Sinistra körzet jutott eszembe róla.
Bodor Ádámtól kétségtelenül nagyon sokat tanultam, ugyanazt a világot láttuk, csak én gyerekszemmel.
A regény helyszíne és ideje nehezen meghatározható, inkább tűnik fiktívnek, mintsem valóságosnak.
Amikor elkezdtem, akkor azt hittem, a könyv a honvágyról szól majd. 15 éves korom óta mindössze kétszer jártam szülőhelyemen. Az első elképzelésem szerint a könyvben jól beazonosítható helyek lettek volna, de rájöttem, nagyon hamis és nosztalgikus képet adtam volna így Erdélyről. Sok Márquezt olvastam, sokat tanultam tőle is, de mégsem az ő nyomán haladtam. Végül elvonatkoztattam a helytől, és ahogy magamra találtam, a regény is magára talált. Talán tényleg olyan meg nem határozható időben és térben játszódik, amit akár Dél-Amerikában is megértenek. Aki viszont a 80-as években Erdélyben élt, sok konkrétumot felfedezhet fel benne. Aki nem, az inkább fiktívnek gondolja.
Engem meglepett, hogy a kormányzó feltámasztotta a halottnak vélt fiút.
Ez az a pont, ahol a könyv elszakad a realizmustól és a mitikus világba lép. Már amennyiben elhisszük, hogy a fiú meghalt. Mert lehet, hogy nem. Én ezt a könyvet mitikusnak tartom, számtalan mítosz részletei belekerültek. A kormányzó attribútumai egy sötét vagy negatív istenség sajátságainak is felfoghatóak. Erősen dolgoztak a mítoszok a szövegben; mikor később elolvastam Fry könyvét az irodalmi archetípusokról, döbbentem láttam, hogy abban a tél leírása teljesen olyan, mint a regényem világa. Bizonyos értelemben aparegényként is lehet olvasni. Az apámnak ajánlottam, aki szintén ír, egyik legkorábbi emlékem, hogy hallom, amint felolvas az író barátainak. Azt hogy írni lehet, apámtól tanultam.
Mit jelent a cím?
Az eredeti címe Útvesztő volt, mivel a regényt egy labirintusnak képzeltem el. Néha féltem is attól, hogy olyan irányba fordul a könyv, hogy nem tudom, merre tovább. Az Útvesztőt nem éreztem elég erős címnek. Egyszer egy hebraista barátom kölcsönadott egy kéziratot, az újrafordított bibliai Teremtés Könyvét. Akkor jöttem rá, hogy egy mitikus regényhez valami erre utaló címre van szükségem. Így lett a Teremtés Könyve analógiájára A pusztítás könyve a végső cím.
Férfiközpontú világ ez, ahol a nők csak elvétve bukkannak fel. Van ugyan szerelmi szál, de nem nevezhető beteljesültnek.
Nem családregényt írtam, bár olvasható úgy is. Feleségem és kisfiam van, intenzíven átéltem a szerelmet, de ez a könyv nem a szerelemről szól, az a regény még hátravan. Kafka sötét világa erőteljesen hatott rám, és nála sem sok nő szerepel.
Említetted Kafkát, Márquezt, Bodort. Kik hatottak még rád?
Ottlik könyve meghatározó volt, kamasz koromban Spiró Györgyöt, Lengyel Pétert szerettem. Az angolszász irodalomból is sokat tanultam: Joseph Conrad, Beckett, Faulkner vagy Cormac McCarthy a kedvenceim közé tartoznak. De krimiket is olvasok, Chandlert például. A ponyvában az a jó, hogy szigorúan meghatározott szabályok szerint épül, egyértelműek a definíciók, a posztmodern regényben pedig az, hogy alapjaiban kérdőjelezi meg a műfaj lényegét, és az embernek újra és újra fel kell tennie magának azt a kérdést: mitől regény a regény?
Más műfajokkal is próbálkozol?
Mióta elkészült a regény, boldogan írok novellákat. Rövidebb műfaj, amelyben többet lehet játszani, nincs az a félelmetes érzés, hogy ha nem fejezem be, többévi munkám rámegy. Ezek a rövidebb írások a Holmiban, a Jelenkorban és Mozgó Világban jelentek meg. A novellákból lassan összeáll egy új, könnyebb szerkezetű regény, amely egy 11 éves gyerek szemszögéből és hangján mutatja be a világot. Tartalmában viszont hasonlít A pusztítás könyvéhez, mert hatalmi viszonyokról szól, meg egy újabb apaképről. Később szeretnék drámákat is írni, és egy történelmi regényen is gondolkozom.
Milyen kapcsolatban állsz a kortárs írókkal?
A feleségem, Szabó T. Anna révén sokakkal összejárunk, például Lackfi Jánossal, Tóth Krisztinával, Mesterházi Mónikával, G. István Lászlóval, Schein Gáborral, Imreh Andrással. Mindenki tudta, hogy írok, de a barátaim közül senkinek sem mutattam meg a készülő regényt. A Balassi a második kiadó volt, akinek elvittem, és nagyon örültem, hogy elfogadták: azt hittem, hogy Becketthez hasonlóan tucatnyi kiadónál kell majd próbálkoznom, amíg végre megjelenhet a könyvem.