Mátej már reggel ötkor ott volt Kolozsváron, a Forca Kluzsánö edzőterme előtt, a furgon, amelyik az országúton felvette, valami vendéglőbe vitt zöldséget. Jöhetett volna kocsival is, de Dzsidzsi bácsi nem szerette a pazarlást, és ha Dzsidzsi bácsi azt mondja, hogy kímélni kell a béemvét, akkor nincs mese, kímélni kell.
Még majdnem sötét volt, Mátej az utca másik oldalán egyik cigarettát szívta a másik után, úgy nézte a lehúzott vasredőnyt, a rácelluxozott versenykiírással meg a félig leszakított régi plakátokkal. Volt, akit ismert a régi arcok közül, de a legtöbbjüket még hallomásból se, mélyen beszívta a füstöt, úgy nézte, hogy vigyorognak magasra emelt öklökkel, magabiztosan.
Hat körül aztán elkezdtek szállingózni a többiek is, volt, aki gyalog érkezett, mások biciklivel jöttek, volt akit taxi hozott, nyolcra már egész szép tömeg gyűlt össze, lehettek vagy hatvanan, sokan a kiírást is magukkal hozták, ott gyűrögették a kezükben. A hirdetés nemcsak a fájtponkomon a meg a többi ilyen portálon jelent meg, de a bunyós fórumokon meg az edzőtermekben is beszéltek róla mindenhol, még kijevig meg kisinyóig is eljutott a híre, az anyaországból is elég sokan jöttek, és mióta elterjedt, hogy nem kamu, és Igor Nyekraszov túledzette magát, és elszakadt a combizma, és nem lehet ott az európai döntőn, már hihetőbb volt, hogy egy pénzdíj nélküli amatőr pusztakezesen választják ki, hogy ki kerüljön a helyre. Az összeurópai döntő, az pedig komoly dolog, ott már nem győzni kell, a lényeg egy szép akció, egy ollózás, vagy egy fojtókulcs, aztán már van esély egy japán meghívásra, azok meg minden meccs után szépen becsomagolva adják a pénzdíjat, és nem is akármennyit adnak és nem is akármilyen pénzben, Japánba mindenki nagyon szeretett volna kijutni.
Voltak, akik beszélgettek egymással, de a legtöbben csak idegesen álldogáltak, várták, hogy teljen az idő. Mátej nem szólt senkihez, és őt is békén hagyták, a cigis doboza kiürült, az utolsó szálat nem gyújtotta meg, hanem az ujjai között gyűrögette, hallgatta, ahogy finoman recsegett benne a dohány.
Fél tízkor aztán egyszerre felpezsdült a hangulat, nagy dudálással behajtott az utcába egy fekete tojota landkrúzer, és kiszállt belőle Bíró Árpád tulajdonos és a féltestvére, Álex az aranytorok. Nem köszöntek senkinek. Árpád levette a vasredőnyről a lakatot, aztán fél kézzel felhúzta, közben Álex elővett egy hangosbemondót, és elkezdte kiabálni három nyelven, hogy bunöziua, jónapot, velkám, nagyon örülünk, hogy ilyen sok a jelentkező a tornára, jó egészséget és sikert kívánunk mindenkinek, a kapukat négykor nyitják, akkorra jön a közönség, addig szabadedzés, bent lehet szépen gyakorolni, pihenni meg melegíteni, aki befizeti a nevezési díjat, az mehet is már be, a díj csak ötven euró, de új lejt meg forintot is elfogadnak. Erre persze mindenki felzúdult, a kiírásban nem volt szó semmilyen nevezési díjról, de Álex rögtön mondta, hogy nem kell aggódni, ha valakinek nincsen pénze, akkor arra is lesz megoldás, amúgy meg mindenkinek sok szerencsét és jó egészséget, hogyha lehet akkor ne káromkodjanak, mert mindent felvesz az eurósport, délbe jönnek három kamerával, egész órás műsort csinálnak az esélytelenek tornájából, ezen senki ne sértődjön meg, jó, ezt ők se gondolják komolyan, tudjátok, milyen a média, azoknak a szenzáció kell.
Árpád közben a felhúzott redőny alá állított egy kempingasztalt, leült mögéje, elővett egy vastag füzetet, aztán odaszólt valamit a féltestvérének. Álex erre beleszólt a hangosba, hogy mehet, aki pénzzel akar fizetni, vagy öten oda is mentek, fizettek is, amíg Árpád a pénzt számolta, Álex sorba állította a többieket. Mátej majdnem a sor legvégére került. Árpád aztán jött és mindenkinek felírta a nevét, meg azt, hogy honnan jött, Mátej itt is az utolsók között volt, nem figyelt végig oda, de még is úgy hallotta, hogy rajta kívül senki más nem jött Hunyadról. Még szép.
Amikor aztán mindenkinek meglett a neve, Álex megint elővette a hangosbemondót, és elkezdett éneklő hangon kiabálni, hogy mindenki utána, utána de utána, aztán elindult végig az utcán, de úgy, mintha táncolna. Mátej nézte, hogy indulnak, és mennek, egyik a másik után, aztán indult ő is a többiekkel.
Végigmentek egy macskakövekkel kirakott utcán, aztán odaértek egy egyemeletes kis házhoz, a falán volt egy nagy szürke emléktábla, lent a tábla alatt a földön meg ott volt ledobálva vagy harminc darab kőtörő kalapács.
Álex megint elővette a hangosbemondót, elkezdett kiabálni, hogy ezt a házat kell lebontani, szerencsétek van, a tetejét már levitte a szél, itt vannak a kalapácsok, éppen csak háromkilósak, az emléktáblára vigyázzatok, annak egyben kell maradni, az majd felkerül arra a szép modern házra, ami ide épül majd, pár régi téglát beleépítenek a falba, aztán jól van, jobb lesz mint a régi, fel a kalapácsot, aztán hajrá, amilyen erős emberek vagytok, két óra alatt meglesztek az egésszel, aztán jöhet az edzés meg a torna, meg minden, hajrá.
Árpád azzal felkapott egy kalapácsot, aztán rávágott a falra, csak úgy porzott a vakolat, csak egyet ütött, aztán dobta is oda a kalapácsot az egyik fickónak, az elkapta, odalépett a falhoz, és ütni kezdte, közben Álex elkezdett kántálni a megafonon keresztül, hogy hajrá hajrá de hajrá, hajrá hajrá de hajrá, hajrá.
Az embereket valahogy elkapta a ritmus, mert egymás után mind kézbe vették a kalapácsokat, és ütni kezdték a falat, az ütések zaja összeforrt, hatalmas porfelhő keveredett, hallatszott, hogy zuhog az aszfaltra a szétzúzott vakolat, roppanva törnek darabokra a téglák.
Mátej nem mozdult, csak állt és nézte őket. Vagy két perc is eltelt, mire Árpád észrevette. Odalépett hozzá. – Na mi van –kérdezte. – Büdös a munka? Ha nem dolgozol, nem fogsz verekedni se.
Mátej nem mozdult, – Nekem nem is kell. – mondta. – Úgyis én leszek a bajnok.
– Mi van – kérdezte Árpád -, mint beszélsz bazmeg? – közben intett Álexnek, hogy jöjjön ő is oda. – Azt mondja, ő lesz a bajnok.
– Igen? –kérdezte Álex. – Attól, ha a kalapácsot se bírod kézbe venni, mi?
– Pedig én leszek – mondta Mátej. – És ha nem is húzok kesztyűt, akkor is.
– Aszta kurva – mondta Árpád, közben már ütött is, de Mátej keze is mozdult, még az arca előtt elkapta Árpád csuklóját, a bőrét azért megcsapta az ütés hideg szele.
– Gyors a fiú – szólalt meg Álex.
– Tiszta kungfu – mondta Árpád.
– Csak ez nem egy film – mondta Álex, aztán két ujját a szájába dugta és egy nagyon hangosat fütyült.
Mindenki egyszerre engedte le a kalapácsot, hirtelen nagyon nagy csend lett, hallatszott, hogy csattanva lezuhan a földre egy hatalmas vakolatdarab.
– Fiúk, ez a genyó itt azt akarja, hogy munka nélkül csináljunk belőle bajnokot – kiáltotta Árpád. –Meg akart alkudni velünk a hátatok mögött. Nem akar bunyózni.
– Úgyhogy most nem kesztyűvel fog, hanem kalapáccsal – mondta Álex.
– Na ehhez mit szólsz, te kis patkány? – kérdezte Árpád, és a fejével a többiek felé intett. – Adjatok neki egy kalapácsot. Lássuk, azzal mennyire gyors lesz.
– Jó – mondta Mátej. Kibújt a kabátjából, közben az emberek körbevették, kalapáccsal a kézben, várták, hogy ő is kézbe vegye a sajátját, de nem vette, hanem csak arrébb rúgta a bakancsa orrával. – Mostan az lesz, hogy leveszem az ingemet is, aztán utána, ha akartok, jöhettek tőlem mind egyszerre is. Ha mertek – közben már pattintgatta is kifele a farmeringén a patenteket, aztán kihúzta a karját az ingujjaiból, és leengedte az inget a dereka köré.
A többiek a kalapácsokkal közelebb léptek, Mátej hallotta, hogy hökkenve szívják a levegőt, lassan felemelte a két karját, hogy jobban lássák a mellkasán és a hátán körbefutó rajzokat.
A tetoválások az évek során kicsit megkoptak és kifakultak, de azért nagyon jól látszott a hatalmas nagy fekete holló, ahogy egy levágott koronás fej bal szemét kaparja ki éppen, igaz, alatta a latin betűs feliratot már nem lehetett elolvasni, azt össze vissza karistolták a fehér sebhelyek, a holló szárnyán is futott egy rózsaszínes-fehéres vastag rézsútos vágás, Mátej pontosan tudta, hogy hol van, mert azon a részen nem érezte a hideget.
– Tudjátok, ki vagyok? – kérdezte hangosan, ahogy lassan körbefordult, de válasz persze nem kellett, abból, ahogy az emberek egyszerre engedték le a kalapácsokat, nyilvánvaló volt, hogy tudják. A fekete seregről és pláne Dzsidzsi bácsiról még azok is hallottak, akik sose voltak börtönben.
– Jól van, akkor elmondom, hogy mi a helyzet. Dzsidzsi apánk Hunyadról azt üzeni, hogy nagyon sajnálja, hogy nem kértétek ki a tanácsát, mielőtt versenyt rendeztetek. Amíg itt fitneszeztetek, addig nem szólt semmit, az neki az elve, hogy mindenki úgy játszik a maga homokozójában, ahogy akar. De nemzetközi tornákról meg ilyenekről nem volt szó. Ahhoz engedélyt kelletett volna kérni. Azt Dzsidzsi apánk engedélye nélkül senki nem rendez. Értve vagyok?
Árpád arca olyan fehér volt, mint a viasz, ahogy lassan bólintott egyet, Álex mondani akart valamit, de Árpád a vállára tette a kezét, és Álex nem szólalt meg, idegesen markolászta a megafont.
– Na ennek nagyon örülök, most akkor megmondom, hogy mi lesz a büntetésetek. Mert az nem igazság, hogy ti ingyen dolgoztattok embereket. Álex, te úgy tudom szeretsz énekelni, mi? Népzenész akarsz lenni, mi? Mánelista?
Álex bólintott, Mátej meg folytatta: – Jól van, akkor énekelni fogsz. Az lesz, hogy te itten megállsz szépen a megafonnal, aztán énekelsz valami jó ritmusosat, minthogyha esküvőn lennél, Árpád meg ideáll szépen az én helyemre, a kör közepére, és táncol. És hogy még véletlenül se lazsáljon, és a kalapácsok se pihenjenek, a fiúk meg megpróbálnak ráütni a lábára kalapáccsal. Aki eltalálja, az lesz a bajnok, az megy az európai döntőre. Azt én garantálom. Érthető? – beszéd közben Mátej visszavette az inget és kilépett a körből, a házra nézett. A vakolatot majdnem mindenhol leverték már a falakról, a téglák még többnyire egyben voltak. Az emléktáblát már lefeszegették, ott volt lefektetve szépen a járdára. Elég súlyosnak nézett ki, a tetején koronás kis angyalok ültek, szép volt.
Mátej odalépett, lehajolt, két kézzel megfogta, felemelte, nehéz volt, de tudta, hogy elbírja, fél kézzel a vállára emelte. – Eztet meg elviszem Dzsidzsi apánknak. Szereti az ilyen régi dolgokat – mondta, megfordult, aztán elindult visszafelé az edzőterem felé.
Nem nézett hátra, tudta, azt fogják csinálni, amit mondott. Ahogy a sarokra ért, hallotta, hogy Álex elkezd énekelni, a kalapácsok meg zuhogva kopogtak az aszfalton. Igazított egy kicsit a táblán, hogy ne nyomja annyira a vállát, aztán a másik kezével benyúlt a zsebébe, elővette a telefont, megnyomta a gyorstárcsázót, a telefon még egyet se csengett, már fel is vették, Mátej beleszólt – Na tátáje, igazságot tettem – mondta, aztán bontotta is a vonalat.

A litera.hu Mátyás király novellapályázatot hirdetett, és engem is felkértek, hogy induljak. A feladat a Mátyás mítosz aktualizálása volt, én meg elhatároztam, hogy annyira aktualizálni fogom, hogy egyáltalán nem írom azt le, hogy “Mátyás király”. A történet tetszhetett a diákzsűrinek, mert ez az írás nyerte a Litera díjat. Ez nagyon megtisztelő és igen jól esett, természetesen nagyon örültem neki, és köszönöm szépen.