A férfi bizonytalanul lépked, úgy nyit be a kávézóba, mint aki láthatóan nem egészen tudja, hogy hol van. Az ég felhős, de ő mégis hunyorog a reggeli fényben. Áll, két kézzel felnyúl, egy pillanatra eltakarja a szemét, aztán végighúzza a tenyerét az arcán és az állán, a bőre szinte kék a friss borotválástól. Körülnéz, meglát egy üres asztalt, arra fordul, lassan odamegy, amikor odaér, két kézzel elkapja a szélét, egy darabig csak áll, aztán egy székre zökken. Félregombolt, gyűrött inge nem illik a vadonatúj fekete öltönyéhez, a zakó ujján még ott az árcédula. Ahogy a karját az asztalra támasztja, az árcédula érdesen csúszik végig az asztal lapján, a férfi felemeli a kezét, az árcédulát nézi, még mindig hunyorog.
A tulaj a pult mögött ül, újságot olvas. Felnéz, a lapot nem csukja, be, odaszól a pincérnőnek. – Megint elengedtek egyet.
A pincérnő sóhajt, vizeskancsót tesz a tálcára, mellé egy nagy poharat. A férfi asztalához megy, nem kérdez semmit, az asztalra teszi a poharat, teletölti vízzel.
A víz hangjától a férfi megremeg, összehúzza magát, elfordítja a fejét.
A pincérnő megint sóhajt, a férfi elé teszi a poharat. Megérinti a férfi vállát, az férfi válla megfeszül, a keze az asztal szélére markol. – Semmi baj – mondja a pincérnő. – Csak víz.
A férfi oldalról, sandítva nézi a poharat, aztán hirtelen odafordul, elkapja, felemeli, két kézzel fogja, vad, nagy kortyokban nyeli, szinte öklendezve iszik. A poháron keresztül felnagyítva és eltorzítva látszanak az árcédulán a számok, a márkajelzés, a vonalkód. A férfi leteszi az üres poharat, elengedi, nézi. – Ártatlan vagyok – mondja hirtelen.
A pincérnő bólint. – Hát persze hogy az – mondja, a hangja lágy, kicsit unott. Felemeli a kancsót, hogy megint teletöltse a poharat.

Egyperces, vagy inkább félperces. Az ÉS-ben jelent meg.