Szerelmeslevél azóta van, mióta szerelem és írás. Négyezer évvel ezelőtt agyagtáblára írták, négyszáz évvel ezelőtt négyrét hajtott pecsétes pergameneket vittek váltott lovakon a postafutárok, ma műholdon és tengeralatti kábeleken szállnak az üzenetek, a lényeg ugyanaz: el akarjuk mondani, hogy mit érzünk, tudni akarjuk,hogy a másik is ugyanezt érzi-e, el akarjuk mondani, hogy még mindig érezzük, és tudni akarjuk, hogy a másik is még mindig érzi-e. Szerelmet vallunk újra és újra, mesélünk magunkról, elmondjuk,hogy a másik mennyire hiányzik, hogy akarjuk, kívánjuk, szeretjük, nem tudunk és nem akarunk meglenni nélküle. Bókolunk, szépeket írunk, elmondjuk, hogy milyennek látjuk, hogyan nyűgöz le a szépsége, mesélünk arról, hogy milyen volt együtt lenni vele, és milyen rossz nélküle, írunk az ábrándjainkról és a közös terveinkről, azt szeretnénk, ha ott lenne a soraink között a múlt, a jelen és a jövő. A boldogságot akarjuk, bizonyítani akarjuk magunknak és a másiknak, hogy a boldogság létezik, és mi közösen birtokoljuk.

A gyerekkorunk az első szerelmes levéllel kezd el véget érni, sokszor meglepően korán. Már az ovisok is írnak szerelmes leveleket, vagyis inkább rajzolnak. A kidugott nyelvvel, hason fekve, délutánokon át váltott filcekkel rajzolt gyönyörű rajzon épp egy szürke sárkány fejét vágja le egy fejszével a hős kisfiú, ki akarja szabadítani a ketrecbe zárt világszép kislányt. A kislány engedelmesen várja a szabadulást, szőke haját bánatosan kilógatja a rácson. A kisfiú csak sokára meri megmutatni a nagy művet a kiválasztott kislánynak, ám ő a kislány legnagyobb döbbenetére teljesen félreérti a rajzot. Szerinte a rajzon egy egér harcol egy béna macskával, azt akarják eldönteni, hogy ki eheti meg a kalitkába zárt tarajos papagájt. Legjobban az érdekli, hogy a papagáj pontosan milyen fajta és honnan származik. A kisfiú erőt vesz magán, nem sértődik meg, elkezd a papagájról beszélgetni a kislánnyal. Kiderül, hogy nagyon szereti a madarakat, főleg az énekeseket. Attól kezdve minden lap lehet madarakról beszélgetni. A rajz célba ér.

Valahogy így kezdődik, és innen többet nincsen visszaút. Új szerelmek jönnek és új szerelmes levelek. Akkor is megpróbáljuk, ha tudjuk, hogy nincs esélyünk, a szerelmeslevél varázstárgy, beletesszük magunkat, és várjuk a csodát.

Egy tizenegy éves fiú szerelmes az osztálytársába. Nem akar egyszerű levelet írni, valami különlegeset és rendhagyót szeretne. Tudja, hogy nem tetszik a lánynak, a lány eddig nem is nagyon figyelt oda rá, ráadásul éppen valaki másba szerelmes. A fiú ezért elhatározza, hogy a legnagyobb kincsét fogja feláldozni a szerelem oltárán. Hosszas töprengés után azt találja ki, hogy az Amerikából kapott felbecsülhetetlen értékű foszforeszkáló szupermen matrica belsejére fogja felírni tustintával a levelét. Nehéz feladat, sokat kell gyakorolni, nem beszélve arról, hogy milyen reménytelenül bonyolult visszaragasztani rá a fényes védőpapírt, hogy ne kenődjön el. Születésnapi ajándékba adja a lánynak, az megköszöni, de láthatóan nem nagyon örül. Nem szupremen a kedvence. Ahelyett, hogy az ágya fölé ragasztané, inkább a másik fiúnak ajándékozza. Az viszont nagyon örül, megkéri a lányt, hogy segítsen neki felragasztani, díszhelyre szánja, a táskája közepére. Együtt ragasztják fel, szép óvatosan. A matrica eredeti tulajdonosának végig kell nézni a ragasztást, úgy érzi, mindjárt megáll a szíve. Mindjárt meg fogják látni az üzenetét, kifogják nevetni. Bármit odaadna, hogy visszacsinálhassa az egészet. De ők oda sem figyelnek, egyetlen dolog fontos, hogy a matrica pont középen legyen. Nem veszik észre a levelet, a fiú agyán átfut, hogy most évekig nézheti majd a szerelmeslevelét a vetélytársa táskáján, amikor észreveszi, hogy a lány tenyerében ott a lehúzott védőpapír. A ragasztás sikerült, a lány eldobja a papírt, a fiú akkor meglátja, hogy a lány tenyerén ott levél lenyomta, minta egyenesen a tenyerébe írhatta volna bele, hogy milyen nagyon és milyen régóta szereti őt. A lány belenéz a tenyerébe, és nem hisz a szemének. Felnéz, a tekintete találkozik a fiú pillantásával. Rámosolyog. Csoda történt.

A szerelmes levél csodák nélkül is varázstárgy. Nem leküzdi, hanem megszünteti a távolságokat. Ha messze vagyunk egymástól, ha hetekig, hónapokig, évekig nem találkozunk, akkor csak a szerelmes levél segíthet. Amíg írjuk, a másikkal vagyunk, amíg olvassa velünk van. Megszállottan írunk, sokszor naponta, elmondunk mindent ami csak történt velünk, elmesélünk mindent, amit csak gondolunk, bele akarjuk magunkat varázsolni a borítékba, hogy a másikkal lehessünk, Amikor nem írunk, akkor a régi leveleit olvasgatjuk, vagy a postát várjuk. Magunkkal hordjuk a leveleket, lehetőleg a szívünk fölött. Az emaileket is kinyomtatjuk, hogy mindig velünk legyenek. A legszebb sorokat kívülről tudjuk, ott zsonganak a fejünkben, de a levélpaksamétát így is időről időre megtapogatjuk. Függünk ezektől a folyamatos üzenetektől, ezek tartanak életben.

Néha valóban életmentő egy szerelmes levélpaksaméta. Egy öregember egy hintaszéken ül, a kezében egy csomó dróttal átkötött sáros boríték. Szerelmeslevelek. Nem bontja ki a borítékot, drótot, csak megmarkolja a leveleket, a lövészárokra gondol. Ezek nélkül a levelek nélkül nem jött volna haza. Mindig arra az éjszakára gondol, amikor őt küldték el felderíteni. Eszébe jut, hogy milyen volta drótakadályon túl feküdni a sárban, lassan kúszni az ellenség felé, a ködben, máig nem tudja, hogy tévedhetett el, csak a fagyos rémületre emlékszik, hogy nem tudja hol van, melyik irányba kell kúsznia, ha vissza akar kerülni az övéihez. Feküdt a földön és rettegett, és ahogy félelmében máskor is mindig, akkor is a levélpaksamétához vándorolt a keze. De a levelek nem voltak ott, csak a zubbony anyagát markolta, az nem lehet, hogy elvesztette volna őket, hirtelen elfelejtette, hogy eltévedt, elfelejtette az ijedtséget, elkezdte keresni a leveleket. A felesége sorai jártak az eszében, ahogy tapogatózva kúszott a ködben, valamiért pont arra gondolt, hogy a felesége egy esti fürdetést irt le, azt, hogy hogy csorgatta a kisfia habtól szappanos hajára egy kancsóból a meleg vizet. Ekkor egyszer csak papírt érzet e tenyere alatt, nedvesen és sárosan de ott egy levél, aztán mellette még egy, a borítékok utat mutattak a köd puha labirintusában, visszavezették a saját oldalára.

A jó szerelmes levél a világ legőszintébb írása. Egyszerre nézünk benne szembe magunkkal, a másikkal és a szerelemmel. Megpróbáljuk megérteni, hogy mi a szerelem, hogy mi történik velünk és mit jelent nekünk a másik, és ezen keresztül egy kicsit azt is megtudjuk, hogy mi ki vagyunk. Igen, a szerelem önző dolog, arról szól, hogy meg akarunk ismerni valaki mást, és rajta keresztül meg akarjuk ismerni önmagunk és a világot. A szerelem bolondság, gyönyörű, vad és őrült állapot, egyszerre függeni kezdünk valaki mástól, semmit sem akarunk többé csak őt, a nagy Ő-t azt, akibe beleszerettünk, akinek egyszerre szépnek halljuk a hangját, szépnek látjuk a szemét, a haját, az alakját, mindenét. Őt akarjuk, semmi mást nem akarunk. Nem vagyunk többé a magunk urai, elkapott egy ismeretlen, és legyőzhetetlen erő, magával ránt elkerülhetetlenül, olyan mint a gravitáció. A szerelmeslevél arra kell, hogy ezt ne csak érezzük, hanem tudjuk is és amennyire lehet, értsük is.

Bátraknak kell lennünk, ki kell mondanunk, hogy mit történik velünk, nem, ez kevés, kimondani kevés, nem hagyhatjuk, hogy elnyelje a szavainkat a csend, többet kell tennünk, le kell írnunk, bátran, tollal, vagy billentyűzettel, vagy a telefonunkkal, mindegy, a lényeg, hogy láthassuk, hogy ott lehessen. A szerelmeslevél arra kell, hogy egy kicsit megszelídítse a szerelmet, hogy megmutassa, hogy az egy teremtő erő. Ha leírjuk, amit érzünk, akkor megteremtjük a magunk számára a szerelmet. Le kell írnunk, mert ha leírjuk, akkor egy kicsit végre valóság lesz. Akkor talán beteljesül. Lehet, hogy a másik ki fog nevetni, lehet, hogy nem vesz komolyan, lehet, hogy később megbánjuk, hogy kiadtuk magunkat, de ez nem számít, mert amikor leírjuk, hogy szerelmesek vagyunk, és felemeljük a papírról a tollat, abban a pillanatban úgy vagyunk szerelmesek, hogy tényleg igazán tudjuk is, hogy szerelmesek vagyunk, ott abban a pillanatban az érzés csak a miénk, tisztán, és felszabadítóan élhetjük át a szerelmet, úgy hogy még ott van benne az egész világ, azt érezzük, hogy többek vagyunk magunknál, és minden lehetséges.

Szerelmeslevelet írni maga a szerelem.

 

Ezt úgy emlékszem a Marie Claire magazinnnak írtam pár évvel ezelőtt. Vannak még tárcáim a házasságról, a hűségről, a bátorságról, a férfi-női logika különbségéről, és a veszekdésről, és a válásról is.