„Bizonyos távolságból” – interjú Dragomán Györggyel
A Puskin Utca szereksztői, Szabó Marcell, Krusovszky Dénes és Urfi Péter, kedves kávézomban, az Augusztban beszélgettek velem.
− Többször mesélted már, hogy első regényedet, A pusztítás könyvét teljes titokban írtad, nem jelentek meg belőle részletek, csak a feleséged olvasta, és öt évig, amíg készült, azt sem tudták rólad a barátaitok, hogy író vagy. Mégis, hogy lett ebből könyv?
− A feleségem, Szabó T. Anna költőnő révén én már elég sok íróval, irodalmárral voltam jóban abban az időszakban, szóval volt körülöttem ilyen társaság, de azt nem szerettem volna, ha túl hamar kiadom a kezeim közül a szöveget. Türelmes és szigorú akartam lenni, ami azt hiszem sikerült is. Végül aztán, miután elkészült, megkerestem vele Várady Szabolcsot, aki rögtön Závada Pált ajánlotta, mint lehetséges szakmai-olvasót, szerkesztőt. Závadának aztán elküldtem az anyagot, és nagyon kedves és bátorító levelet írt, aztán elküldtem a könyet a Magvetőhöz, de nekik akkor nem kellett, aztán meg a Balassihoz, ahol végül meg is jelent.
− A pusztítás könyve rögtön elég nagy siker lett, ha jól emlékszem, Károlyi Csaba az ÉS-ben például azt írta, hogy Krasznahorkai Sátántangója óta a legerősebb prózaírói bejelentkezés a tiéd.
− Ez nagyon megtisztelő. Én különben azért sem mutattam meg a készülő anyagot senkinek, mert nagyon határozott elképzelésem volt arról, hogy mit is akarok létrehozni: egy hiperrealista, empirista akcióregényt a bűnről. Ez így tisztán, körülbelül az első év végén derült ki számomra. Különben olvasni sem szerettem igazán ekkoriban, mert zavart, ha úgy éreztem, kívülről hat rám valami. Még a legjobban a külföldieket tudtam befogadni. Én amúgy is nagyon szeretek idegen nyelven olvasni, ez a dolog még az egyetemről, pontosabban a Láthatatlan Kollégiumból ered, ahol Takács Ferenccel, tutorommal hétről hétre kellett olvasni elsősorban angol és amerikai irodalmat. Ez a hatás máig is erős, például Faulkner, Beckett vagy akár Kafka felől.
− Korábban filozófiai disszertációt akartál írni, ez azért elég nagy váltás.
− Igen, filozófusnak készültem, főként az etika meg a poilitika-filozófia izgatott hallgató koromban az ELTÉ-n. A skót és a német etikával különösen sokat foglalkoztam, ezekből akartam doktorálni. Aztán jött egy fordulat, amikor arra gondoltam, hogy a gyakorlat mégis jobban érdekel, mint az elmélet, a gondolkodás tisztasága pedig illúzió, legalább is a valóságban ilyen nincsen. Tehát a létező helyzetek nem kínálják fel magukat a gondolkodásnak, mint ahogy a döntések sem etika, hanem érzelmi, érzéki alapon működnek a hétköznapokban. Ugyanakkor a nyelvi reflektáltságot is erősen megkérdőjeleztem magamban. Olyan regényt akartam írni mindezek után, amiben nincsen nyelvi megformáltság igazán, egy olyan ember fejébe próbáltam meg beköltözni, aki nem formálja meg nyelvileg a tapasztalatait, hanem érzelmi és indulati alapon él. Azt gondoltam ugyanis, hogy ez a valóság.
− És mindezt egy kifejezetten erős, vagy akár erőszakosnak is mondható nyelven beszélted el.
− Igen, de én nem is azt akartam mondani, hogy nem bíztam a nyelvben, vagy, hogy alkalmatlannak tartottam valamire, nem. Nekem kétségeim nem a nyelvvel magával, hanem a gondolkodás nyelviségével voltak. Az érzékekben és abban, hogy az érzékek a nyelv útján visszaadhatók, mindvégig hittem. A nyelvi reflektáltság hiánya tehát egyfajta érzéki modellt hoz létre, szerintem ebben a regényben a testi reflexiók felerősödése is ezt mutatja.
− Az pedig különösen érdekes, ha a két regényedet egymással összehasonlítjuk, mintha A pusztítás könyve hiperrealisztikus, részletező leírásainak a fordítottja lenne A fehér király gyorsasága, az egész beszédmód felfokozottsága. Nem véletlen, hogy a korábbi könyv felnőtt nézőpontját az új regény gyermeki szemléletmódja váltja fel.
− Én mélyen hiszek abban, hogy a prózának kísérletnek kell lennie, ez a két regény pedig két külön kísérlet. De az persze csak az írás közben tudatosodik, hogy magával a szöveggel mit is akarok megvalósítani, szóval nem dolgozom előre gyártott axiómákkal, viszont az axióma megtalálása mindig a regény kiindulópontja, ilyenkor, amit addig írtam, kidobom, és kezdem innen újra a munkát. Először azt kell tisztáznom, hogy a nézőponthoz, a nyelvhez és az időhöz milyen viszonyom van, ha ez sikerül, megvannak az axiómák.
− Az elbeszélési módok különbségének ellenére mégis van egy hangulati hasonlóság, amit a helyszínek hasonlósága is fokoz. Valamiféle pusztulás utáni környezet veszi körbe a szereplőket, A pusztítás könyvében például valódi háborús nyomok kerülnek elő, hasonlóan a kötetben még meg nem jelent A lokátorállomás-ciklus novelláihoz, és A fehér király diktatúrájának a díszletei is megidézik ezt a hétköznapian apokaliptikus hangulatot. Ugyanakkor egyik esetben sem lehet egyértelműen megfeleltetni a könyvbelieket valós helyszínekkel.
− Valószínűleg érdekelnek a romok. Azért lesz olyan könyvem, ebben biztos vagyok, ami modern környezetben fog játszódni, de az tény, hogy vonzanak azok a helyek, amikben van valamiféle elrontottság. Ugyanakkor én azt is különösnek tartanám, ha ezek a helyek nem jelennének meg. A pusztítás könyve kapcsán kérdezték sokszor, hogy miért látom én ilyen sötéten a világot, miért írok tömegsírokról, miközben itt volt néhány száz kilométerre a délszláv háború a maga tömegsírjaival. Erre hivatkozni szinte már közhely, de én azt gondolom, hogy a civilizáció nagyon törékeny és mindenfelé jelen van benne az erőszak. Ki gondolta volna Ratko Mladicsról és Radovan Karadzsicsról , aki rádásul állítólag költő volt, hogy azt teszi majd, amit tett? És ők még szabadlábon vannak, vagyis élő bizonyítékai annak, hogy ez a dolog még nem záródott le. De szinte mindenhol megvan egy ilyen erőszakhullám lehetősége, Erdélyben így nem fordult még elő, de azért Vásárhelyen is történtek érdekes dolgok kilencvenben a forradalom után, amikor a románok meg a magyarok egymásnak estek. Baltával, kapával, de ha jobb fegyvereik lettek volna, talán tovább is mennek, ki tudja?
− Amikor ezek a zavargások folytak, ti már áttelepültetek?
− Igen, mi 88-ban eljöttünk, akkor sikerült, de már 85-óta próbálkoztunk a kivándorlással, csakhogy ez egy kiszámíthatatlan folyamat volt, néha két-három évig is eltartott, bár olyanról is lehetett hallani, hogy valaki egy hét alatt megkapta az útlevelet: átláthatatlan mechanizmusok működtek a háttérben. Ahogyan mi átéltük, az meg teljesen abszurd dolog volt. Legendák keringtek arról, hogy előre össze kell pakolni, mert aztán nem hagynak rá időt, hát, mi is másfél évig éltünk kartondobozok között mire elindulhattunk.
− Ez most egy elég hirtelen váltás lesz: de régebben említetted, és ez szöget ütött a fejünkbe, hogy fordítás közben gyakran sorozatokat nézel. Szóval egyszerre dolgozol és szórakozol a számítógéppel, ennyire meg tudod osztani a figyelmedet, vagy ez valami speciális munkamódszer?
− Ez úgy kezdődött, hogy egy időben nagyon sokat fordítottam nem túl jó szövegeket, filmkritikákat például, vagy mobiltelefon-katalógust, olyan dolgokat, amik nem igényelnek irodalmi igényű fordítást, elég, ha egyszerűen magyarul vannak. Na, én ezt egy idő után nagyon meguntam és akkor elkezdtem közben főzőműsorokat nézni, imádom főleg az amerikai meg a francia konyha-show-kat. Aztán találtam egy helyet a neten, ahol fanatikusok egymással megosztották a főzőműsoraikat, onnan elkezdtem letöltögetni, úgyhogy már nekem is elég nagy gyűjteményem van. Munka közben meg rászoktam, hogy egyszerre két ablakot nyitok meg, az egyikben dolgozok, a másikban meg a főzést nézem, illetve néztem, mert ahogy elfogytak az újabb főzős filmek, átszoktam a sorozatokra.
− Még mindig így dolgozol?
− Most már kevésbé, mert kevesebbet is fordítok, de azért néha előfordul. Éppen tegnap kezdtem el munka közben nézni a The Wire új részeit, most indult az ötödik évad. Különben tényleg nagy Drót-rajongó vagyok, ez az egyik legjobban megírt sorozat, amit eddig láttam.
− A munka után, vagy az előtt is sorozat-addict vagy?
− Nekem ez még Erdélyben kezdődött, ott nem volt tévé egy idő után, maximum videó. Igazi kalóz-korszak volt ott mondjuk 85-től 88-ig. Az első fordítói munkám is innen jött, otthon ugyanis én fordítottam szinkronban a filmeket, akkor már tudtam ehhez elég jól angolul meg németül. A vendégek jöttek én meg szinkrontolmácsként fordítottam nekik, ez néha egész nap eltartott. Akkor volt olyan, hogy megkaptunk egy egész sorozatot hétvégére. A legnagyobb szívás A halál archívumai című magyarra szinkronizált azt hiszem egyébként keletnémet filmsorozat volt, hiába nem kellett fordítani, a huszonnyolc részből valahogy csak huszonhatot kaptunk meg. Az utolsó kettőt soha nem láttuk.
− Egyébként az hogyan alakult, hogy pont a nyolcvanas évek végére szűnt meg a tévé?
− Nem szűnt meg igazából, de egyre rosszabb lett és egyre kevesebb. Körülbelül 85-től, vagy lehet, hogy már előbb is, ezt nem tudom, a tévéműsor abból állt, hogy fél nyolckor elkezdődött mondjuk, akkor volt népzenei félóra, utána híradó, szintén fél óra és utána műsorzárás, esetleg valamilyen kínai vagy észak-koreai film néha. Nagyjából ennyi volt a tévéműsor. A mozikban meg nem ment semmi új. Ekkor kezdődött ez a furcsa kalózkodás, ami még félig-meddig legális is volt. Körülbelül egy fél évig a mozikban, bábszínházakban, vagy más közösségi helyeken beraktak a termekbe egy tévét meg egy videót, bár én olyat is láttam, ahol egyszerre három ment, és akkor ezeken lehetett nézni a becsempészett felvételeket. A Rambo például nagyon népszerű volt. Az mondjuk nem értem, hogy ez hogy mehetett, de valahogy átment a cenzúrán egy ideig. Egyébként ez drága mulatság volt, a mozijegy akkor egy-két Lejbe került, ezek a vetítések meg mondjuk nyolcba. Én A jedi visszatért is így láttam, román hangalámondással, döbbenetes volt. De ahogy említettem, ez is csak egy fél évig tartott nagyjából, aztán betiltották. Persze addigra az emberek megvették a videókat és otthon kezdték el ugyanazt csinálni.
− Valaki azt is mesélte, hogy egész nagy tévé-turizmus alakult ki a magyar határ közelében, mert az emberek sokszor fogták magukat és betették a kocsiba a tévét, valami antennát meg akkumulátort és a határhoz utaztak, mert ott be lehetett fogni a magyar csatornát. Szóval összeszerelték a készülékeket és úgy piknikeztek, hogy közben magyar adást néztek.
− Igen, a magyar határ mellett ez jó volt, ott lehetett tévézni, néha-néha azért még Kolozsváron is be lehetett fogni, de ahhoz már jó helyen kellett lakni. Ahol én laktam, Marosvásárhelyen már egyáltalán nem jött be a magyar. De voltak, akik nem adták fel és tovább próbálkoztak. Volt egy szobrász például, Dienes Attila, aki azóta már Magyarországon él, neki a hegyen volt háza és olyan volt a nappalija, mintha egy hatalmas szobor állt volna benne, ami egészen különös rézdarabokból épült fel. Erről kiderült aztán, hogy egy antennarendszer, ami arra jó, hogy ha minden jól megy, be tudja vele fogni a magyar tévét. Apámnak ő jó barátja volt, szóval sokat jártunk oda, de soha nem láttuk, hogy valamit is befogott volna vele. De ő azért is bizonygatta, hogy sikerülni szokott. Persze azt sokan mesélték rajta kívül is, hogy teljesen kiszámíthatatlanul, néha bejött a magyar adás egy-egy pillanatra, ami, azt hiszem csak helyi legenda. A csúcspont 86-ban volt, mert akkor ment a világbajnokság, amit a román tévé annak ellenére sem adott le, hogy a román csapat is játszott azon a vébén.
− Miért nem adták le?
− Nem vették meg a közvetítés jogát, mert erre akkor már nem volt pénz. Mellesleg a román válogatott a legjobb nyolc közé jutott, ha jól emlékszem, mégsem lehetett őket nézni. Illetve a román meccseket két nappal később, de soha nem élőben, a többit meg egyáltalán nem. Az emberek ezt persze nehezen viselték, szóval ekkor tömegesen vonultak ki autókkal, akkumulátorokkal, kistévékkel felszerelkezve az erdők alá, meg olyan helyekre, amikről azt hallották, hogy ott be lehet fogni. Közben néha a rendőrség is kisszállt és elvitte a tévéket, sok probléma volt ezzel. Emlékszem mi távcsővel figyeltük azokat, akik az erdő mellett tévéztek. Én inkább rádión hallgattam a közvetítéséket, azt jobban lehetett fogni. Később meg már olyat is csináltunk, hogy a tévében néztük, a rádión meg hallgattuk a meccset, mintha magyar kommentár lett volna. Mondjuk az meg el volt csúszva egy kicsit.
− Ha minden igaz, ebben a román csapatban játszott Helmut Ducadam is, a kapus, akinek A fehér királyhoz is van némi köze.
− Nem, ő már nem játszott a vébén, hamarabb eltűnt. Az ő nagy meccse a Barcelona elleni Bajnokok Ligája-döntő volt, amit a Steaua meg is nyert végül.
− Vele pontosan mi is történt?
− Ezt most sem lehet igazából tudni, egyszerűen eltűnt, majd sokkal később hirtelen előkerült. Én láttam nyilatkozni is, egyébként, paradox módon a magyar tévé román kisebbségi műsorában, meg azt a könyvet is olvastam, amit egy angol sportújságíró írt a kelet-európai fociról, aki meg is kereste őt. De még így sem lehet tudni, hogy valójában mi történt. Ducadam is mindig mást mond, meg mindig más hírek kapnak szárnyra vele kapcsolatban, akárhányszor feltűnik. Ma is Romániában él egyébként, ismert figura, mindenki nagyon szereti őt, mert ő az utolsó olyan focista ott, aki világkarriert csinált, úgy, hogy nem ment külföldre. Közben nem is keresett szinte semmi pénzt. De arról senki nem tud, hogy hova tűnt el hat évre és miért. Egyszer csak előkerült egy harmadosztályú aradi klubban és össze-vissza beszélt arról, hogy mi történt vele. Egyszer azt nyilatkozta, hogy vérbajjal ápolták eddig, egy másik alkalommal meg azt, hogy bulizás közben eltörte a kezét, ezért nem védhetett, de olyat is mondott már, hogy vérrögök voltak a karjában és az orvosa eliltotta, szóval mondott mindent. A legnépszerűbb legenda mégis az volt róla, hogy a Barca legyőzése után kapott egy nagy Mercedes-t egy Real szurkolótól, aki nagyon hálás volt, amiért a rivális klubot legyőzték, néhányan még azt is felvetették, hogy ez a szurkoló maga a spanyol király volt. A lényeg az, hogy Ducadam megkapta ezt az autót, meg a hírnevet, népszerűséget is mellé, ami így nagyon iriggyé tette Ceausescu egyik fiát, Nicut. Ez azért is különösen veszélyes helyzet volt, mert a két nagy csapat úgy nézett ki, hogy a Steaua a hadsereghez tartozott és Ceausescu Valentin nevű fia vezette, míg a Dinamo a diktátor Nicu nevű fiához tartozott, ami a Securitate klubja volt. Szóval itt Ducadam egy testvéri rivalizálásba is belekeveredett, úgyhogy sokan azt terjesztették, hogy az irígy Nicu törette el a kapus kezét. Ducadam ezt soha nem ismerte el, de az angol riporter, aki végül rátalált, leírta, hogy amikor élőben is találkozott Ducadammal, és rákérdezett, hogy miért vonult vissza, az elsírta magát és nem mondott semmit. Ez már valószínűleg nem fog kiderülni soha. Mindenesetre el tudnám képzelni, hogy ha lenne mondjuk könyvbemutatóm Arad környékén, megkeresném, Nem azért, hogy megtudjam, mi az igazság, hanem egyeszerűen csak azért, hogy lássam élőben is.
− Mindez, mármint a Ducadam-történet annyiban különösen érdekes nekünk, hogy ez inspirálta a regény egyik elsőként megírt fejezetét, a világvégét.
− Igen, Ducadam elmesélte a tévében 2002-ben − ezt egyébként teljesen véletlenül láttam −, hogyan készültek a csernobili katasztrófa utáni első mérkőzésre. Még arra is kitért, hogy a kapusedzőjük milyen kemény volt, amit, főleg ha egy felnőtt mondja, elég könnyen el tudok képzelni. Itt hangzott el az is, hogy a kapusnak azt tanácsolta egy katonatiszt, hogy kerülje a kapcsolatot a labdával, amennyire lehet, hozzá se érjen, és ne vetődjön, mert a fűben, vagy a harmatban összegyűlik a sugárzó anyag. Alig akartam elhinni. A meccset persze le kellett játszaniuk.
− És végül ez a jelenet lett a regény kiindulópontja.
− Igen, de sokáig tartott mire megtaláltam a megszólaláshoz szükséges kereteket. Eleinte még a nézőpont sem volt meg, amiből ezt az egészet látom, aztán egyszer csak rájöttem, hogy itt én csak gyerekhangon tudok megszólalni.
− Ráadásul az egyik leglényegesebb eleme a cselekménynek, ami katalizátor-szerepet tölt be A fehér király elmozdulásaiban, az a gyermekek közötti erőszak ábrázolása.
− Azt gondolom, hogy az erőszak természete egységes, mindenhol ugyanúgy működik, és az is mindenhol hasonló jegyeket mutat, ahogy a gyerekek bánnak egymással, ahogy előtör belőlük esetenként az agresszió. Bizonyos körülmények között ugyanakkor könnyebben felszínre törhet ez a vadság. Én ezeket a helyzeteket kerestem, de ami ennél fontosabb, azt a nézőpontot próbáltam megtalálni, amiből ezek a helyzetek hitelesen bemutathatók. Ez Dzsátának, regényem főszereplőjének a szemszöge.
− Honnan jött egyébként ez a név?
− Erről sokáig nem beszéltem, de a fordítóknak aztán elkellett magyarázni hogy ez igazából az én egyik gyerekkori bece nevem volt, onnan jön, hogy én gyerekkoromban nagyon szerettem a nyilakat, imádtam lövöldözni velük, egyszer ezért apám készített nekem egy igazán jót, ragaztott fából rendes markolattal, igazi bőrtegezzel, tollas nyilveszőkkel. Ezt hat éves koromban kaptam meg karácsonyra. Akkoriban nagy nyilazós korszak ment a negyedünkben, mert a tévében épp Stevensontól A fekete nyíl filmváltozata ment. Az én nyílvesszőimnek a tollai meg véletlenül pont feketék voltak, ezért a többiek elneveztek Fekete nyílnak, de mivel vegyes negyed volt a miénk, körülbelül ugyanannyi románnal és magyarral − mindenki beszélte mindkét nyelvet −, a román fiúk Szödzástá negrőnek (Segeata neagra) neveztek, aztén ez lerövidült előbb Szödzsátára, és végül Dzsátára, a magyar barátaim egy ideig Szönyilnak is hívtak, pedig igazából a románban nincsen ilyen prefix, de játékos viszonyban volt egymással a két nyelv, így lett a becenevem Giata, Dzsátá, ami mondjuk románul semmit se jelent, de persze magyarul se, igazi nyelvek közötti szó.
− Egyébként le fogják fordítani románra A fehér királyt?
− Igen, már készül a fordítás.
− Számos nyelven azonban már nem csak készül, hanem meg is jelent a regény és az eddigiek alapján egyöntetűen dicsérő kritikát kapott, mi volt ennek a jó sorozatnak a kezdete?
− Az angol fordítás. Olchváry Pali (Paul Olchváry) rátalált a könyvemre itt Budapesten, nagyon megtetszett neki, így aztán lefordított belőle néhány fejezetet, amiket együtt elküldtünk különféle lapoknak és legnagyobb meglepetésünkre az egyik részlet hamarosan megjelent a The Paris Review-ban.
− Melyik volt ez?
− Az ugrás. Ez a publikáció, mint akkor kiderült számomra, nagyon nagy lépésnek számít arrafelé, a The Paris Review körülbelül évi húszezer novellát kap, amiből nagyjából nyolcat közöl le. Ennek megfelelően az én írásom is felkeltette egy kiadó érdeklődését, ennek köszönhető, hogy az angol fordítások jelennek meg hamarabb, a német csak ezek után, ami magyar viszonylatban fordított sorrend. De azt el kell mondanom, hogy a Magvetőnek köszönhetően én is a hagyományos úton indultam el, a Suhrkamp már azelőtt ki akarta adni A fehér királyt hogy az amerikaiak a képbe kerültek volna, csak elhúzodott a kiadás, így aztán előbb jelent meg angolul.
− Azt mondtad egyszer, hogy egy időben nagyon nem szerettél magyar fordításokat olvasni, mert zavart a fordítói közreműködés érezhetősége. Most mi a helyzet a saját könyved fordításaival, van bennük valamiféle tanulság.
− Egy időben valóban csak eredetiben olvastam, amit tudtam, mert zavart a mondatok megváltoztatott ritmusa, ami az eredeti nyelven működött igazán, úgy volt tanulságos. Ha most elolvasom a saját könyvemet idegen nyelven éppen fordított a helyzet. Egészen érdekesek az apró hangsúlyeltolódások, sokat lehet az ilyesmikből tanulni.
− Ez kevésbé nyelvi probléma, de szembeötlő, hogy sok külföldi kritikus mennyire a referenciálisan értelmezhető jelentéstartományára koncentrál a regényednek. Nemrég például Tibor Fischer a The Guardianban előbb jól körülírta Erdélyt (illetve az Erdély-mítosz szokásos szegmenseit), felsorolva Hunyaditól Drakulán, Ceausescun és Wass Alberten át rengeteg történelmi alakot egészen Tőkés Lászlóig, és csak ezután fogott hozzá a regény elemzéséhez. De kell-e, jót tesz-e a regénynek egy ilyen kontextus hangsúlyozása, nem szűkíti-e össze a lehetséges olvasatokat ez a konkretizáló értelmezés?
− Kell azért magyarázkodni kicsit, mert külföldön általában azt sem tudják, hogy Erdély merre van.
− Jó, de tényleg annyira fontos, hogy ez Erdély, vagy sem? A szövegben erre nincs egyértelmű utalás.
− Nekem nem fontos. De azt gondolom, hogy inkább arról van szó, hogy mindez itt nem annyira fontos, egy bizonyos távolságból azonban megnő a jelentőssége, mert ezen múlik, hogy egyáltalán el tudják-e helyezni valahol az egészet.
− Vagy az is lehet, hogy A fehér király helyszínei, eseményei könnyebben megragadhatóak, mint amik A pusztítás könyvében megjelentek?
− Azt hiszem ez is benne van, a Pusztításban kevésbé nyilvánvalóak a tájékozódási pontok, mint az újabb regényben. A fehér királyról egyszer azt mondta valaki, hogy az ő bulgáriai gyerekkora ugyanilyen volt, szóval bizonyos távolságból még könnyen bele lehet helyezkedni a cselekménybe, de azt szinte lehetetlen megmondani, hogy mekkora is ez a bizonyos távolság.
Az interjút Szabó Marcell, Krusovszky Dénes és Urfi Péter készítette